„Ez az igazi gyógyulás kulcsa: életedben meghalni” – Egy felépülő függő története

„A szenvedélybetegség olyan, mint egy felfújt gumikesztyű: ha elszorítod az egyik ujját, a levegő egyszerűen átmegy a másik ujjba, így más függőségek erősödnek fel, ha nem dolgozunk ezen. Én csak a szeretetbe tudom átfordítani ezt a rettenetes mennyiségű szenvedélyt, ami bennem van” – mondja Beke Sándor, aki hat éve tiszta szerfüggő.

Ez azt jelenti, hogy gyógyult vagy?

Felépülő függő. Nem ment volna egyedül a józanodás, hat éve járok a közösségbe, és erre mindig is szükségem lesz. Nálam már gyerekkoromban eldőlt, hogy veszélyeztetni fog a függés. Szerintem, ha egy gyerek nem kapja meg azt a fajta szeretetet, amire vágyik, és azt az elfogadást, amire szüksége van, akkor kialakul egy üresség, amelyet felnőttkorban csak szerhasználattal tud kitölteni.

Te nem kaptad meg ezt a fajta törődést?

Én annak is örültem volna, ha nem kapok törődést…

Az első gyerekkori emlékképem az, hogy az alkoholista apám, miközben engem tart az ölében, egyenként a földhöz vágja a tányérokat, miközben szörnyű dolgokat kiabál anyámról.

Anyámat azzal gyanúsította, hogy megcsalja őt, pedig ő csak menekülni akart a kapcsolatból. Apám mindig visszarángatta őt, vagy erővel, vagy szép szavakkal, és egy hét múlva újra verte. Apám heti rendszerességgel bántalmazta a családot, volt, hogy vasalózsinórral, szíjjal, akár puszta ököllel is, és büntetett kukoricán térdeltetéssel. Tizenegy-két éves voltam, amikor májprobléma miatt kórházba került, és lerakta az italt, ennek ellenére ugyanolyan agresszív maradt, mint volt. Az egész gyerekkoromat végigrettegtem; ha hallottam, hogy jön a kocsijával, mintha a gyomromban lett volna a házunk előtti emelkedő, és már le is ültünk az öcsémmel az asztalhoz, ahol úgy csináltunk, mintha tanultunk volna. Akkoriban két ellenőrzőm volt, egy az iskolában, egy pedig otthoni használatra. Apám ugyan mondogatta azt a szlogent, hogy „magadnak tanulsz, fiam, nem nekem”, de én csak neki mímeltem, hogy tanulok. Hangoztatta, hogy a becsületre nevel, de a viselkedése hazugságba kényszerített minket, ez volt számunkra a túlélés eszköze. Az őszinteség csak szólam maradt a szájában, ő igazából azt tanította meg, hogy „Hazudj, ha élni akarsz!” Nem mondtunk neki igazat, hogy ne ma verjen meg, hanem holnap…

Felvetődött a gondolat, hogy elhagyjátok?

Én egész gyerekkoromban ezen törtem a fejem. Amikor nyolcéves voltam, az öcsém pedig hat, egyik nyáron elmentünk világgá. Az volt a terv, hogy a Pilisből besétálunk az anyai nagymamámhoz a Damjanich utcába, tehát Üröm, Testvérhegy, Óbuda, Árpád-híd… Estére értünk oda. Buszra se mertünk szállni, nem volt jegyünk sem. Apám hívta az apósát, hogy nem vagyunk-e náluk, és ők rávágták, hogy ott vagyunk. Apám rögtön értünk is jött, ütött-vágott ott mindenkit. A nagymamám próbált közénk állni, de őt is megütötte, pedig masszív nő volt a nagyi.

Otthon meg sírt apám, mint a záporeső. Ez volt az első érzelem, amit mutatott felénk, mert a szeretetét általában úgy fejezte ki, hogy adott egy taslit, ha elment mellettünk. Neki ez volt az érintés.

Senki nem firtatta, hogy két kisgyerek miért kezdett ilyen veszélyes túrába?

Nemrég szembesítettem apám rokonait a gyerekkori megéléseimmel. Ők nem is tudtak semmiről, azt mondták, de ez nem igaz. Valójában tudták, csak féltek apámtól, mert ő egy vadállat volt. Anyai nagyanyám mesélte, hogy az esküvőn bement apám a mosdóba, ahol az egyik haverja megjegyzést tett anyám idomaira, ő meg ott helyben szétverte, még rajtuk volt az esküvői fehér ing. Anyám később egy fonalas üzemben dolgozott, egyszer éjszakás volt, amikor apám elment hozzá a kocsmából, mert valakitől azt hallotta, hogy csalja őt. Az egész éjszakai műszak meg akarta védeni anyámat, végül negyvenkét embert láttak el a mentősök, úgy megverte mindet. Anyám szaladt előle, apám meg mindenkit megütött, aki megpróbált elé állni, útközben felkapott egy vascsövet, és azzal mindenkire ráhúzott. Szóval inkább nem firtatott senki semmit.

