Amikor jól jön a „szülői vastag bőr” – Mert van, amikor fel kell venni a kesztyűt

Kinek a felelőssége?

„Amikor a gyerek valamiféle csínyt követ el, hangoskodik vagy megszeg egy szabályt (például eszik az órán), a felelősség gyakran egyoldalúan a szülőnél landol, aki persze hibásnak érzi magát a történtekért, holott ő nem is volt jelen. Márpedig a viselkedést az aktuális környezet épp úgy formálja, mint az otthonról hozott minta. Egy »jól nevelt« gyerek is egészen másképp működik az óvodában vagy az iskolában, ha három másik, hasonlóan energikus társával kerül össze: pillanatok alatt beszippanthatja őket egy közös fantáziajáték, amelyben például összetörik a színes krétát, szétszórják a fűben és »dinókat etetnek« – hiába hallották már ezerszer, hogy »ezt nem szabad«. Ilyenkor a gyerekek egymást húzzák bele a helyzetbe, és még az önkontroll sem elég stabil: ami 10 évesen már belső fékkel megállítható (»anya haragudni fog«), az 5–8 éves korban sokszor még egyszerűen csak jó ötletnek tűnik a pillanat hevében” – magyarázza Deliága Éva. 

Amikor a szülő üzenetet kap a pedagógustól a visszatérő csínytevésekről, hangoskodásról vagy szabályszegésről, egyfelől érdemes utánajárni, mi történt és miért, felvenni a kapcsolatot a tanárral, és beszélgetni a gyerekkel is – vagyis információt gyűjteni és megoldást keresni. 

Sokszor nem arról van szó, hogy „rossz a gyerek” vagy a szülő a hibás, hanem előfordulhat, hogy illeszkedési nehézség áll a háttérben: a gyermek és a környezete nincs összhangban.

Persze ez nem mentesít a szülői felelősség alól – otthon továbbra is szükség van határokra és támogatásra –, de tágabb, reálisabb keretbe helyezheti a történteket.

Másfelől vannak helyzetek, amikor a szülő leginkább a gyerekével tud együttérezni: mert ő maga is értelmetlennek vagy betarthatatlannak lát egy szabályt, aránytalannak érzi az elvárást, vagy úgy látja, hogy a pedagógus valós idejű jelenlétével kezelhető lett volna a helyzet. A gyerek gyakran spontán reagál: a csoportdinamika, a fáradtság, az éhség, a túlterheltség, a mozgásigény mind hat rá. Nem lehet minden helyzetre előre felkészíteni őt. Ezért különösen fontos, hogy a gyerek ne élje meg ezeket az eseteket megalázásként vagy megfélemlítésként. 

Amikor jól jön a vastag bőr

Amikor a szülő már naponta kapja az e-maileket, hogy a gyerek megint beszélgetett, zavarta a társait, sok esetben ezek a jelzések ugyanannak a viselkedési alapmintázatnak a variációi, melyek impulzivitásra, a figyelem szabályozásának nehézségére, fokozott mozgásigényre utalnak – ami lehet életkori sajátosság, és különösen kisiskolás korban gyakori, ugyanakkor nem változtatható meg egyik napról a másikra. Ilyenkor a szülő könnyen abba a lelkiállapotba kerül, hogy már gyomorgörccsel megy a gyerekért vagy nyitja meg az üzeneteit, mert előre számít a „bűnlajstromra”. 

„Sok esetben az a probléma, hogy nincs megfelelő kommunikáció a pedagógussal, a szülő nem kap érdemi választ a kérdéseire, gyakran pont azért, mert magának a tanárnak sincs valódi rálátása a történtekre. 

És itt lép be a szülői vastag bőr: a szülőnek el kell bírnia a panaszt anélkül, hogy magára venné. Nem esik kétségbe, nem csinál belőle identitáskérdést, és nem omlik össze minden egyes visszajelzésnél. 

