„Kijavítom magam, ez az én filozófiám” – vallja Komjáthy Sára Tünde, aki súlyos tüdőbetegségéből gyógyulva művészi pályára készül

Egy belvárosi kávézóban találkozunk Sárával, ahol a presszókávé felszolgálását követően már ügyet sem vetnek ránk a pincérek. Így békében, háborítatlanul tudunk diskurálni a sorsáról, melyet évekig a cisztás fibrózis öröklődő genetikai betegség uralt. A szaknyelvet idézve: fő tünete a légző- és emésztőszervrendszerben felhalmozódó nyák, amely visszatérő légúti fertőzéseket és emésztési problémákat okoz.

„A betegség négyéves koromban jelentkezett, már az óvodában megnehezítette a mindennapjaimat” – meséli. – Több szakember állította, az egészet majd kinövöm. Hát, nem nőttem ki. Folyton olyan tüneteket produkáltam, mint aki az elsők között kapja meg a gyerekbetegségeket, mint aki újra és újra megfázik. Nehéz volt így. Egyszerűen nem bírtam a köhögést abbahagyni, ami a többi gyereket, az óvodapedagógusok többségét zavarta. Szóvá is tették, ezért én szégyelltem magam.” 

„Az önsajnálatból elegem lett”

Az iskolában minden hasonlóképp folytatódott.

 „A tanárok szóltak, hogy a köhögésemmel zavarom az órai munkát, az iskolatársaim elhúzódtak tőlem. Nem haragudtam rájuk, mert arra gondoltam, a helyükben lehet, hogy én is így tennék. Az ember, amit nem ért, attól félni szokott…”

„Anyuék közben mindent megtettek azért, hogy megnyugtató megoldást találjanak a betegségem kezelésére, de igazából azt sem tudtuk, mi a gond velem. Évekbe telt, mire kaptunk egy valamirevaló diagnózist. Addig állandóan félrediagnosztizáltak. Mondták, hogy pszichés okai vannak az egésznek, amiről kiderült, hogy hülyeség. Tizenhárom évesen hatszor diagnosztizáltak tüdőgyulladással, de volt agyhártyagyulladásom is. ADHD-s vagyok. Szóval, megnyertem a lottót! – fűzi hozzá Sára, a saját sorsán tréfálkozva. – Az önsajnálatból idővel elegem lett” – jegyzi meg, majd kihangsúlyozza, hogy őt a humor, az önirónia és a képzelet, a mese csodája segítette át a legnagyobb akadályokon.

Híd a kórház és az iskola között

„Kijavítom magam, ez az én filozófiám” – fűzi hozzá, mialatt kiadós kávékorttyal jutalmazza magát. Mint egy szakorvos, úgy foglalja össze röviden, mi most a helyzet a betegségével: „A cisztás fibrózisom nem múlt el, az egy gyógyíthatatlan, progresszív lefolyású genetikai betegség. Amiből meggyógyultam, az egy ezen belül is ritka és veszélyes tüdőfertőzés (mycobacterium abscessus). Napi kezelések és életem végéig szedendő erős gyógyszerek, inhalálások miatt vagyok ilyen szinten.”

Azután hosszabban mesél arról a sorsfordító napról, amikor egy 15 perces laborvizsgálat révén végre kézhez kapta a diagnózist – és vele az életét. A „megfejtés” megtalálásában oroszlánrész jutott a családjának. Édesanyja minden napot a kórházi ágya mellett töltött, éjjel-nappal az internetet bújta, hogy támpontra leljen. Fáradozása sikert, áttörést hozott. A magyart mint idegennyelvet tanító tanár maga vetette fel végül a szakorvosnak, mi a gyanúja. Kicsivel később a cisztás fibrózis kórképét viszontlátták papíron is. 

Megismerték az „ellenséget”, így már hatékonyabban tudtak harcba szállni – immár a KórházSuli bevonásával, mentori tevékenységük hátterével – a gyermekkort megkeserítő kórral. 

Sára története szakmailag hogyan foglalható össze? – kérdezem Tóthné Almássy Mónika kórházpedagógust, a Kórházsuli Alapítvány szakmai vezetőjét.

„A teljes rehabilitációs és reintegrációs ív mintapéldája a tartós betegség okozta izolációtól a sikeres iskolai visszatérésig tart. Amikor 2024 novemberében az édesanyja megkeresett minket, egy olyan diákkal találkoztunk, aki a hosszas kórházi kezelések miatt nemcsak a tananyagban maradt le súlyosan – különösen a reál tárgyakból –, hanem az iskolai közösségéből is kiszakadt. Szakmai szemmel Sára esete azért sikertörténet, mert a támogatási folyamatunk minden pillére aktiválódott.

