„Hungarikum, hogy szegény gyerekekre két címkét is aggathatunk”

Aktív vagy a közösségi médiában, sokan tudhatják, hogy megtalálod a közös hangot a diákjaiddal, akkor is, ha esetleg ez másnak nem sikerült. Sok a különleges diákod is. Mi az az SNI?

Az SNI fogalmát 2003-ban vezették be Magyarországon, jól mutatja az átfutási idejét, hogy nagyjából mostanra tudta megismerni a társadalom. Van egy másik betűszavunk is, a BTMN, ez azokra vonatkozik, akik beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségekkel küzdenek. Szinte hungarikum, hogy szegény gyerekekre két címkét is aggathatunk.

Mi a különbség a kettő között?

Az SNI általában veleszületett idegrendszeri eltérésre utal, ami gyógypedagógiai megsegítést igényel, a BTMN pedig inkább azokra vonatkozik, akiknek valamilyen fronton extra támogatásra van szükségük, akár csak ideiglenesen. Közös bennük, hogy mindkettővel együtt járnak bizonyos könnyítések a tanulmányaik során vagy az érettségin. Azt gondolom, hogy amíg ugyanazt az érettségit kell letennie minden gyereknek, addig a könnyítések tulajdonképp nem jelentenek érdemi segítséget. Vagyis például, ha tartalmilag ugyanaz, csak több ideig írhatják, az nem feltétlenül könnyebbség.

Mi lenne könnyebbség?

Alternatív tanterv és alternatív tananyag, alternatív vizsgával. Persze lehet azon vitatkozni, hogy ez feljogosítsa-e őket ugyanazokra, mint a hagyományos érettségi, de azt az élményt mindenképpen megadná, hogy egy vizsgát képesek becsülettel és sikerrel letenni. Nálunk az SNI és BTMN diákok szinte mindig leérettségiznek, csak nagyon fájdalmas folyamat árán, hiszen a többletidő csak egyfelől könnyebbség, másfelől viszont sokkal tovább kell koncentrálniuk. 

Vagy aki például diszgráfiás, és engedményként szóbelizhet az írásbelik helyett, annak tíz felelete lesz az érettségi során. Csak összehasonlításképpen: ez egy egyetemi vizsgaidőszakban sem kevés. 

Egy új rendszer éppen ettől a fájdalomtól kímélhetné meg őket. Van, akiknek azt javasoljuk, hogy nyújtsák el ezt a vizsgaidőszakot, tegyenek egy-két előrehozott érettségit, egy-két „rendeset” és egyet-kettőt akár utána, ha még egy éven át ott maradnak nálunk. Extrém esetekben pedig, ha a gyereknek az érettségi akkora szorongást jelent, hogy az iskola elhagyását fontolgatja, akkor inkább arra biztatjuk, hogy engedje el az érettségit, csak járja ki a tizenkét évfolyamot.

Milyen lenne az ideális érettségi számukra?

Az autizmus bizonyos eseteiben, például a szövegértés feladatokkal kifejezetten nagy nehézségeik vannak a gyerekeknek. Márpedig az érettségi vizsgákban ezek alap feladattípusok történelemből, irodalomból, idegennyelvekből… Persze nekik is meg kell tanulniuk helyesen szöveget értelmezni, de mégsem ez a feladattípus a legjobb a visszakérdezésre. Miért ne lehetne olyan vizsgát összeállítani, amiben a számonkért tartalom ugyanannyi, de kivesszük belőle azokat az elemeket, amelyek számukra nehezebbek? Amíg ez nincs, addig nem egyforma esélyekkel indulnak.

Milyen az iskola, ahol tanítasz?

Tizedik éve dolgozom a Tüskevár Általános Iskola és Gimnáziumban. Az iskola olyan gyermekekkel foglalkozik, akik a többségi nevelésben nem tudnak részt venni, nem tudnak egy hagyományos, 30–40 fős osztályban fejlődni – rosszabb esetben pedig nem is látják őket szívesen. 

Miért?

Számos oka lehet, leggyakrabban azért, mert az iskolának nincs elég gyógypedagógusa, fejlesztője, pszichológusa a megsegítésükhöz. Ez senkinek sem jó, a gyerek is úgy érzi, hogy nem kap elég támogatást, és nem fog tudni helytállni.

