Amikor a kötődés nem az első percben érkezik – olvasói levél egy örökbefogadó szülőtől

A várakozás évei alatt számos szakmai forrásból felkészülhetünk arra a pillanatra, amikor az életünk az örökbefogadással teljessé válik. Azonban van egy olyan dolog, amire senki nem tud felkészíteni, amiről nagyon ritkán lehet hallani. Ez pedig az örökbefogadás utáni valóság.

Amikor a gyermekkel való rövidebb-hosszabb ismerkedés után hazaérkezünk, és egyik napról a másikra, mindössze néhány hét alatt, szülőkké válunk. 

Egyszer csak ott van velünk, a hétköznapjainkban egy még majdnem idegen baba vagy kisgyermek. Nem volt kilenc hónapunk arra, hogy a pocakunkat simogatva, a helyzettel ismerkedve felkészüljünk a gyerekvállalással kapcsolatos teendőkre, érzésekre. 

Reggel arra ébredünk, hogy anyák, illetve apák lettünk. A gyermekünk pedig még nem ismeri az illatunkat, a hangunkat, az érintésünket. Mi sem az övét. Van, hogy keservesen sír, és nem ismerjük a reakcióit a világ dolgaira, nem tudjuk, mi lehet a baj. A kezdeti „csodaérzés”, a mindent felülíró boldogság után elérkeznek a hétköznapok. 

Ott állunk friss szülőként egy olyan helyzetben, amit a mi felelősségünk megoldani. És ekkor jönnek el azok az érzések és kérdések – talán bizonytalanságok –, amikre senki nem készített fel. Amikről senki nem beszélt előtte, nem is tudtunk a létezésükről. Egy dolgot tudunk csak biztosan: szülők akartunk lenni. Ez most megadatott, de hogyan tovább?

A felkészítő tanfolyamon beszélnek ugyan arról, hogy a kötődés kialakulásához idő kell, de ennek elfogadása a gyakorlatban nem feltétlenül működik ilyen gördülékenyen.

Felmerülhetnek olyan kérdések is, mint például: „Vajon elég leszek?” „Vajon alkalmas vagyok erre?” „Vajon jól csinálom?” „Vajon a gyermekem biztonságban érzi magát az új otthonában?” 

És az egyik talán legfontosabb kérdés: „Vajon normális az, hogy nem érzek azonnal anyai, illetve apai szeretetet?” Utóbbi gondolat az, ami a leginkább megviselhet egy frissen szülővé vált örökbefogadó anyát vagy apát.

Adott egy felnőtt nő vagy férfi, aki már szülőként kell, hogy létezzen, és adott egy lényegében ismeretlen gyermek, aki még nem kötődik hozzá.

Nagyon sokat hallani arról, hogy az első találkozás a leendő szülők részéről „szerelem volt első látásra”. Szép dolog ez! De vajon minden esetben így működik? Vajon tényleg azonnal érezni a mindent elsöprő szeretetet? Nem feltétlenül! Valóban időt kell hagyni arra, hogy kialakuljon az igazi családérzés! És ami nagyon lényeges: bár erről még nem hallottunk, erről nemigen beszél senki, de nem vagyunk ezzel egyedül.

Elsöprő szégyenérzet lehet úrrá rajtunk, ha ezt nem tartjuk szem előtt, és emiatt nem merünk beszélni róla. Nem merjük kimondani, hiszen hosszú hónapokat, éveket vártunk arra, hogy végre családdá válhassunk, erre most nem azt érezzük, amit „illene” vagy „kellene”...

Örökbefogadó anyaként megtapasztaltam ezeket a kínzó gondolatokat, miközben mélyen belül tudtam, hogy nem „csinálnám vissza” semmiért. Mégis szégyelltem magam.

Mitől féltem? Attól, hogy mit szólnak mások. Attól, hogy a szakemberek, akik még bőven benne vannak az életünkben, majd azt gondolják, mégsem jó helyre került a baba, és esetleg elviszik őt.

Féltem, hogy mit szól a családom, a szüleim, a párom, aki talán szintén nem beszél a félelmeiről, gondolatairól. És féltem, hogy vajon a gyermekem érzi-e, hogy az anyukája bizonytalan valamiben.  Ez nagyon megterhelő. Ha tudtam volna, hogy ezeknek az érzéseknek, gondolatoknak van létjogosultsága, és szabad így is érezni, szabad kimondani, szabad erről beszélni, talán könnyebb lett volna. Talán hamarabb kialakul az igazi szeretet, az igazi magabiztosság, az igazi bizonyosság: jól döntöttem, boldog leszek!

Kialakult. Megtörtént, amire igazán vágytam, boldog és kiegyensúlyozott édesanyává váltam. 

De ehhez idő kellett, és idő kellett ahhoz is, hogy megbocsássam magamnak ezeket a gondolatokat. Hogy elfogadjam, a szeretet nem egyik napról a másikra alakul ki, hanem egy fontos folyamat eredményeképp egy bizonyos idő után. És ha ez az idő heteket vagy hónapokat jelent, akkor is türelemmel kell lennem magam iránt, és el kell fogadnom, hogy így is lehet érezni.

Nem vagyunk egyedül! Nem kell egyedül, magunkban megküzdeni ezekkel a dolgokkal, de ha nem vállaljuk fel, senki nem tud segíteni.

Talán a párunk is hasonlóan érez. Ha nem beszélünk róla, az akár párkapcsolati nehézségeket is szülhet. 

De ez már egy másik téma, hiszen az örökbefogadás a párkapcsolatokat is átalakítja. 
Az örökbefogadás nemcsak a gyermekről szól, hanem a társunkkal való kapcsolat alakulásáról is.
Ami igazán fontos, az, hogy mélyen belül érezzük, jól döntöttünk!