Cserényi Gyula kutatóűrhajós: „Ha jön egy ilyen lehetőség, meg kell tanulni beleugrani”

„Én tényleg vidéki családapaként éltem az életemet: kis ház, délutánonként nyírtam a füvet, meglocsoltam a kis málnabokrokat a kertben, azokat azóta is locsolom mondjuk…” – emlékszik vissza Gyula, aki már korábban felfigyelt az Európai Űrügynökség egyik felhívására, de a pályázatát végül nem adta be, mert úgy gondolta, „úgysem sikerülne”. 

„Ez bennem annyira rossz élmény, annyira szégyelltem, bántam, sajnáltam, mert onnantól kezdve már realizálódott bennem, hogy van lehetőség űrhajósnak lenni, amivel én nem éltem” – mondja komoran a korábban egy világcégnél dolgozó mérnök, Cserényi Gyula, aki 2021-ben a HUNOR Magyar Űrhajós Program felhívására már gondolkodás nélkül beadta a jelentkezését.  

„Nekem ez az egyik legnagyobb tanulság az elmúlt néhány évből, hogy egyszer csak jön egy ilyen lehetőség, és meg kell tanulni beleugrani. Én addigra már tudtam, hogy az ESA (European Space Agency – Európai Űrügynökség) űrhajósválogatásába a kvalifikációm alapján be tudtam volna kerülni. Így indult el a fejemben a gondolat, hogy szeretnék űrhajósnak jelentkezni.”

Távol a családtól

A 36 éves családapának nemcsak a katonai túlélő- vagy a repülős képzések követelményeinek kellett megfelelnie, a helyzetét nehezítette az is, hogy sokat kellett távol lennie a családjától. 

A kiválasztási folyamat utolsó szakaszára négyen maradtak: Kapu Tibor, Schlégl Ádám, Szakály András és ő. Ezen időszakban még Magyarországon élt, de a kiképzés kezdetével jöttek az igazán nagy kihívások.

„Sokkal intenzívebb volt, mint a korábbi bármilyen tevékenységeim. Rendkívül sok plusz képzést is jelentett, mint mondjuk a túlélőképzések, az izolációs gyakorlatok, az amerikai utazás. Talán egy-egy csapatépítőt kivéve nem töltöttem előtte távol éjszakát a gyerekeimtől” – emlékszik vissza. 

Élete legintenzívebb munkaperiódusában született meg a második gyermeke. A munkahelyén és otthon is kifejezetten fontos volt, hogy helyt tudjon állni. Hangjában hallatszik a mögötte húzódó napok feszültsége. „Ez egy versenyhelyzet volt. Folyamatosan figyelni kellett a teljesítményünkre, akár a fizikai képzéseknél, sportteljesítménynél mindig jó eredményeket kellett elérni. Emellett fontos volt a tanulmányokban és a vizsgákon való helytállás is.” 

Minden nap végén a családja várta otthon. „Számomra mindig hangsúlyos volt, hogy ha csak a vacsorára és a fürdetésre érek haza, akkor abban legalább részt tudjak venni. Amikor én dolgozom, akkor 100%-ig dolgozom, viszont, ha otthon vagyok, akkor 100%-ig megpróbálok otthon lenni a családommal, és annyi időt szánni rájuk, amennyit csak lehet.”

A beszélgetés hátterében gyerekzsivaj hallatszik. Azokat a gyerekeket halljuk, akik a HUNIVERZUM interaktív élményközpontba jöttek, hogy többet tanulhassanak az űrről és az űrhajózásról. Nem is sejtve, hogy az épület egyik külön termében egy kiképzett űrhajós ül.

Miután Kapu Tiborral együtt kiválasztották, a küldetésspecifikus kiképzés során nyolc hónapot töltött Amerikában.

Ezen időszak első felében a családja is vele volt. Azonban a feleségével látták, hogy gyermekeiknek nem volt ideális, hogy kiszakadtak az otthoni közegből. Emiatt úgy döntöttek, hogy a feleség és a gyerekek hazaköltöznek. 

Kép: Hegyi Barnabás Péter

„Ezt úgy próbáltuk áthidalni, hogy amikor volt olyan képzési alkalom, amire el kellett mennem mondjuk Kölnbe, akkor utána hazajöttem egy hétre. Illetve amikor volt egy nagyobb szünet a képzésemben, mindig hazajöttem, itthon a kutatás-fejlesztési tevékenységekkel foglalkoztam, és akkor tudtam egy kicsit a családommal lenni.”

