Bűn vagy betegség a függőség? – Kezet nyújtani azoknak, akik a gödör alján is az életet választják

Többféle modell alapján szokták meghatározni a függőséget. A betegségfókuszú, vagyis az orvosi modell szerint a függőség betegség, amelynek genetikai komponense van, és ez biológiai rendellenességekhez vezethet. Következésképp, a függőség kezelésében és megelőzésében az orvosi-biológiai beavatkozások hatékonyak lehetnek. Az érintett kevésbé felelős a betegség kialakulásáért, mivel a genetika áldozata. Gyakran a gyógyszeres terápia és az élethosszig tartó józanság a megoldás.

A felépülésfókuszú, vagyis az önkontroll modell szerint a függőség módosításra szoruló viselkedési mintázat. Gyakran a szocializációval, a kontrollvesztő magatartással, a családi modellel van összefüggésben. 

A függő ember kevésbé felelős, a háttérben gyakran a traumafeldolgozás és az elfogadás hiánya, a bántalmazás, a meg nem értettség és a szorongásos tünetek rejlenek.  

Gyakran gyógyítható csoportterápiával és pszichoterápiával is. Nem feltétlen cél a teljes absztinencia, egyéni esettől függően a mértékletesség és az okok megtalálása, valamint a viselkedési mintázat korrekciója a megoldás.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A morális fókuszú, vagyis a hibáztató modell szerint a függőség bűn. A 19. században az emberek úgy tekintettek rá, mint erkölcsi gyengeségre és akaraterő-hiányra, amiért büntetés jár. A függő felelős azért, hogy függőséggel küzd, és az ő felelőssége az is, hogy kilábaljon belőle. Az akarat gyengesége a függő saját döntése, egy lassú öngyilkos viselkedés. 

Az addikció valójában minden társadalmi osztályban, korosztályban és nemben megtalálható, és nagyon sok embert érint. Legtöbbjük nem marginalizálódik, hanem a társadalom aktív tagjaként él. A különbség abban rejlik, hogy mennyire elfogadott az adott „szer” használata a társadalmunkban, vagyis milyen mértékű a társadalom toleranciája iránta. Amikor valaki munkamániás, sorozat-, illetve közösségimédia-függő, netán notórius vásárló, általában nem szoktunk undort vagy szánalmat érezni iránta. Amikor valaki azt mondja, hogy csokoládé- vagy cukorfüggő, jót mosolygunk rajta. 

Most gondoljunk arra a hajléktalan és alkoholista, netán drogos emberre, akit legutoljára láttunk egy aluljáróban vagy az utcán feküdni. 

A megítélés nyilván a különböző szerek addikciós potenciáljától is függ, vagyis attól, mennyire sóvárog valaki az adott szer után, mi az, amit hajlandó megtenni azért, hogy megszerezhesse. Ugyanakkor a stigmatizálás marginalizálja a függőt, kiszorul a társadalomból, és egyedül marad a problémájával. Ez legtöbbször csak fokozza a szerhasználatot és így a kilátástalanságot is.

Amikor egy ember átmenetileg gyógyszerre, drogok­ra vagy alkoholra támaszkodik, nem akar szándékosan függő lenni, és nem akarja megbántani a szeretteit és a környezetét sem. Az elsődleges célja a jó érzések begyűjtése. Szeretné tompítani a magányt, a testi-lelki kínt, a kilátástalanságot vagy azt a fájdalmat, hogy az érzelmei­vel nem tud megküzdeni.

Rövid időn belül a mentális gondok társulnak a függőség természetével, és az alapprobléma mellett (a szerhasználatból eredő) nehézségek is jelentkeznek. Hirtelen az adott szer és az általa elérhető állapot mindennél fontosabb lesz, és ezért az érintett személy a hazugságok, a kényszeres viselkedés, a megbízhatatlanság hálójába keveredik. A saját szükségleteit is elhanyagolja, érzelmileg kiég és kiüresedik. Ugyanezen a folyamaton megy keresztül minden függő, a csokoládéfüggő is, csak lassabban és enyhébben. Tehát valószínűleg nem fogja elveszíteni a munkáját, de az érzelmi sivárság és a párkapcsolati konfliktusai felerősödhetnek.

Annak a szenvedélybetegnek, aki változtatni akar, el kell indulnia azon az önismereti úton, amelyen az ön­magára irányuló legnehezebb kérdésekkel kell szembe­néznie. 

A megbélyegzés csak az adott társadalom vissza­tükröződése. Ha úgy tetszik, a társadalmunk mentális egészségét is mutatja. A függők szerettei is gyakran meg akarják akadályozni, hogy az érintettek terápiára járjanak, mert attól félnek, hogy mások tudomást szereznek az állapotukról, és ez rossz fényt vet rájuk és a kapcsolataikra.

Ha egy függő megérti függősége okait, képes lesz arra is, hogy pozitív változásokat teremtsen az életében, annak ellenére, hogy mit gondolnak róla mások. Miután felismeri az addikciója gyökereit, okait, a külvilág már nem tudja megakadályozni abban, hogy elkezdje a terápiát. Emellett minden egyes szenvedélybeteg felépülése, személyes története formálja és alakítja a társadalomnak a dependen­ciáról alkotott képét, és befolyásolja a társadalom érzékenységét, valamint a hozzáállását a függő emberekhez.

Majd húsz évig dolgoztam egy rehabilitációs otthonban, amit a református egyház tart fenn szenvedélybetegek számára. Még az utolsó napon is megérintett, hogy mennyire őszinték, bátrak és mennyire akarnak élni az ide került fiatalok, akiktől korábban az utcán elhúzódtak, és akiktől féltek az emberek. Egy biztonságos egyházi környezetben azonban a békességet és a boldogságot keresik, mégpedig őszintén, nyíltan, józanul. 

Sokan közülük az életet választják a gödör alján, ott, ahonnan már nincs lejjebb.

Egy hitetlen, reményvesztett és magányos szenvedélybetegnek mi lehetne felemelőbb, mint Krisztus szava és igazsága: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok ­lelketeknek.” (Mt 11. 28-29.) 

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.