A Bátor Tábor vonzereje – „Végre egy hely, ahol a krónikusan beteg gyerekek nem érzik magukat különbözőnek a kortársaiktól”

– Fel tudod idézni az első Bátor táboros élményed?
– 2011-ben csatlakoztam önkéntesként a Bátor Táborhoz, abban a turnusban diabétesszel élő kamaszokat táboroztattunk. Tíz éve volt, de a mai napig fel tudom idézni a gyerekek arcát és számtalan emlékezetes élményt velük. De ugyanilyen élesen emlékszem az első egész hétvégés önkéntesképzésre is, ahová úgy érkeztem, hogy senkit sem ismertem. Bárhová ültem, nagyon könnyű volt beszélgetést kezdeményezni. Ez a nyitottság egyébként az egész táborra jellemző. Ugyanígy jellemző az is, hogy a tábor milyen gyorsan képes még a legzárkózottabb gyereket is kinyitni. Az egyik turnusomban volt egy kisfiú, aki nagyon megszeppenve érkezett. A több órás fogadóprogramot egy padon ülve töltötte velem. Végig kártyáztunk, alig szólt, próbált ő is megérkezni. Ugyanez a kisfiú három nap múlva hátracsapott baseball sapkával a fején vezette a csoportjába tartozó fiúkat a programokra. Neki volt a legnagyobb szája, cserfes volt, állandóan beszélt, és mindenkihez tudott kapcsolódni.

A tábori környezetben ilyen gyorsan ki tudnak nyílni a gyerekek.

– Mit ad a gyerekeknek a tábor?
– Elsősorban közösséget. A gyerekek nagyon sok időt töltenek kórházban, sokan hónapokat, sőt akár éveket, ennélfogva elszigetelődnek a családtól és a kortársaktól. A táborban – a külvilággal ellentétben – nincs tabuként kezelve a betegségük, de nincs is előtérbe helyezve. Itt lehet a betegségről beszélgetni a többi gyerekkel és az önkéntesekkel is. Nagyon felszabadító élmény számukra, hogy végre valahol nem érzik magukat különbözőnek a kortársaiktól. Ráadásul a táborban sok olyan dolgot kipróbálhatnak, amit addig még sosem: falat mászhatnak, íjászkodhatnak, horgászhatnak, lovagolhatnak. Az önkéntesek sokat dolgoznak azon, hogy minden tevékenység mindenki számára elérhető legyen testi adottságoktól függetlenül. Ha valaki például nehezebben mozgatja a kezét vagy rosszabbul lát, akkor a programot úgy alakítják át, hogy ők is ugyanolyan szinten részt tudjanak venni, és ne érezzék azt, hogy mások, mint a többi gyerek. Ez nagyon fontos élmény nekik azok után, amiket átéltek.

– Én is a Bátor Tábor önkéntese vagyok, és tőlem sokszor megkérdezik, hogy nem nehéz-e beteg gyerekekkel foglalkozni. Neked mi erre a válaszod?
– A táborban nem a betegség van a fókuszban. Mi nem beteg gyerekeket látunk, hanem gyerekeket, akik élményekért jöttek, mi pedig igyekszünk megadni ezeket nekik. Ha a gyerek szeretne beszélni a betegségéről, akkor persze ezt megteheti, akár gyereknek, akár önkéntesnek nyílna meg. Ugyanakkor nálunk nemcsak a gyerekek nincsenek soha egyedül, de az önkéntesek sem, így ha ez a téma nehéz egy önkéntesnek, akkor biztos lesz ott legalább egy másik önkéntes, aki be tud lépni helyette a szituációba.

Nekünk nagyon fontos, hogy az önkéntesek is jól legyenek, ezért biztosítunk nekik szupervíziót minden turnusban: ha valamilyen élmény nehéz számukra, akkor a tábor pszichológusa segít nekik feldolgozni.

– Nagyon sok önkéntes évek óta visszajár, a táboroztatás az életük szerves része. Miben áll szerinted a Bátor Tábor vonzereje?
– A tábor az önkénteseknek is közösséget ad. Olyan környezetet biztosít, ahol mindenki önmaga tud lenni. Mi szeretettel várunk minden arra alkalmas embert önkéntesnek. A maximális elfogadás miatt mindenki tud hozzánk kapcsolódni, ez pedig nagyon nagy felszabadító erőt ad. Az önkénteseinket a közös cél is összekapcsolja: olyan emberek jönnek hozzánk dolgozni, akik szeretnének élményeket adni a gyerekeknek. Emiatt nagyjából bármilyen felállásban tudnak egymással együttműködni és kreatívan ötletelni a programokon. Nagyon sokan évek óta visszajárnak, amiért rettentő hálásak vagyunk.