Ezeknek a gyerekeknek a Tüskevár B terv, mert a közoktatásban nem volt nekik jó, vagy a szülők eleve tudják, hogy inkább ide akarják íratni a gyerekeiket?

Is-is. Évről évre tucatjával nő azok a száma, akik hozzánk szeretnének jelentkezni. Van szülő, aki eleve alternatív iskolát keres, más gyereke pedig addigra megjárta a poklot. Nálunk folyamatos a felvétel, rengeteg az évközi átjelentkezés is, utóbbiak mögött valamiféle trauma vagy konfliktus áll. Évente 20–30 gyerek így érkezik. 

Mivel nálunk eleve az SNI gyerekekre specializálódott mindenki, a szülők számára az megnyugtató lehet, hogy itt van elegendő gyógypedagógus, fejlesztő, pszichológus, művészetterapeuta, pszichiáter, asszisztensek – és persze a tantárgyakat oktató szaktanárok.

Nem panaszkodhatunk tehát, jól el vagyunk látva, de még nálunk sem elég a specialista. Ennek ellenére még mindig jobb, ha kevesebb fejlesztést kap a gyerek, mint ha nem kapna fejlesztést. Optimális esetben 200 diákot számlál az egész iskola, az előkészítő évfolyamtól a tizenkettedikig: egy évfolyam egy osztály. Felső tagozatban 15 fő a maximális létszám, gimnáziumban lehet húsznál több.

Mi az oka a létszámkülönbségnek?

Az alsó tagozatunkba ép intellektusú, de autizmusban érintett gyerekeket veszünk föl. Hozzájuk sokkal több segítőre van szükség, a tanterem is inkább egy speciálisan berendezett szoba, mint egy hagyományos táblás-pados tanterem. Ugyanazt a tananyagot tanulják, mint bárhol másutt, csak autizmusspecifikus megsegítéssel. A felső tagozatos tantermek kinézetre már pont ugyanolyanok, mint bármely iskolában, a gimnáziumi tagozat pedig szinte semmiben sem különbözik a legtöbb budapesti gimnáziumtól. Az SNI fogalmát összekötik a „hibás, nem működő, rossz magaviseletű gyerek” képével, ami egyszerre megbélyegző, bénító és legfőképpen hamis. Félreértések, méltatlan helyzetek és izgalmas meglepetések szép számmal születnek ebből.

Kép

Váczi Zsombor

Milyen meglepetések?

Osztályfőnök vagyok, szeretünk elmenni az osztályommal biliárdozni, dartsozni, bowlingozni, gokartozni. Mindig ugyanaz a jelenetsor játszódik le: ők játszanak, én beszélgetek az ott dolgozókkal, amikor valaki megkérdezi, milyen iskolából jöttünk. Mondom, hogy speciális, alternatív alapítványi iskolából jöttünk, SNI és BTMN gyerekek vannak nálunk. 

Ilyenkor kikerekednek a szemek, hogy ezekkel a gyerekekkel lenne probléma? Múltkor az XY elit gimnázium diákjai voltak itt, és szétszedték a helyet… 

Értelemszerűen nem az elit iskolákat akarom bántani, csak elgondolkodtató, hogy kik azok, akiket problémásként címkézünk föl, és mit jelent ez a megbélyegzett gyerekre nézve. Ha egy teljesen jól nevelt gyereknek valamely részképességgel, például számolással van gondja, az is bekerül ebbe a zsákba.

Sokszor hallani olyat, hogy egy tanár rosszul bánik az SNI gyerekkel. Miért lehet így?

Nagyon tartózkodnék attól, hogy erre a kérdésre konkrét választ adjak, pont azért, mert az iskolák többsége nincs fölkészülve az SNI gyerekekre. Könnyű lenne tanárt hibáztatni egy gyerek traumája miatt, pedig a tanárnak is trauma, ha eszköztelen egy helyzetben. Hallottunk persze olyat is, hogy egy diákunknak a csúnyácska kézírását a korábbi iskolájában a tanár körbemutogatta elrettentő példaként. Erre kevés mentség van, a gyereket kicsúfoltatta az osztállyal, amit nem tehetne meg. Ettől függetlenül elképzelhető, hogy addigra már ő is telítődött a megoldhatatlan helyzetekkel, esetleg a kiégés útjára lépett.

Harmincas tanárként téged fenyeget a kiégés?

