Bozótharc

A férjem irtózik ettől a hurcolkodástól. Haragszik – megvetése jeléül csak zöldségeknek hívott – szobanövényeinkre. Talán, mert – szerinte – nálam a „meg kell locsolnom a virágokat” gyakori válasz, ha olyasmit kér tőlem, amihez nincs éppen kedvem.

Ráadásul felnőtt férfi lévén egyébként is idegenkedik minden olyan akciótól, amely felborítja a megszokott rendet.  A gyerekeket viszont – hozzám hasonlóan – ilyenkor elkapja a cselekvési láz, melynek hevében estére többnyire néhány bútordarab is helyet változtat.

Kiderül ugyanis, hogy az erkélyeken töltött nyaralás jót tett a „zöldségeknek”, és megnőve, meglombosodva kényelmesebben elférnek, vagy éppenséggel jobban mutatnak egy másik sarokban.

Bár a bútorok mozgatása kétségkívül férfifeladat, tisztában vagyok vele, hogy életem párjában hiába is keresnék harcostársat az én „meggondolatlan ötleteim” megvalósításához. Ha nem akarom, hogy megvétózza nagyra törő terveimet, végre kell hajtanunk, mielőtt hazaér.

Először is a pálmát helyeztük át a hálószobánkba. Nemcsak mert ott több nap éri, hanem mert jótékonyan eltakarja a zsúfolt könyvespolcot.

Elégedetten nyugtáztam, hogy oly festőien hajlik a franciaágy fölé, mint oltalmat adó fa valami lakatlan sziget fölé. Ez lendületet adott a folytatáshoz.

Nem csináltunk nagy átrendezést, csak a telefonasztalt, a kanapét, egy polcot és a zongorát raktuk arrébb. (Ekkor lett a nagyratörő tervekből nagyot törő megvalósítás, sikerült ugyanis összezúzni méretes vázánkat). A nappali mindenesetre (már csak a váza eltűnése miatt is) tágasabb, a hálószoba meghittebb lett, és a növények is teljes szépségükben pompáztak. Minden a lehető legcélszerűbben és legesztétikusabban lett elhelyezve, várva a ház urát.

 Amikor férjem belépett a nappaliba, valóban megtorpant. Pár pillanat múlva azonban a homlokára csapott: „Ja, takarítottatok! Akkor jókor érkeztem, hogy helyrehúzzuk a bútorokat.”

De amikor ráébredt, hogy ez a helyük, már volt a hangjában némi szemrehányás: „Miért nem szóltatok?” Aztán persze mindenbe belekötött: Hogy a fikusz belelóg a tévé képernyőjébe, hogy a hibiszkusztól nem lehet kimenni az erkélyre, hogy most már az ágyunkat is csak bozótvágóval lehet majd megközelíteni. A dús növényzettel ellentétben én lelombozva feküdtem le a pálmafa árnyékába, annál is inkább, mert a derekam azért igencsak emlékezett a „zongoraversenyre”, vagyis arra a pár méterre, amelyet a zongorának még férjem hazaérkezése előtt meg kellett tennie.

Derekam emlékezőtehetsége igen jó volt: még másnap sem tudtam a vízszintestől eltérő pozíciót fölvenni.

A gyerekek készségesen ápoltak, előkerült a műanyag orvosi táska, megmérték a lázamat, kb. harmincszor, megnézték a torkomat, kaptam vagy tíz szurit, párszor megoperáltak…és közben azzal biztattak, hogy „ha ügyesen meggyógyulok”, meglepetést is készítenek. Kicsit el is aludtam, és még álmomban is a zongorát húztam-vontam, amely csikorogva össze-vissza karcolta a parkettát. A gyerekek ébresztettek, hogy kész a meglepetés. Miközben arra gondoltam, szerencse, hogy a valóságban legalább a parketta nem karcolódott össze, átsántikáltam velük a szobájukba. Alaposan átrendezték. (Előtte pedig gondosan föltekerték a szőnyeget. Vagyis a csikorgás és a parketta mégsem álom volt.)

Három ágyat összetoltak a szoba közepén, „hogy apa tudja majd egyszerre masszírozni este a talpukat”, a könyveket betették az ágy alá, és a polcokra kipakolták az általam jól eldugott fületlen, törött „kedvenceket”. Az egyik sarkot elkerítették az íróasztalokkal: „Itt lesz a legózó, így nem kell elpakolni minden este.” És – nyilván alibiként – a szoba közepén állt egy kaktusz, mint eme felfordulás objektív okozója.

Láthatóan úgy gondolták, hogy mindent a lehető legcélszerűbben és legesztétikusabban sikerült elhelyezniük.

„Miért nem szóltok?”– volt a nyelvemen, de visszaszívtam. Nyilván ugyanazért, amiért tegnap reggel én sem közöltem a férjemmel, hogy átrendezés várható.