„Három napig tartó kis munka” – így kezdődött az életre szóló tragédia

Egy reményekkel teli pedagóguspár

Amikor az 1938. november 2-i első bécsi döntéssel Kárpátalja délnyugati, magyar többségű része visszakerült Magyarországhoz, a magyar kormány egyik első intézkedéseként hozzákezdett a térség hátrányos helyzetű intézményeinek a felkarolásához (a két évtizedes csehszlovák kisebbségi oktatáspolitika kompenzálásaként). Tizennégy felkészült tanárt neveztek ki 1939 januárjában a Beregszászi Magyar Királyi Állami Főgimnáziumba. 

Köztük a Jósvafőn született Bartha Katalint, aki tanulmányait a Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetemen végezte. A beregszászi gimnáziumban magyar és latin nyelvet, továbbá bölcsészetet, művészettörténetet és kézimunkát tanított. Szintén az újonnan kinevezett tanárokkal érkezett Deák György, a Nagykállóból áthelyezett testnevelőtanár. Ő lett a beregszászi fiúcserkészcsapat parancsnoka, az iskola Bethlen Gábor Sportkörének vezetője, valamint a városi sport­egyesület alelnöke, az Országos Rákóczi Szövetségnek, a Magyar Atlétikai Szövetségnek és a Magyar Tornaszövetség Keleti Kerületének a választmányi tagja, továbbá a Protestáns Irodalmi Társaság tagja. 

Katalin és György nem sokkal megismerkedésük után házasságot kötöttek. 

Három fiuk született, 1944-ben a negyedik gyermeküket várták, amikor október 26-án a szovjet megszállók elérték Beregszászt, és november 13-tól a városban is kihirdették a „háromnapos kis munkára” felszólító parancsot. 

Azzal fenyegették meg a férfiakat, hogy ha nem teljesítik a parancsot, kiirtják a családjukat. Deák Györgyöt 1944. november 18-án indították útnak sok ezer sorstársával, több tanítványával és kollégájával együtt. Később, a munkatáborban egy régi naptár hátlapjaira írt feleségének, és arra jegyezte föl gondolatait, abban a reményben, hogy egyszer vagy ő, vagy a feljegyzései hazajutnak. „Ezt a kis ütött-kopott naptárt Neked ajánlom szeretve-szeretett asszonyom. Fogadd úgy, mintha szépséges barna arcodnak világszép ékességét adtam volna.”

Amíg hely volt a naptár lapjain

Feljegyzéseiből, amelyet később tanítványai juttattak haza, megtudjuk, hogy már Beregszászon elvették a kését, Szolyván a tartalék cipőjét, Turkán az összes kötszerét és edényét, majd Novij Szamborban a hátizsákját, a pokrócot és minden tartalék fehérneműt elkoboztak tőle. A végállomás a hírhedt fehéroroszországi Boriszovban volt, ahol minden civil ruhájuktól megfosztották, és orosz, német vagy magyar katonaruhába bújtatták a foglyokat. 

Deák György egy orosz vattakabátot és egy német nyári vászonnadrágot kapott. A barakkban naponta kétszer ettek: hajnalban és délben. Minden hajnalban négy-öt óra körül a barakkban benzineshordóba öntötték a burizs (árpagyöngy) levest, a foglyok ebből kaptak körülbelül fél litert. Ugyanezt ismételték meg délben is. 

Néha négy embernek jutott egy kenyér, máskor tizenkettőnek kellett osztoznia egy veknin. Olykor egy-egy evőkanál cukrot vagy egy szelet sózott halat is ehettek.

„Fajtánk szegény, nagyon fegyelmezetlen. A hasa miatt ölni tudna. Elképzelhetetlen jelenetek tanúja voltam az elégtelen élelem miatt. Káromkodás, veszekedés, szemétből krumplihéjszedés stb.” Sokáig tizenöt-húsz ember evett egy katonacsajkából, később Boriszovban német gáz­álarcokat használtak csésze gyanánt. Mindenki igyekezett magának saját „csészét” szerezni. 

A foglyokat hajnalban sorakoztatták, ilyenkor az őrök gyakran alkalmaztak erőszakot: „Az is rossz, amikor sötétben sorakozó van. Az emberek nem akarnak menni, az orosz erre bottal kerget és üt. Engem eddig kétszer löktek odébb, egyszer vágtak ököllel mellbe, s egyszer puskatussal hátba. Nem fájt. Minden alkalommal meg tudtam egyensúlyomat tartani, s nem estem el… Még rosszabb, ha az ebédet kell abbahagyni, s fáért menni az erdőbe. Fél méter mély hó, 6 km út, s az elgyengült háton egy-két hasáb fa.”

Rajongás, amit az Úr megbocsát

Deák György egyetlen öröme az a néhány fénykép volt, amelyek feleségét ábrázolták: „Esküvői képünkre nem tudok ránézni: sírnom kell (…). Ha ez hazakerülne, ne bántson a rajta levő piszok, s rongyossága: nem emberi viszonyok között élő férjed koptatta el. Néha 30 napig nem mosakodtunk. Rajta aludtam stb.” 