Édesanyádnak volt valami terve, próbálkozása?

Anyám lelkileg végtelenül gyenge ember volt, én gyerekként áldozatnak, ártatlannak láttam őt.

Minden évben megpróbálkozott az öngyilkossággal, aminek én is a szemtanúja voltam, míg végül 15 éves koromra sikerült is neki.

Ő ezzel azt tanította nekem, hogy ha pocsék az életed, akkor szedjél nyugtatókat, és ha az sem segít, akaszd fel magad!  Ma már tudom, hogy ő is tehetett volna valamit, elválhatott volna, vagy följelenthette volna apámat, így viszont minket, gyerekeket is kiszolgáltatott a terrornak. Ő egy párhuzamos valóságba menekült, kába volt, többször elájult, lelkileg ott sem volt.

Kép

"1975 este 10 óra. Apám részegen hazajött egy haverjával, akinél volt egy fényképezőgép. Ez a kép nagyon jól tükrözi a valóságot.
Én nézek, mert nem értem, mi történik, apám vigyorog a maga felsőbbrendű módján, és észre se veszi, hogy ennek csak ő örül.
Anyámra meg rá van kényszerítve, hogy üljön oda, de nem sok kedve van." 
- a kép Beke Sándor tulajdona

Te édesanyád halálakor 14 éves voltál, testvéred kiskamasz.

Apám gyorsan talált magának új forrás, mi pedig igyekeztünk szétszéledni. Később, ami érdekelt, azt mindig gyorsan megtanultam, de nem könyvekből, hanem gyakorlat útján. Gépszerelő lettem, jól kiismerem magam mindenféle szerelési munkában. Otthonról úgy szabadultam, hogy lányokhoz költöztem, vagy együtt mentem velük albérletbe. Hétvégén kezdtem iszogatni a bulikon, azután ez mindennapossá vált, főleg, ha szerelmi válságban voltam. Azt gondoltam, hogy én persze nem vagyok függő, bármikor le tudom rakni a poharat.

Nem tartott vissza a gondolat, hogy olyan leszel, mint az apád?

Furcsa ez, de apám valahol példa is volt. Szerettem volna erős és félelmetes lenni, mint ő. Én úgy éreztem, sajnos inkább anyámra hasonlítok, gyáva vagyok, és nehezen állok ki magamért.

Hogy került az alkohol mellé a fű is?

Harmincévesen ismerkedtem meg a feleségemmel, addigra bekerültem a pornó világába. Egy szexshopban dolgoztam, s mivel hobbim volt a fotózás, és jó felszerelésem is volt, operatőrként kezdtem működni ebben a műfajban. Ez sajátságos világ volt, ott voltak benne a szerek. Amikor megismerkedtem a fűvel, egy hónapban egy füves cigit elszívtam otthon, ebből nem volt problémám a feleségemmel. Amikor viszont terhes lett Norbi fiammal, elindult velem a szekér, már mindennap tekertem a cigit. Ez 15 évig ment, mert a fűvel olyan lettem, amilyenre mindig vágytam: központi figura, aki könnyed, népszerű, briliáns. A fű volt az én szerem.

Őrülten sok pénz elment rá, napi tízezer forint magára a szerre, a benzinre, rendőrségi bírságokra, összetört autókra…

Amikor bejött az internet, és letarolta a pornópiacot, adósságokba keveredtem, és a feleségem felelősségre vont.

Neked okozott problémát a szer, vagy a környezeted visszajelzése indított el a leszokásban?

2004-ben a pszichiátriára kerültem, egy ismerős lány ugyanis a kocsimban hagyta a pénztárcáját, én pedig magamhoz vettem a pénzt, bár volt a tárcában igazolvány. Később rájöttem, hogy kié volt a pénz, és a lelkiismeret-furdalástól teljesen összeomlottam. Nem tudtam enni, lefogytam, átható acetonszagot árasztottam magam körül. Végül bevallottam a feleségemnek, visszavittük a pénzt, és befeküdtem a detoxikálóba, ahol nyugtatókat kaptam. Hét hónapig józan voltam ezután, majd szilveszterkor elszívtam egy cigit, és egyből visszaestem. Január elsején már kerestem is a díleremet, tehát ekkor nyugtató és antidepresszáns mellett füveztem. Kéthavonta felírták nekem a gyógyszert, az orvoshoz általában már beállva érkeztem, és vigyorogva bizonygattam, hogy jól vagyok. 2007-ben újra összeomlottam, amikor kint forgattunk az erdőben, a szervezők hordták ki a modelleket, én pedig kiköltöztem a helyszínre. Dőlt a pénz, én az erdő királyának gondoltam magam, de egy este úgy éreztem, hogy a többiek rám akarják gyújtani a tábort. Megint rosszul lettem, ez egy akut téveszmés epizód lehetett. Három hónapig voltam kórházban, és utána két évig józan maradtam. De a gyógyszerek zombivá tettek, nem tudtam nevetni, üres lett az életem. Akkor fogant meg a lányunk, Dóri, és én újra elkezdtem szívni. 2017-ig ment ez így.

