„Valaki fentről beleír a forgatókönyveimbe” – Az Oscar-díjas Rófusz Ferenc A léggyel azt üzente: leütnek, ha nagyon zümmögünk

Igaz, hogy a családját különös kapcsolat fűzi Erdő Péter bíboroshoz?

Édesanyám két éven át a gyermek Erdő Péter nevelője volt, és hogy miket produkál az élet: amikor időskorában a máltai szeretetotthonba került, újra találkoztak. Az otthon kis kápolnájában egy ünnepségen a bíboros úr celebrált szentmisét, és akkor ők ketten megemlékeztek a régi időkről.

Abban is az édesanyjának volt fontos szerepe, hogy ön rajzolni kezdett?

Ő mindig támogatta az elképzeléseimet, azt mondta, ha valamiben nagyon hiszek, az előbb-utóbb megvalósul. Ez Az utolsó vacsora című filmemre is igaz, amely 40 év várakozás után készülhetett el, a tervét ugyanis már 1978-ban beadtam, de a vallási téma miatt elutasították. Utólag azt mondom, jobb ez így, mert ha akkor megcsinálhatom, sokkal gyengébb minőségű produkciót kaptunk volna a korabeli technikával. Mostanra viszont egy kicsit felnőhettünk Leonardo festményéhez. Ebből már azt is tudom, hogy ha valami nem működik, nem szabad erőltetni, mert kitalálhatok én bármit, Valaki fentről úgyis beleír a forgatókönyvembe…

A forgatókönyvébe, amelybe már egészen korán belekerült a rajzolás mellé a filmezés is?

Négyen voltunk testvérek, mind fiúk. Sportoltunk, mivel nem volt televízió, sem komputer, és nem is ültünk elszigetelten a telefonunkba zuhanva. Édesanyám csodásan rajzolt, kendőfestő volt, mintákat tervezett selyemkendőkre, batikolt. Engem is beavatott, mert látta a kézügyességemet, befizetett nyári művésztelepre, táborokba, rajzkörökbe. Nem volt még animációs oktatás az iskolákban, így egy ismerős révén a Mafilm trükkfilmcsoportjához meg a díszletfestőkhöz kerültem. Majd 1968-ban felvételizhettem a Pannónia Filmstúdióba, ahová hatvanan jelentkeztünk, hatot vettek fel, s én bejutottam. A Gusztáv sorozattal kezdtem, ami mellett olyan produkciók futottak, mint a Mézgáék vagy Dr. Bubó.

A házon belüli animációs akadémián a legnagyobbaktól tanulhattunk: Jankovics Marcell, Nepp József, Dargay Attila, Gémes József. Azóta jártam jó pár stúdióban a világon, de ennyi tehetséges, különböző stílusú alkotóval nem találkoztam!

Legalább tíz évet kellett a szakmában tölteni, hogy egyedi filmtervet adhassunk be, nekem az első a Kő lett. Emlékszem, Nepp József kihúzta a fiókját, és azt mondta, itt van 15–20 szkript, válasszak egyet. És én abba a három percbe a világot is bele akartam rajzolni!

A világot végül az 1980-ban készült „A légy” című háttéranimációs művével nyűgözte le. Jól tudom, hogy azt egy Pink Floyd-szám is ihlette?

A kollégáimmal együtt zenecentrikusok voltunk, én nagy Pink Floyd-rajongó is, ez akkoriban nagyon feltöltött. Az első zenekar volt a világon, amely bezörejezte a dalait, olyan effekteket tett hozzájuk, amelyek újszerűvé varázsolták a műfajt. Az Ummagumma című lemezük egyik száma ihletett meg, amelyben berepül egy légy egy épületbe, és kergetik. Mindjárt lepergett előttem a film. Addig minden animációs alkotás úgy készült, hogy háttér előtt ugráltak a karakterek, s lejátszották nekünk a sztorit. Én valami újat szerettem volna kitalálni, mert a mestereink már mindent tudtak, azt nem lehetett felülmúlni. Jött az ötlet, hogy mi lenne, ha betenném a kamerát a légy szemébe, úgy, hogy a legyet sem látjuk, meg azt sem, aki üldözi, csak a háttereket. Ez úgy valósult meg, hogy lerajzoltam egy képet, de ahogy odébb ment a kamera, megint mindent le kellett rajzolni, úgyhogy több mint 3600 rajzot készítettünk. Két hölggyel együtt két évig dolgoztunk rajta.

Kép

"A légy" animációs filmhez készült rajz

A filmet látva egy kicsit csodálkozom, miként mehetett át anno a szocialista cenzúrán…

Nagy szerencse, hogy a Pannóniában Hankiss Elemér végig támogatott, mert való igaz: jöttek fentről a kérdések, hogy ki itt a légy, és ki az üldöző. Nem úgy volt ám, mint ma, hogy leadok egy ötletet, és semmit nem kérdeznek. Ebben azért benne volt, hogy esélytelenek vagyunk, és leütnek, ha nagyon zümmögünk.