A humor gyógyír

A felbocsátás előtti 32 napos karanténból viszont nem tudott hazajönni. Mentálisan mégis jól élte meg, mert mindennap egy órát futással töltött a tengerparton, reggel 7 előtt vagy este 10 után, amikor a part üres volt. Habár nem volt számára felhőtlen időszak, fel volt készülve lelkileg is arra, hogy a felbocsátás tolódásával az is csúszik, hogy mikor jöhet haza.

A szeme sarkában a szarkalábak elmélyülnek, ahogy elmosolyodik. „Rám jellemző, hogy humorral kezelem a problémákat. Úgyhogy valószínűleg a karantén inkább a velem lakóknak volt nehéz” – nevet. 

„Nagyon sokat tanultam ebben a helyzetben is. Ez a példa nagyon jól bemutatja azt a bizonytalanságot, amin az elmúlt években űrhajósjelöltként, majd űrhajósként végigmentünk. 

Nehéz meghatározni pontosan, hogy egy ilyen küldetés mikor valósul meg, nem lehet tudni, hogy egy kiképzés meddig tart. 

Ez teljesen normális dolog ebből a szempontból, és jól mutatja azt, hogy az űrutazás nem egy kiszámítható szakma.”

A jelenleg ötéves fia és hároméves lánya nagyon érdeklődő az űrrel és az űrutazással kapcsolatban, viszont nehéz elmagyarázni nekik, mit jelent az űrhajózás vagy űrhajósnak lenni. Kapu Tibor és az ő hírnevéből semmit sem érzékelnek. „Nekik Tibi, az Tibi, én meg apa vagyok, és nekik ez teljesen hétköznapi dolog, hogy egyszer-egyszer odajön valaki és gratulál. Nekik ez nem furcsa.”

Gyula tart attól, hogy túl nagy nyomást helyez rájuk, pedig azt mondja, nem akarja a gyerekeket az űrhajózás felé terelni. „Nyilván elvárásaim vannak, de nem azért, mert űrhajós vagyok, hanem mert olyan ember vagyok, amilyen.”

Lehetőséget akar adni a fiataloknak

Ennek ellenére mindkettő gyermeke űrhajós szeretne lenni. A fia már most érti a Naprendszer működését. Gyula nevetve meséli, hogy az egész karrierútját megtervezte már: „Az elmúlt hetekben azt mondta, hogy először orvos lesz, mint a nagyapja, és utána űrhajós.” 

Viszont apai szempontból a gyerekek féltésének kérdése is felmerülhet. Gyula nem félti saját magát ettől a munkától, habár jelenleg nem tartozik a legbiztonságosabb szakmák közé, úgy gondolja, hogy ez változni fog a jövőben. „Én abban hiszek, hogy mindenki el tudja érni, amit szeretne. Hogyha a lányom űrhajós szeretne lenni, akkor én állok elébe, és maximálisan támogatom ebben. Azt gondolom, hogy a lehetőség adott, és én azért dolgozok, hogy lehetőséget adjak a fiataloknak.”

Kép: Hegyi Barnabás Péter

Ha valaki az űrhajós szakmát választja, gyökeresen megváltozik az élete, és olyan kihívásokkal kell szembenéznie, amelyekről először lehet, hogy azt gondolja, nem tudja őket teljesíteni. 

Gyulának ilyenek voltak például a katonai túlélő-kiképzések, illetve a Gripen vadászrepülővel történő forgás is, amit nem gondolt, hogy túlél felforduló gyomor nélkül.

Viszont mindenki életében vannak nagyobb akadályok, amelyek teljesíthetők megfelelő hozzáállással, amelyet Gyula is alkalmazott a kiképzése során.

„Bármilyen nagy célt tűzünk is magunk elé, el tudjuk érni. Bármelyikünk, nem csak én. Ezt tanítanám is, hogy ha nagy célokat kitűzünk, osszuk fel kisebb célokra, akár a legapróbb lépésekre, mert ha azokat a piciket teljesítjük, egyrészt közelebb jutunk a nagy célunkhoz, másrészt lendületet kapunk. Lendületet, ami átsegít majd a mélypontokon.”

A földi munkában is voltak kihívások

A küldetés alatt a Földön végzett munka szintén nem volt egyszerű. „Azzal a csapattal voltam kint, akik a küldetést döntéshozóként csinálták végig, a küldetés irányításában vettek részt. A houstoni irányítóközpontból kísértük figyelemmel és támogattuk Tibor űrállomáson végzett munkáját.”