Kép

Beke Sándor képei 

Mi hozta el a mélypontot?

A feleségem úgy tudta, hogy öt éve tiszta vagyok. Mindennap úgy mentem haza, hogy délután még szívtam egy utolsó cigit, és utána kiporszívóztam a kocsit, mert a feleségem tudta, hogy a kocsiban szoktam tekerni a füvet. Ádázul kereste a morzsákat. Aztán onnantól, hogy feltűnt neki, a kocsi mindig patyolattiszta, porszívózás után mindig bedobtam egy kis földet. Hülyén nézhettem ki messziről… Ugyanazt csináltam akkor a feleségemmel, mint gyermekkoromban apámmal: inkább hazudtam, mint hogy felvállaltam volna a konfliktust. Végül lebuktam, és elmondtam neki, hogy valójában abba sem hagytam a füvezést soha.

A feleségem másként reagált, mint gyerekkoromban anyám. Ő nem kért a játszmából, azt mondta, hogy el kell mennem otthonról.

Ő hogyan tanulta így meg a határai kijelölését?

Egy függőnek mindig egy kényszeres segítő a társa, aki meg akarja őt menteni, de nem ismeri ennek a megfelelő módját. Dirigál, utasítgat és kontrollál, ami a függőt még jobban benne tartja a függőségeiben. A feleségem ment el először csoportterápiára, ahol hamar rávilágítottak az ő hibás működésére, és ott tanulta meg, hogy ne vállaljon felelősséget az én döntéseimért. Tudtam, hogy én vagyok a hunyó, összecsomagoltam, és a kocsimba költöztem. Nem volt hová mennem, az edzőteremben fürödtem, és mosodába hordtam a szennyesem. A füvet és a gyógyszert is rögtön, még aznap leraktam, és pár nap múlva hirtelen rengeteg pozitív érzés és óriási boldogság fogott el. Erősnek és sérthetetlennek éreztem magam, mintha a fülemen folyt volna ki a szeretet. Egy fél évig repkedtem, a testi elvonás tünetei csak ezután kezdődtek. Három-négy hónap után randizni kezdtünk a feleségemmel.

Mikor jött a neheze?

Amikor kiderült, hogy hazamehetek. Tartottam a felelősségtől, újra az elvárásoktól, a szabadságom elvesztésétől… Rengeteg pénzem lett addigra, minden jó lehetett volna, de fizikailag rosszul voltam, és erős volt bennem a sóvárgás a gyógyszerek iránt. Akkor azt mondtam, inkább meghalok, mint hogy a hitemet egy gyógyszer éltesse tovább. És szó szerint meg is halt bennem az az ego, ami mindig is stresszelt, félt, szorongott és nyafogott. Ez az igazi gyógyulás kulcsa: életedben meghalni. A feleségem kérésére kezdtem el csoportba járni, és tudtam, hogy nem akarok többé gyógyszerhez nyúlni. Ott kaptam olyan eszközöket, amikkel az érzéseimet végre kezelni tudtam. 2018-ban leraktam a cigarettát is. Ma már magam miatt járok oda. Apám hét éve halt meg. A változás a halála után kezdődött az életemben. Sajnálom, hogy ezeket nem mondhattam a szemébe, csak a temetőben, a sírjánál szembesítettem ezzel egy éjszaka. Szörnyű károkat okozott, hiszen az öcsémben is találhatók függőkre jellemző viselkedési formák, mindketten küzdünk ezzel.

Szerencsére összeköt bennünket a gyerekkori cinkosságunk, amit közösen építettünk fel a túlélésért apánkkal szemben.

Minden a gyerekkorban dől el, vagy mégis lehetséges felülírni a mintát?

Én folyamatosan írom. Hiszen, ha valaki rám kiált, első érzésem ma is az ijedtség. De ha vissza tudom követni, hogy ez miből adódik, könnyebb továbblépni. Valójában a tudásom tesz szabaddá. Azt tanultam a közösségben, hogy időt kell adni magunknak, és megengedhető az is, hogy hibázzunk. Húszéves koromra egy kishitű, önbizalomhiányos, függő emberré váltam, tele megfelelési kényszerekkel, és végül az tett szabaddá, hogy szembenéztem ezzel. Ma a feleségemmel együtt járunk csoportterápiára, ő a hozzátartozóira, én a függőcsoportba. Ha csak én járnék és változnék, akkor már nem lennénk együtt, mert én már nem bírnám elviselni azt a kontrollálását, amivel korábban törődött velem. Ezért fontos, hogy együtt fejlődjünk.