Csoda is, hogy végül engedélyezték a filmet, de jó fél éven belül minden fesztivált megnyert, így került be az Oscaron is a legjobb három közé.

Ott meg akkoriban a szakmai újításokon túl arra külön is figyeltek, hogy Kelet-Európából milyen üzenettel jönnek elő a versenyzők.

Mikor kezdte felfogni, hogy a háttéranimációs ötletével világszinten is nagyot alkotott?

Meghívtak az ottawai fesztiválra, kimentünk, s én akkora vetítőt még életemben nem láttam! Addig a Corvin meg az Alfa mozi vászna volt a csúcs. Akiknek a filmjeit aznap vetítették, azok az első sorban ültek, a végén felállt az alkotó, és a közönség tapsolt vagy kifejezte nemtetszését. Amikor elindult a filmem, őrületes ordítás, fütyülés kezdődött, meg voltunk győződve arról, hogy megbuktunk. Akkor még nem tudtam, hogy a kanadai fiatalok körében ez tetszésnyilvánítás. Lement a film, felálltam, rám világítottak, és mellettem is felállt egy két méter magasságú idősebb úr. Átölelt és gratulált, hogy ez fantasztikus! Bill Littlejohn, a Walt Disney legendás animátora volt az, akinek utánunk vetítették a filmjét, és ő már akkor tudta, amit én még nem, hogy szakmailag micsoda újítást követtem el. Meg is hívott magához Los Angelesbe, végigvitt a városon, mint a véres kardot, és mindent megmutatott.

Az Oscar-díját személyesen mégsem vehette át…

Mert Dósai elvtárs vette át helyettem a Hungarofilmtől, noha természetesen engem is meghívtak az eseményre, de útlevelet nem kaptam. Azzal indokolták, hogy úgyis esélytelen vagyok a két kanadai jelölttel szemben. Ment viszont egy több főből álló delegáció, én meg másnap reggel nyolckor a Szabad Európa Rádióban hallgattam, hogy „A légy” Oscart nyert. Döbbenetes volt!

Nyilván egész más lett volna ott ülni, amikor feltépik a borítékot, nem volt könnyű feldolgozni, hogy ehelyett az ágyban fekszem, és ébredéskor alig hiszek a fülemnek.

A Magyar Rádió csak délután mondta be, én meg két hónappal később mehettem ki a szoborért, amit Dósai elvtárstól még az átadás napján visszavettek. Littlejohn ugyanis jelezte, hogy ismer, és ennyit nem változhattam fél év alatt, úgyhogy valaki más ment ki a nevemben a színpadra. Ebből persze ott rögtön sztori lett a médiában. Ha ma mondanám egy fiatalnak, hogy nominálva vagy, de majd én hazahozom a díjat, azt hiszem, válaszolna valamit…

Mennyit változtatott az életén az Oscar?

Amikor utólag kimentem a szoborért, szembesültem vele, hogyan működik a biznisz odakint. Littlejohn fantasztikus körülmények között látott vendégül, az első kérdése az volt, mi van a bőröndömben. Mondom, mi lenne, teniszütő, mert mindketten teniszőrültek voltunk. Kérdezte, hol vannak az eredeti rajzok. Mondom, az egy raklapnyi, fel sem tudnám emelni, hogy hoztam volna el! Azt mondja, pedig dedikálhattad volna őket egy galériában a Sunset Boulevard-on, s ha darabját 50 dollárért eladjuk, meglenne a következő filmedhez a pénz! De reklámfilmekre is fel akartak kérni, mondván, a nevem Oscar-díjasként mindjárt 15 országba eladná őket. Rájöttem, hogy az Oscarral közvetlenül nem pénz jár, hanem lehetőség: kinyílnak az ajtók, s ez emelheti később a gázsimat a többszörösére.

A nyolcvanas években mégsem az USA-ba, hanem előbb Németországba, majd Kanadába távozott Magyarországról. Miért?

Egyrészt Reagan elnök szigorított, és a Kelet-Európából érkezők nem kaptak zöld kártyát, anélkül meg nem kockáztattam. Másrészt nekem itthon volt tervem, egy egészestés film, A Rabbi macskája címmel. A forgatókönyvet azonban elutasították, ahogy utána Erich Kästner Május 35-jét is, amit szintén beadtunk. Ezután mentem ki a Koncertirodával leszerződve Németországba mint szellemi terméket szállító művész, munkavállalási engedéllyel. Három és fél év után pedig elfogadtam a kanadai invitálást a legnagyobb ottani animációs stúdióhoz, a Nelvanához. 1988-ban emigráltam, a két fiam, akik velem jöttek, azóta is kint dolgoznak a szakmában. Csak már a mai 3D-s technikával, amit eleinte sajnáltam, aztán beláttam, hogy ez a jövő.

Én két év után saját stúdiót alapítottam, s Torontótól Chicagón át Los Angelesig mindenhová dolgoztam. Majd 2000-ben véletlenül hazajöttem.

