Honnan – hová?
A pubertáskor két részre osztható és eközben alapvetően megváltozik a fiatal világhoz való viszonyulása. Fontos kérdés, hogy miért folytat a serdülő küzdelmet gyakran olyan családokban is, ahol az önállósodás nem ütközik akadályba, a szülők rugalmasak és nyitottak?
Az első szakaszt az ún. autoritáskrízis, a tekintély elleni lázadás időszakának nevezhetjük. Ez nagyjából 17-18 éves korig (érettségiig) tart, a serdülő magatartása a „honnan?” kérdés mentén értelmezhető. Ilyenkor az a legfontosabb számára, hogy elszakadjon a szülőktől: mindegy, hova, csak elfele az otthoni értékektől. Egyfajta küzdelem ez a gyermekkorban belsővé vált szülői értékek ellen, hiszen a korábbi idealizált és mindig tökéletes szülő képe helyett már elkezdi reálisabban értékelni őket, fokozottan érzékeny a hibáikra és ez nagy indulatokat válthat ki belőle. Nem feltétlenül a szülő ellen küzd, hanem azért, hogy megtalálja és kialakítsa saját értékrendjét.
Éppen ezért, mivel e gyermekkorban belsővé vált értékek felülbírálása a cél, a serdülő még az olyan családokban is küzdelmet folytat az autonómiáért, amelyek amúgy rendben működnek és nincs akadálya az önálló életvezetésnek.
Ha a szülő nem érti ezt meg, vagy bünteti, akkor állandósulhat a lázadás és a serdülő fejlődésében itt megakadva, kialakulhat az „örök lázadó”, aki mindig minden ellen lázad, mivel nem találta meg saját értékrendjét, amivel azonosulni tudna.
A korszak második szakasza az ún. identitáskrízis időszaka, ekkor a serdülő számára önmaga megtalálása és a „hova?” kérdés kerül előtérbe. Ilyenkor már a jövő felé fordul, az érdekli, hogy hová tart, mivé válik. A pályaválasztás és az újraközeledés fázisa is ez: a szétzilált családi kapcsolatok helyreállítása és egy mindkét oldalról megértőbb, egyenrangúbb kapcsolat kialakítása a feladat. Azok a normák és értékek, amelyek túlélték a serdülőkori kritikát, immár magasabb szinten épülnek be és a fiatal azonosulva azokkal, sajátjaként kezeli őket. Felállítja magatartása saját, önként vállalt korlátait, valamint kialakítja szabadon választott, felelős értékrendjét is.
Mítoszok – szülői félelmek
Sokunkban él az elképzelés, hogy a szülő felelős azért, hogy gyermekéből hasznos és teljes életet élő felnőtt legyen. Noha a nevelésnek nagy hatása van a gyermek életútjára, de ezzel együtt a fiatal felelőssége, hogy kialakítsa saját felnőtt életét. Szülőként egészséges körülményeket, biztonságot és lehetőséget kell adni, de senki, még a legjobb szülő sem élheti gyermeke életét, mindenkinek el kell követnie saját hibáit, hogy megtapasztalhassa saját határait és lehetőségeit.
A serdülőkor elején és a nehezebb időszakokban hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szülőnek mindig kézben kell tartania gyermeke irányítását. Amellett azonban, hogy a serdülőkornak egyik célja épp az eddigi irányítóelvek felülvizsgálata, vegyük észre, hogy az irányítás tulajdonképpen a saját képünkre formálást, annak akarását jelenti. Szülőként és felnőttként irányítsuk inkább saját magunkat és hagyjuk, hogy ez például szolgáljon gyermekünknek.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy a gyermeket úgy tanítjuk a legjobban, ha megakadályozzuk, vagy büntetjük rossz szokásait. A különböző életkorok eltérő hozzáállást igényelnek; ami működhetett kicsi korban, az nem biztos, hogy hasznos tizenévesen. Egy kisgyereknél természetes, ha nem engedjük, hogy belenyúljon a konnektorba. A serdülőnél azonban a büntetésnél és megakadályozásnál sokkal hatékonyabb az, ha megpróbáljuk megérteni, mit fejez ki a lázadása: nem evése, indulata, rendetlensége stb. Persze az állandó megértés sem helyes; támogassuk gyermekünket, de támasszunk elvárásokat vele szemben, illetve várjuk el, hogy támasszon elvárásokat magával szemben. Egy korlátnak mindig két oldala van: meggátolja, hogy az egyén kimenjen a szakadék szélére, de meg is védi attól, hogy lezuhanjon.
Illusztráció forrása: Unplash
Konfliktusmegoldás
Nézzünk egy gyakori kérdést: elengedjem-e a 16 éves lányomat egy éjszakai buliba és hagyjam, hogy ott aludjon? Nem egyszerű kérdés, hiszen kényelmesebb talán mindkettőnknek, ha ott alszik. De veszélyeket is rejthet magában mind az alkohol, mind a szexuális kapcsolatok szempontjából. A konfliktuskerülők feláldozzák céljaikat, holott azok jogosak és fontosak lehetnek. Ez nem oldja meg a problémát, hanem „szőnyeg alá söpri”, és egyben azt tanítja meg a serdülőnek, hogy a feszültség és a nézeteltérés veszélyes és rossz dolog, amit el kell kerülni.
A szabályozó, kontrolláló megoldásnál a szülő a serdülő kárára ér célt és gyakran a legyőzés illetve a hatalom érvényesítésének szándéka vezérli a háttérben.
Ez szintén nem valódi megoldás, mivel figyelmen kívül hagyja a másik szempontjait: pl. amikor a fiatalnak állandó tiltásokkal kell szembenéznie és például rendszeresen nem engedik el otthonról.
Illusztráció forrása: Unplash
A kiegyező, kompromisszumra törekvő megoldási módnál mindkét fél enged, és bizonyos mértékig eléri azt, amit szeretne, de egyes dolgokat azonban feláldoz ennek érdekében. Itt mindkét fél nézőpontja megjelenik és ennyiben előremutató. Nem egymás ellenében, hanem együtt oldják meg a problémát, pl. a serdülő és a szülő megegyeznek abban, hogy éjjel egykor a szülő hazaviszi a fiatalt.
Az együttműködő megoldási stílus azt jelenti, hogy egymás szempontjait megértve mindkét fél számára nyerő és közösen elfogadható megoldást alakítunk ki, képesek vagyunk megérteni egymás igényeit. Ez inkább a jól működő párkapcsolatokra jellemző, kamaszkorban a fiatal nagyon nehezen veszi figyelembe szülei szempontjait, épp az identitásválság miatt.
Mindezek a személyiségfejlődésnek sokszor labilis, ám természetes és fontos részei, amelynek lefolyásáért mind a szülő, mind a kamasz felelős. Időnként azonban olyan súlyos serdülőkori válság alakulhat ki, ami veszélyeztetheti a további fejlődést és amelyet hacsak lehet, feltétlenül el kell kerülni.
Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2011. májusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