Szaladgált a gyerek a folyosón? Hiszen kisgyerekről van szó, aki – különösen alsó tagozatban – még sokáig fog futkározni, mert ez egy természetes, életkori sajátosság. A gond sokkal inkább azzal van, amikor a rendszer emiatt naponta »rossz bizonyítványt« állít ki róla – és közben a szülőt is folyamatos készenléti, bűntudati állapotban tartja” – mondja Deliága Éva.

Különösen súlyos, amikor a fegyelmezés eszköze a megszégyenítés. Az olyan helyzetek, amikor fekete pontot kap a gyerek azért, mert nem tud 45 percet végigülni beszélgetés vagy mozgolódás nélkül, és ezt ráadásul közszemlére is teszik az osztálytáblán. Az ilyen típusú büntetés nem tanít önszabályozást, viszont nagyon hatékonyan kelt szégyent és szorongást. Ráadásul könnyen igazságtalanná válik: ha a gyerek például csak bemászott az asztal alá a radírjáért, mert leesett, akkor ő nem rosszul viselkedett, hanem egy praktikus helyzetet oldott meg – a büntetés mégis azt üzeni, hogy a szükségletei és a logikája nem számít, csak a merev forma.

A szakember szerint kompromisszumos, gyermekközpontú megoldásokra lenne szükség, hiszen a cél az, hogy a gyerek fokozatosan megtanuljon együttműködni, figyelni, várni – ez azonban csak biztonságos közegben fog menni. Alsó tagozatban például reálisabb elvárás a rövidebb figyelmi szakaszok váltogatása mozgásos feladatokkal, bizonyos engedményekkel, például, hogy ha nagyon szomjas valaki, akkor ihasson egy pohár vizet. 

Eddig, és ne tovább! 

A szülő és az intézmény között a leghatékonyabb út mindig a határozott, mégis együttműködő kerettartás. A jó stratégia része, hogy a szülő digitális és érzelmi határokat húz: kijelöl egy „kommunikációs ablakot”, és például este már nem olvas e-mailt, nem nyit Krétát – nem tagadásból, hanem önvédelemből. Ugyanilyen fontos a strukturált, higgadt válasz, amely egyszerre jelzi az együttműködést, és visszatereli a beszélgetést a megoldáskeresés medrébe: „Köszönöm a jelzést.” „Egyeztessünk egy megfelelő időpontban.” 

Ha a panaszok hirtelen ömlesztve érkeznek, érdemes a folyamatot tisztázni: mikor vált aggasztóvá a helyzet, miért nem jeleztek korábban, milyen beavatkozási pontok maradtak ki. Mindeközben a szülőnek a gyerek belső nézőpontjához is hozzá kell férnie: mi történt, hogyan érzi magát az intézményben, nem érzi-e magát kirekesztve, megbélyegezve. 

Ez segít eldönteni, hogy kerettartási nehézségről van szó, vagy tartós illeszkedési problémáról, amely már a környezet felülvizsgálatát is felveti.

Egyértelmű és határozott beavatkozást igényelnek az olyan helyzetek, amelyek kompetencia- és etikai határt is sértenek. Mint Katáék esetében:

„Amikor Sári alsós volt, gyakran kapott fekete pontot a viselkedéséért, mert ha unatkozott, nem bírt egy helyben ülni, elkezdett mocorogni, beszélgetni. A tanító ezt »kezelhetetlenségnek« címkézte, és szinte naponta találtunk beírást az üzenőfüzetében. Igyekeztünk a pedagógussal együttműködni, Sárit még fejlesztésre is vittük, délutánonként biztosítottuk számára a szabad mozgást, a helyzet azonban nem változott. A szülői értekezleten aztán a tanár egy olyan kérést fogalmazott meg, ami érthető módon minden szülőt felháborított: arra kért bennünket, hogy adjunk a gyerekeknek nyugtató hatású gyógynövényes készítményt, hogy kezelhetőbbek legyenek az iskolában.”