Véletlenül?

Kint tönkrement a 30 éves házasságom, mert a volt párom nem érezte otthon magát, visszatért, engem viszont a szakmai fejlődés lehetősége még ott tartott. Én a jelenlegi feleségem, Zsófia miatt tértem haza, aki keramikus, korábbi diáktársaival hárman alapították a Budai Rajziskolát. Minden fiatalnak ajánlanám: menjen ki pár évre, majd jöjjön haza kamatoztatni a tudását. Itt vannak a gyökereim, ahogy Kanadában mondta egy ügyvéd ismerősöm: sosem leszek kanadai, mert nem ott jártam iskolába, nem ott ismertem meg az első barátnőmet, nem ott kapott el a rendőr, és nem ott rúgtam be először. Itthon folytattam, ahol abbahagytam, a kollégáimmal félszavakból is megértjük egymást. A mozgásban egy betegség sajnos már korlátoz, de ülni és rajzolni tudok az asztalnál, a kezem és az agyam működik.

Képkocka Rófusz Ferenc "Az utolsó vacsora" című animációs filmjéből

Ma már itthon is legalább annyira értékelik, amit elért, mint korábban külföldön?

A magyarokban volt anno egyfajta irigység, nagyon hamar ítélkeztek. Amikor elmentem, sokan szinte hazaárulónak véltek, eszükbe sem jutott, hogy nem a pénzért teszem. Mára változott ez a szemlélet, amit a Nemzet Művésze kitüntetés, a Szent István-rend vagy a mostani CineFest-életműdíj is mutat. Persze megrémül az ember a korától, ha életműdíjat kap, mégis öröm, mert a szakma adja.

Valamit csak sikerül hátrahagynom, ami minden művész célja, ez a visszajelzés nagyon jó dopping 76 évesen.

Mit gondol, ha megnézzük a filmjeit, megismerjük a személyiségét?

Jó kérdés, ugyanis szoktam menni gimnáziumokba pályaválasztási tanácsot adni, és ott a diákok gátlástalanul kimondják, amit gondolnak. A múltkor felállt az egyikük, s azt mondja, ne haragudjak, de végignézték a filmjeimet, és bár élőben humoros, jókedvű embernek tűnök, de hogy van az, hogy minden filmemben meghal a főszereplő… Erre mindenki elcsendesedett, velem együtt. Te jó ég, gondoltam, milyen igaza van! Úgy látszik, az emberből az jön ki, ami mélyen benne el van rejtve. A „Ticket” című ugyancsak háttéranimációs filmet 2011-ben a nagyobbik fiam unszolására készítettem. Arról szól, hogy mindenki kap egy tikettet az életre, nem tudjuk, hány megállóra, milyen osztályút, s mikor kell leszállnunk. A film egy életet pörget végig, a végén a főhőst értelemszerűen eltemetik. És én ebbe a filmbe belerajzoltam a járókeretet, az infúziót meg a kerekesszéket, pedig akkor még hat órákat tudtam teniszezni. A saját jövőmet rajzoltam le, mert most már, amíg élek, minden ötödik héten infúzióra kell mennem a János Kórházba, hogy lassítsák a romlást a mozgásomban. Ugye jól érzem, hogy Valaki fentről is beleír a forgatókönyveimbe?

Kép

Fotó: Vermes Tibor

Elgondolkodtató, amiket mond, akárcsak a filmjei. Miért fontos önnek, hogy a következő tervét, Hieronymus Bosch „Gyönyörök kertje” című triptichonjának animációs feldolgozását is elkészítse?

Mert óriási aktualitását érzem, pedig Bosch 500 éve festette, amikor Leonardo falfestménye, „Az utolsó vacsora” is készült.

Mára az ember erkölcsileg lecsúszott, fel kellene rázni és szembesíteni ezzel. Én megmutatnám a víziómat erről a műről, úgy, hogy a 21. századot is belecsempésszük.

A „Pokol” képtáblából csináltunk is tavaly egy kétperces előzetest, ebbe repülőket hoztunk be hangeffektekkel, pedig akkor még szó sem volt a háborúról. (Ezt láthatták is a Szépművészeti Múzeumban a Bosch-időszaki kiállítás látogatói – a szerk.) De akár egy vakuvillanással is maiak lehetünk, hiszen 500 éve még az sem volt. Ez az animáció öt–hat embernek is legalább másfél–két éves munka, s mivel az idő múlik, akár az utolsó kihívásom is lehet, szeretném maradandóvá tenni. Olyan elképzelés is van ehhez és Az utolsó vacsorához, hogy ahol a festmény megtekinthető, ott az előtérben levetítenék a filmet öt nyelvre lefordítva, s úgy mehetnének be az emberek megnézni Leonardo, illetve Bosch művét. Biztosan még mélyebb emlékkel távoznának, akár USB-n is magukkal vihetnék a filmet. Mert Leonardónak anno egyetlen képben kellett megfogalmaznia a mondanivalóját, nekünk pedig volt rá 11 percünk.