A feladatuk a hibaelhárítás, a szervezés és az egyeztetés volt. Nevetve meséli, hogy a Nemzetközi Űrállomással indirekt volt a kommunikáció a NASA-n keresztül. „Ne úgy képzeljék el az olvasók, hogy ott ültem az irányítóközpontban folyamatosan mikrofonnal a fejemen és Tibivel beszéltem! Bár nagyon jó lett volna, és ha lesz következő küldetés, akkor már tudjuk, hogy milyen lépéseket kell tenni ehhez.” Csak egy ember kommunikálhat a Nemzetközi Űrállomáson tartózkodókkal, a capcom. Ő ki van képezve arra, hogyan lehet kommunikálni olyan emberekkel, akik akár már 6–8 hónapja fent vannak.

Számára az egyik legfontosabb feladat abból adódott, hogy mivel a kiképzésen Kapu Tiborral közösen estek át, így ő ismerte a jelenlévők közül a legjobban Tibort, az ő gondolkodásmódját, illetve az űrállomáson a magyar kísérletekhez fűződő lehetőségeket. 

Volt olyan alkalom is, amikor a világ öt különböző városában egyszerre volt egyeztetés azért, hogy egy kísérlet gördülékenyen megvalósulhasson.

A magyar űrhajósok között különleges kapcsolat van

Kapu Tiborral szoros kapcsolatot épített ki. Mosolyogva emlékszik vissza azokra a napokra. A legkatartikusabb élménye az volt, amikor Tibor visszaérkezett a Földre. „Egyébként nem vagyok végtelenül érzelmes ember, legalábbis nem mutatom ki. De nekem abban a 12 percben realizálódott, hogy milyen feszült voltam, amikor nem volt lehetőségünk kommunikálni a visszaérkezés során. Viszont óriási élmény volt, amikor kinyíltak az ernyők, és láttam, ahogy sikeresen landol. Akkor felszabadultam teljesen.”

Kép: Hegyi Barnabás Péter

Mióta véget ért a küldetés, Gyula Kapu Tiborral közösen nagyon sok helyen tart előadást gyerekeknek, felnőtteknek, szakmabelieknek. Ebben is a kiképzés okozta fejlődés nyomai látszódnak, ugyanis Gyula korábban nehezen tudott megszólalni, amikor sok ember előtt vagy például egy nagy cég vezetőinek kellett prezentálnia, nagyon izgult a nyilvánosság előtt. „Az első sajtótájékoztatónkon fizikailag rosszul voltam, amikor bejelentettek minket.”

Az országjárás mellett jelenleg mindketten folytatják a tudományos munkát a HUNOR-program kutatás-fejlesztési csapatával, figyelemmel kísérik a kísérletek kiértékelését, a fittségüket is igyekeznek megtartani, illetve belekezdtek a Phd tanulmányaikba a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen.

Az űrutazásnak nagy jelentősége van

A HUNIVERZUM – Magyarok a világűrben élményközpontot is körbejárjuk Gyulával. Farkas Bertalan és Simonyi Károly űrruhái előtt elsétálva arról mesél, hogy nagyon szorosan nyomon követte az Artemis II küldetést. 

Úgy gondolja, azért is volt ez a küldetés nagyon fontos, mert újra behozta az űrkutatás jelentőségét a nemzetközi köztudatba. 

Azt, hogy néha őt is megkeresik, odamennek hozzá az utcán, egyáltalán nem tartja tolakodónak vagy túlzásnak. Sőt jólesik neki, mert ez bizonyítja, hogy eljutottak a társadalom egy részéhez. „Nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy ez a küldetés nem csak rólunk szólt, nem csak arról, hogy egy embert 45 év után ismét feljuttattunk a világűrbe. Itt az a fontos, hogy el tudjuk mesélni az embereknek, el tudjuk juttatni hozzájuk az információkat, ezzel minél több embert ösztönözve arra, hogy közelebb kerüljenek a STEM-területek és az űrkutatás világához.”

„Berci kabinja” – mutat rá közben arra a visszatérő-kapszulára, amelyben Farkas Bertalan 1980-ban visszaérkezett a Földre. Nevetve mondja, hogy Magyarországon előttük nem nagyon volt se kutatóűrhajós, se tartalékos kutatóűrhajós karriermodell, emiatt nagyon sok mindent kell maguknak megtapasztalni. Szeretnék kitaposni az elkövetkező generációk előtt az utat, és megmutatni nekik, hogy semmi sem lehetetlen, ha eleget teszünk érte.

„Természetes, hogy ha kapok esetleg egy következő küldetésen lehetőséget, akkor szívesen repülnék én is a világűrbe. De nem ez az elsődleges, hanem az, hogy az űrkutatást a lehető leghatékonyabban támogassuk. Az én személyes célom az, hogy az űrkutatásban megtaláljam a helyem mint kiképzett kutatóűrhajós, azt a tapasztalatot, tudást és kapcsolatrendszert kamatoztatva, amit az elmúlt években összeszedtem. Aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő.”