A munka egy intenzív, féléves tanulásmenedzsmenttel indult: két egyetemista mentor segítségével pótolta be a hiányokat matematikából és kémiából. Ezt követte az érzelmi és közösségi aktivizálás, ahol Sára már alkotóként, az íráson keresztül tudott kapcsolódni hozzánk. A folyamat legkritikusabb pontja 2025 szeptembere volt, amikor a tanulásról a hangsúly az iskolai visszakísérésre tolódott el. Sára története nem ér véget a gyógyulással: ma már 2026-ot írunk, és ő munkaerőpiaci coachingon vesz részt nálunk, ami azt bizonyítja, hogy a segítő folyamatunk a pályaválasztásig, a felnőtté válás kapujáig kíséri a diákokat. Ez a hosszú távú gondozás a garancia arra, hogy a betegség ne törje meg véglegesen egy diák életét.”

A KórházSuli feladata: hidat építeni a kórtermi és kinti világ között. De milyen módon kell ezt elképzelni például Sára esetében? – tudakolom.

„A KórházSuli esetében a híd nem csupán egy szép metafora, hanem konkrét, több szereplőt összekötő módszertani hálózat. Sára példáján keresztül ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy mi koordináltuk az összes érintett szakember együttműködését a diagnózistól a visszailleszkedésig. 

A híd egyik lába a kórházban volt: Sára kezelőorvosát bevontuk az érzékenyítő folyamatba, az ő szakmai iránymutatásával készült el az az oktatási tartalom, amivel a betegségét elmagyaráztuk a környezetének.

A híd másik lába az iskola: 2025 szeptemberében tartottuk meg az »inklúziós órát«, ahol Sára osztálytársaival, tanáraival és az iskolapszichológussal közösen készítettük elő a terepet a fizikai visszatéréshez. 

A híd tartószerkezete pedig az a tudásátadás, ami nálunk történik. Óriási szakmai sikernek tartom, hogy Sára iskolapszichológusa a tőlünk tanult módszertant alkalmazva később már önállóan is meg tudott tartani egy hasonló órát egy másik érintett tanuló osztályában. Így válik a KórházSuli hídja fenntartható rendszerré: nemcsak átvezetjük diákjankat a betegségből az iskolába, hanem az iskolát is képessé tesszük arra, hogy befogadóbb közeg legyen. Végül a híd a közösség erejével válik teljessé” – összegez a szakember. 

Ady és Madách gondolatai inspirálják 

Sára úgy érzi, az írás és a színészi lét lehet az ő útja, a jövője. Improvizációs klubba jár, ahol a színházi működés alapjait sajátítja el. Lelkesen mesél Madách Imre művéről, Az ember tragédiájáról - a negyedik (egyiptomi) színről, melyben szerepet kapott, ám hiába próbált, a premierre lebetegedett. Ettől függetlenül izgalmasnak tartja a rabszolga alakját, mivel a drámában fajsúlyos mondatai vannak. „Milljók egy miatt…” – idéz egy szerinte is ikonikus sort.

A Nyugat világa, Ady Endre költészete pedig – ahogy fogalmaz – szinte megrészegíti. „Teljesen rákkantattam Ady művészetére, a szimbolizmusra, ami áthatja a verseit. Kedvenceim a Lédához írt művei.” 

„A Héja-nász az avaron igazi csoda, felrúgja a szabályokat, mégis érzelmes. Meg is tanultam!” – jelzi finoman, hogy a saját próza felolvasása után legközelebb talán Adyval is színpadra lép valahol. 

Az anyanyelv világnapján a Zuglói Ifjúsági Centrumban átélt siker nyilván ösztönzően hat Sárára.

„Érzelmekkel teli ember vagyok, tudok sírni – nagyon is! De már nem hagyom, hogy minden apróság megbántson – folytatja az önelemzést. – Már nem tudok úgy gondolkodni, mint a kortársaim. Nem is bánom. Egy évet töltöttem el kórházban, kiközösítést is megéltem. Ma már barátaim vannak, közösségekbe járhatok, kinyílt előttem a világ. Megbecsülöm a helyzetet. Úgy döntöttem, hogy élvezni fogom az életet. Közben a betegség adott nekem egy tisztaságot is. A mese nekem az élet! Az írás – önterápia.”

„A fátyol az arcod előtt...”

Részlet Komjáthy Sára Tünde Kedd című prózájából:

„Emlékezni Akarsz. Nem fogsz többet felejteni, beletörődni, eltekinteni. A fátyol az arcod előtt, ami eddig elfedte a színeket, és elnyomta a hangokat, most fojtogat! Kegyetlenül szorítja a tüdődet, és gyűlölöd, hogy hagyhattad, hogy ezt tegye az életeddel ennyi hónapon, éven, talán évtizeden át? Hogy lehettél ilyen vak?! Ez beteg. Ez a megrekedett létezés, ez természetellenes. Muszáj elmenekülnöd, elszabadulnod…”