Kép

Nagy Katalin

– Egyedülálló tábortípus Magyarországon a Lélekmadár, amely azoknak a családoknak szól, akik már veszítettek el gyermeket valamilyen krónikus betegségben. Önkéntesként milyen tapasztalat volt részt venni ezekben a turnusokban?
– A Lélekmadár egy nagyon szép és nagyon meghatározó tapasztalat volt számomra. Ebben a tábortípusban a családokkal háromszor találkozunk egy év alatt, ősszel, majd következő tavasszal és következő ősszel. Mind struktúrájukban, mind dinamikájukban nagyon különbözőek voltak azok a családok, akikhez önkéntesként be voltam osztva. Egy éven át követtük őket, turnusról turnusra láttuk a megnyílást, a változást, az elengedést. Habár fél év telik el a táborok között, de már a második alkalommal régi ismerősként fordultak egymáshoz és hozzánk is. Rengeteget ad a tábor a szülőknek: a veszteségük feldolgozásában segítséget és közösséget is. Utóbbi azért nagyon fontos, mert a szülők sokszor elszigetelődnek: a gyász itthon sokszor tabu, pláne, ha valakik a gyermeküket veszítették el. Sok szülő számol be arról, hogy a barátaik elfordultak tőlük a haláleset után, sőt, már a szomszéd is félve köszönt, nehogy beszélgetni kelljen.

A Lélekmadárban viszont minden résztvevő ugyanazon ment át, amin ők, itt tudatosul bennük, hogy nincsenek egyedül a fájdalmukkal, és lehet róla beszélni, lehet az érzésekkel dolgozni.

– Hogyan lettél önkéntesből alapítványi munkatárs?
– Öt év önkéntesség után lettem alapítványi dolgozó, ami mindig is egy álom volt számomra. 2016-ban önkéntes koordinátorként csatlakoztam a csapathoz. Ebben a pozícióban találkozott mindaz, amit szeretek: pszichológusként a részvétel a kiválasztási folyamatban és a képzések összeállításában, illetve az önkénteskedés, ami az eddigi életem több mint felében tizennégy turnust jelent eddig. Jelenleg programigazgatóként dolgozom az alapítványnál. A fő feladatom a Magyarországon megvalósuló programok követése, szakmai felügyelete, új programokon ötletelés, emellett a nemzetközi csapat programokért felelős munkatársait is támogatom. Remek csapat van mellettem, akikkel élmény együtt dolgozni.

– Mi motivál a munkád során? Mi a legbelsőbb hajtóerőd?
– Hogy lássam a munkám eredményét. A munkánknak sok adminisztratív része van, rengeteg az előkészület, a nyári táborokra hónapokig készülünk. Amikor pedig látom a tábort működésében és hogy mit ad a gyerekeknek, az nagyon fontos motiváció, és rengeteg erőt ad a mindennapi munkához.

– Hogyan alakította át a pandémia a működéseteket?
– 2020-ban tavaszi, úgynevezett Testvér Táborainkat nem tudtuk megtartani és a nyári táborainkat is le kellett mondanunk. Rögtön azon gondolkoztunk, hogyan tudnánk mégis élményt adni azoknak a gyerekeknek és családoknak, akik várták a táborokat. A helyzethez alkalmazkodva online programokat kezdtünk el kidolgozni, először azoknak, akiknek a táborait töröltük, majd elkezdtük a programokat kiajánlani szélesebb körben. Úgy gondoltuk, hogy a programok metodikája hasznos lehet azoknak, akiket érint a pandémia, vagyis mindenkinek. Erős párhuzamot éreztünk abban, hogy a világ mit él meg, és min megy át egy betegséggel élő gyerek és családja. Elszigetelődtünk, megváltoztak vagy meg is szűntek a kapcsolataink, bizonytalan helyzetbe kerültünk, ahol nem tudtuk, hogy mi fog történni. A gyerekek ugyanezt élik át a kórházban. Valamennyi információt kapnak a szülőktől és az orvosoktól az állapotukról és a kilátásaikról, a barátaikkal nem tudják tartani a kapcsolatot, lemaradnak az iskolai történesékről. Több mint 800 fő vett részt 2020-ban az online programokon, ez egy magas szám, nagyon büszkék vagyunk rá. Nagy örömünkre az online programok mellett idén június 12-én újra megnyithattuk a tábor kapuit is. A vírushelyzetet figyelembe véve és hogy a mi táborozóink a magas rizikócsoportba tartoznak, jelenleg egynapos programokat biztosítunk számukra. Sok új egészségügyi szabályt kell betartanunk, de a résztvevőket látva bizton állíthatom, hogy így is tudunk segíteni a családoknak.

Aki eljut hozzánk, egy napra fellélegezhet abból a másfél évnyi feszültségből, amit a pandémia okozott. Ezért is neveztük el a programunkat Családi Fellélegző programnak.

Ezzel a programtípussal táboroztatunk a nyár folyamán, és nagyon figyeljük a helyzetet, hogy kitaláljuk, mivel tudjuk a legjobban segíteni majd az ősszel a gyerekeket és a családokat.