Mindenkit fenyeget. Inkább azt mondanám, hogy a fiatal tanárok korai kiégéséről sokkal kevesebb szó esik, mint ahány embert érint. Amikor a fiatal tanár kikerül az egyetemről, és belép a tantestületbe, hirtelen mindent ráakasztanak, és több feladata lesz, mint annak, aki negyven éve ott dolgozik. Mindazonáltal nekem személyesen is van egy bevett módszerem, amit angol kifejezéssel „vibe check”-nek hívunk. Azt jelenti, hogy a tanterembe lépve pár másodpercben fölméred, milyen a hangulat. A tanár feladata leadni a tananyagot, de ha a gyerekek épp nem vevők rá, akkor ez kudarcos lesz, szóval alkalmazkodni kell, föl kell venni a ritmusukat és rögtönözni. Ha kilépünk a szélmalomharcból, elkerülhetjük a kiégést is.

Te hogyan tudod áthidalni a nehéz helyzeteket? 

Rengeteg humorral. A humor nagyon kell. 

Azt szoktam mondani, hogy én vagyok a „sajátos nevetési igényű”. 

Aki olyan iskolában dolgozik, mint a Tüskevár, abból előbb-utóbb improvizációs színész lesz, hiszen úgy kell reagálnunk, mint a Beugró zsebszövegjátékában: egy pillanat alatt van szükség új stílusra, új hangulatra, ingerekre, ötletekre. Sok mindennek van ugyanolyan pedagógiai értelme és értéke, mint a fegyelmezett, tankönyvi feladatoknak, és ugyanolyan értékű feladat lehet valami spontán is. Szeretik a frappáns, gyors válaszokat a gyerekek, a humor ebben is nagyszerű, pláne azért, mert egy „beszólogatós” vagy „bántós” gyerek valójában nem rossz vagy szemtelen, csak kapcsolódni akar – és nem találja a módját.

Mi van azokkal, akik kikerülnek az iskolából? Van utánkövetés?

Sokan tartják velünk a kapcsolatot azután is, hogy elmentek a suliból. Aki eljut az érettségiig, az a legtöbb esetben le is tudja tenni, sőt sokan vannak, egyre többen, akik emelt szinten is megállják a helyüket. Van tanítványom, aki 96%-os emelt angol érettségit csinált. Ezzel máris cáfolhatjuk azt a közvélekedést, hogy rossz tanulók az SNI-sek. Az egyetemet viszonylag kevesen választják, a felsőfokú szakképzés népszerűbb, de van, aki elmegy dolgozni, vagy belép családi vállalkozásba. Akadnak kimondottan szívmelengető történetek is: az egyik volt diákom például időseket gondoz, és már gimnázium alatt látható volt, hogy van hozzá affinitása. 

Ebből is látszik, hogy fontos a tananyag, de annál sokkal fontosabb, hogy felnőttként érzékeny legyen az embertársaira, hogy empatikus legyen, megtanuljon asszertívan konfliktust kezelni és megfelelően kommunikálni. 

Ezek a legfontosabb dolgok ahhoz, hogy hatékonyan beilleszkedjen a felnőtt társadalomba, és ne legyen egyedül, ne kerüljön perifériára. Sokáig az 5–6. osztályt pont ezért „szocializációs osztálynak” neveztük. Van az órarendben önismeret, szociális kompetencia, dráma, és építjük a közösséget. Minden arra irányul, hogy a személyiségüket fejlesszük, és ne csupán a Nemzeti Alaptantervben előírtakat passzírozzuk bele a fejükbe. 

A társadalom mennyire érett az SNI-sekre? 

Sokat számítana az érzékenyítésben, ha nem csak a mi iskolánkban lennének ilyen gyerekek, hanem minden gyerek mindenhol mindig találkozhatna velük. Az élet legtöbb területén egyáltalán nincsenek fölkészülve az SNI-sekre: ügyintézés, boltok, vállalatok, szolgáltatások – szinte eszköztelenek. Sokszor tapasztalom, hogy ha egy vendéglátóhelyen előre jelezzük, hogy autista gyerekek jönnek, akkor sokkal inkább odafigyelnek, kedvesebbek. Ez szép, de miért nem lehet mindenkivel mindig kedvesnek, figyelmesnek lenni? Az igazi előrelépés az lesz, ha belső indíttatásból viselkedik majd empatikusan a vendéglátós, és nem azért, mert előre szólunk. Ez nem az ő hibája, ez egy társadalmi szintű probléma. Le vagyunk maradva.