A fürdés és a fertőtlenítés abból állt, hogy először megmosakodtak körülbelül két liter meleg vízben, utána pedig fél órát kellett dideregniük mezítelenül egy hideg szobában, míg a ruhájuk a fertőtlenítőben volt. 

Többen kaptak emiatt tüdőgyulladást, amibe rendszerint bele is haltak. A másik fő halálozási ok a flekktífusz volt. Deák György több rabtársán nézte végig a betegség különböző stádiumait, ha lázálmában egy-egy ilyen beteg szökni akart, az őrök azonnal lelőtték. A feljegyzésekben megrendítő képet kaphatunk arról, hogy a szenvedés, az elkeseredés és a túlélés reménye miként váltakozott a művelt, érzékeny és megtört ember emlékezésében.

„A papok megtanulhatnának tőlünk igazán imádkozni, az őrmesterek pedig Istent káromolni” – írta. Máshol ezt üzente feleségének: „Ezt úgy fogadd, mint a szívből jövő imádságot. Már ott állsz Édes a Teremtő mellett s hol ő, hol Te vagy imádságom központja. Ez nem istentagadás, nem bálványimádás. Rajongás, amit az Úr lát, megbocsát, sőt szívesen vesz.”

Hűséges tanítványok

Boriszovban már Deák György is flekktífuszban szenvedett, ezért 1945. február 16-án jelentkezett a tábori szanitécnél a kórházban, de másnap kitették onnan azzal az ürüggyel, hogy a szoba nem volt tiszta. „A kórházat ne úgy képzeld el, mint otthon. Egy épület, egy német orvos, több német szanitéc, néhány magyar is. Orvosság, ápolás semmi. Aki magától meggyógyul, élni fog, aki nem, azt egy szánkón elhúzzák, s valahol elföldelik.” 

Bár ezt követően fokozatosan romlott az állapota, végig reménykedett abban, hogy sikerül kilábalnia a betegségből, és hazatérhet szeretett családjához. Egy gimnazista tanítványa, aki szintén Boriszovban raboskodott, látogatta őt a kórházban. Ekkor „Gyurka bácsi” már magas lázzal küzdött, lázában félrebeszélt. Március 10-én már eszméletlenül feküdt, majd másnap hajnalban meghalt. 

Tanítványai, Nagy Sándor és Huszti Sándor elhatározták, hogy a naptárra írt feljegyzéseket, leveleket – amelyekről a biztonság kedvéért másolatot is készítettek – eljuttatják az özvegyhez egy jólelkű szovjet katona segítségével. 

Deák György tanítványai 1946-ban tértek haza. Felesége ekkor tudta meg, hogy férje már több mint egy éve elhunyt. Mindeddig a fiatal özvegy négy pici gyermekével és édesanyjával alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Ezt követően kezdte szervezni, hogy Magyarországra települhessen.

Elhunyt és élő áldozatok

Bartha Katalin anyaországi értelmiségiek közbenjárására (főleg Szekfű Gyula moszkvai követnek köszönhetően) 1947 szeptemberében épségben átjutott a Csap–Záhony határon. A szovjet határőrök elkobozták többéves kutatási eredményeit: tizenkét füzetnyi jegyzetéből csak az az egy maradt meg, amelyet korábban véletlenül a szüleinél felejtett. Emiatt nem írhatta meg a szlavóniai nyelvjárás szótárát. Debrecenben 1947-től 1950-ig gimnáziumban tanított, majd meghívták oktatónak a debreceni egyetem nyelvészeti tanszékére. Itt 1951-ig tanársegédként, utána pedig 1952-ig adjunktusként dolgozott. 

Ezután három évtizeden keresztül a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanított, ahol 1953-ban docenssé nevezték ki. Kandidátusi minősítést 1962-ben szerzett, 1986-ban védte meg akadémiai doktori értekezését. 

A magyar szóképzés története című könyve ma is hivatkozási alap a képzők történeti vizsgálatában. 

A Vérke-parti város méltó módon ápolja emléküket: Deák Györgynek 1993-ban, a 2008-ban elhunyt Bartha Katalinnak 2013-ban avattak emléktáblát.

Az egyéni tragédiákon túl az elhurcolások ily nagy mértéke közösségi traumát és tragédiát is jelentett és jelent a kárpátaljai magyarság számára. Az egy tömbben végrehajtott deportálási hullám következményei máig érezhetően hatnak a közösség lélekszámának alakulására. A származásuk miatt a köztörvényeseknél is nagyobb büntetést kapott elhurcoltak rehabilitációja máig nem történt meg. 

A „három napig tartó kis munka” ürügyén véghez vitt deportálások Kárpátalján több áldozatot követeltek, mint maga a világháború.

A Kárpát-medence egész területén zajló elhurcolásokhoz hasonlatosan a szovjet fegyveres szervek Kárpátalja esetében sem tartották be a parancsban szereplő korhatárt, nagy számban vittek el tizennyolcadik életévüket be nem töltött fiatalkorúakat és ötven évesnél idősebb személyeket is. A rendelkezésre álló adatok szerint a legidősebb elhurcolt 1944-ben hetvenhat éves volt. 

Támogatott tartalom. A cikk a Nemzeti Emlékezet Bizottságával együttműködésben készült.

Kép