Ebben az esetben a szülői felháborodás teljesen egészséges határreakció, hiszen a rendszer nem a gyerek szükségleteihez próbált alkalmazkodni, hanem a gyereket akarta „a rendszerhez igazítani” – akár annak árán is, hogy a természetes, az életkorának megfelelő igényeit elnyomja.

Irreális elvárások – Amikor a viselkedés terhelésjelzés

„Az intézményi visszajelzések értelmezése nagyon szorosan összefügg az iskolaérettség, illetve tágabban a gyerek–környezet illeszkedés kérdésével is. Nem véletlen, hogy a legtöbb panasz óvodás és kisiskolás korú gyerekeknél jelenik meg: ebben az életkorban még intenzíven zajlik az idegrendszeri érés, a szabálytartás és az önszabályozás tanulása, miközben a rendszer sokszor olyan elvárásokat támaszt velük szemben, amelyek nem igazodnak elég rugalmasan a gyermeki működéshez. 

Sok kisiskolás például úgy éli meg, hogy a tízperces szünet nem elég arra, hogy eljusson a mosdóba, egyen, átöltözzön, majd visszaérjen az osztályterembe. Eközben ott a 45 perces tanórák sora, amelyeken mozdulatlanul kell ülni. 

Ezek a keretek túl szigorúak és a viselkedésproblémaként elkönyvelt reakciók – a mocorgás, a beszélgetés, a futkározás a folyosón – valójában terhelésjelzések. Ha ránézünk a tipikus panaszlistákra, gyakran látjuk, hogy ezek nagy része alapvetően természetes gyermeki viselkedés, ami zavaróvá és nemkívánatossá válik az adott intézményi környezetben: például a hatéves sárral játszott az udvaron, koszos lett a ruhája” – világít rá az irreális elvárásokra Deliága Éva, aki hangsúlyozza: a konklúzió nem az, hogy a visszajelzéseket ne vegyük komolyan. 

Alapszinten igenis része a felelős szülői működésnek, hogy nyitott a jelzésekre, beszélget a gyerekkel, segít neki megérteni helyzeteket, és ahol lehet, támogatja a változást. De azokban a szituációkban, amelyekről most beszélünk, gyakran túlkapások és aránytévesztések jelennek meg: a gyereket megbélyegzik, a szülő pedig azt az üzenetet kapja, hogy minderről ő tehet.

Ilyenkor a gyermek védelme sokszor azt is jelenti, hogy a szülő felvállal egy árnyalt, szakmailag megalapozott álláspontot: köszöni a visszajelzést, mérlegeli, mi az, ami valóban jogos és fejleszthető, de azt is kimondhatja, ha bizonyos dolgokat másképp lát. Nem azért, mert tagadja a problémát, hanem mert nem engedi, hogy természetes, életkori sajátosságok vagy a környezet merevsége „jellemhibává” és szégyenné alakuljanak. 

Az igazán jó együttműködés ott kezdődik, ahol a gyerek viselkedését nem bűnlajstromként kezelik, hanem fejlődési jelzésként, és a megoldást nem egyoldalúan a családra, hanem a gyerekre szabottan, a környezet alakításával együtt keresik. 

És igenis vannak olyan helyzetek, amikor a szülőnek az a feladata, hogy megvédje a gyereket a kritikától, és kiálljon mellette. Csak azért, mert gyerek, nem biztos, hogy nem neki van igaza, és nem biztos, hogy reális elvárni tőle valamit, amire még nem képes. 

Gyakran ismételt kérdések – Deliága Éva válaszol
Sorozatunkban Deliága Éva integratív gyermekterapeuta, tanácsadó szakpszichológus segít eligazodni a szülőket leggyakrabban foglalkoztató kérdésekben – a nevelési dilemmáktól a nyári szünet megszervezésén át egészen az iskolakezdés kihívásaiig. A témához kapcsolódó korábbi írásainkat itt találod.