Kígyó a nappaliban, elefánt a szentélyben – mit árul el rólunk az állatokhoz fűződő viszonyunk?

Egy angol gyerekek körében végzett felmérés a XX. század derekán kiderítette, hogy a legellenszenvesebbnek tartott, leginkább elutasított állat Európában a kígyó. Ez azonban a világnak nem minden táján van így, és érdekes módon az, hogy az emberek milyen mértékben félnek a kígyótól, nem függ össze azzal, hogy mennyire veszélyesek azok a kígyók, amelyekkel életterükben találkoznak. 

Magyarországon igazán veszélyes kígyó nem él: még a keresztes vipera marása is csak elvétve okoz halálesetet, a sokkal ritkább rákosi viperáé pedig alig jár komolyabb következményekkel egy méhszúrásnál, ráadásul egyikkel sem könnyű találkozni. 

Ennek ellenére a kígyóktól rettegő lakosság kapával vágna ketté habozás nélkül bármit, aminek nincs lába – beleértve a lábatlangyíkokat is. Még a természetszeretetéről híres írónk, Fekete István is valóságos hőstettként írja le Tüskevár című regényében, hogy főhőse, Tutajos fejszével csapja le a vízisikló fejét. Ugyanakkor Indiában, ahol a világon a legtöbb a halálos kígyómarások száma, az emberek közvetlen közelségében élő kobrákat szentként tisztelik, és tejjel kínálják (bár a kígyók nem isznak tejet). 

A kígyó mint háziállat

A kígyóellenesség azonban az elmúlt néhány évtizedben Európában is sokat enyhült, és egyre többen látják meg ebben a hüllőben a csodát, a szépséget és a természet elképesztő mérnöki bravúrját, amellyel egy lábak nélküli állatot képessé tett arra, hogy szinte bármilyen magaslatra feljusson, zsákmányt ejtsen, és akár a saját testénél vastagabb falatot is egészben lenyeljen. Számos kígyó, többek között az óriáskígyók több faja is gyakori házi kedvenccé vált, amelyet otthon, a lakásban tartanak, sőt olykor még sétálni is visznek. 

Ennek magyarázata visszavezethető a modern, nyitott ember növekvő toleranciájára a tőle eltérő életformák iránt, de arra az igényre is, hogy a városokba költözött, haszonállattartástól elszakadt emberek is körülvegyék magukat élőlényekkel. A kígyó és általában a hüllők pedig nagyon alkalmasak erre: anyagcseréjük lassú, mozgásigényük általában nem túl nagy, ezért az elhelyezésükre szolgáló terrárium szépen berendezve önmagában is a nappali dísze lehet. 

A kígyó nem hangos, nem büdös, nem vizel a sarokba, nem hullik a szőre, nem rágja szét a papucsot, nem karmolja a bútorhuzatot, nem harapja meg a postást, és nem kell sétálni vinni. 

Ideális háziállata a városlakónak, akinek nemritkán a saját kutyájának sétáltatása is teher, ezért fogad fel erre a feladatra másokat maga helyett.

A királynő papagája

De miért is kell nekünk mindenáron állat? Amíg az emberiség többsége vidéken élt, és haszonállatot tartott, nem volt különösebb igénye házi kedvencre, mert ezt a szerepet betöltötte a bárány, a ló vagy a tyúk, ahogyan ez a kevésbé urbanizált népeknél a mai napig így van. Így nem tűnt fel az az ösztönös vágy az állatok közelségére, amely az emberben megvan, akkor is, ha semmi hasznuk nincs. Árulkodó azonban, hogy a történelem során, amint egy személy vagy közösség elszakadt a haszonállattartás kényszerétől és lehetőségétől, mert mondjuk, királynő volt, akinek nem kell birkát nyírnia, vagy tengerész, aki a hajó fedélzetén nem lovon közlekedett, megjelent az ölében egy kis cica vagy majom, esetleg a vállán egy nagy zöld papagáj. 

Sokan lelik ma is örömüket a kacsák vagy a sirályok etetésében. Ha pedig ellátogatunk a dél-amerikai őserdőbe, amelynek népei még ma is pálmalevéllel fedett kunyhókban laknak, azt láthatjuk, hogy az otthonaikban papagájt, tukánt, ormányosmedvét, kapucinusmajmot dédelgetnek. A kis termetű, könnyen szelídülő afrikai királypiton állítólag onnan kapta a nevét, hogy törzsi uralkodók egykor afféle koronaékszerként viselték magukon – ma inkább turistacsalogatónak számít. 

Háziállat-e az elefánt?

Ezek az állatok nem őriznek házat, nem húznak szekeret, nem nyírják, nem fejik és nem is eszik meg őket. Egyetlen hasznuk van: hogy örömöt okoznak gazdáiknak. Pedig ők nem az aszfaltdzsungel, hanem a valódi dzsungel közepén élnek, és igazán nem lehet hiányuk természetben. Az 1980-as években Edward O. Wilson amerikai tudós biofíliának nevezte el az emberben meglévő természetes, ösztönös vonzalmat más élőlények iránt. 

Ez azért rendkívüli, mert az állatokban általában nincs ilyen késztetés: leszámítva a szimbiózis, vagyis kölcsönösen előnyös társulás esetét, többnyire csak a fajtársaik társaságát keresik. 

A világ különböző részein az ember azt az állatot háziasította, amelyik éppen kéznél volt: a Szaharában a tevét, az Andokban a lámát, a Himalájában a jakot, a szibériai tundrán a rénszarvast, az indiai őserdőben pedig az elefántot, bár az elefánt sosem lett igazi háziállat, mert ritkán szaporították fogságban: egyszerűbb volt a vadonból fiatal példányokat befogni. Így nem folyt céltudatos, szelektív tenyésztése, nem alakultak ki fajtái, amelyek nélkülözhetetlen részei a domesztikációnak. Egykor a dolgozó elefántok nélkülözhetetlen, mindennapos részét képezték az emberek életének: a fakitermelésen rönköt cipeltek, az uralkodókat pedig a hátukon vitték tigrisvadászatra. 

Fát az erdőbe!

Azóta nagyot fordult a világ kereke: a nehéz fizikai munkákat gépekkel végzik, a maradék kevés tigrisre már nemigen vadásznak, és az egykori munkaelefántok elveszítették megélhetésüket. Legtöbbjük ma az idegenforgalomban tevékenykedik: turistákat szállítanak a hátukon, vagy templomokban osztanak áldást, és vallási ünnepeken vonulnak fel feldíszítve. Egy részük azonban rehabilitációs központokba került, ahol igyekeznek az egész életükben túlhajszolt, sokszor megkínzott, megfélemlített állatokat újra elefántközösségbe szoktatni, és amennyiben lehetséges, megpróbálják őket szaporítani. 

Utódaikra nagy szükség van, hiszen a vadon élő ázsiai elefántok száma az utóbbi néhány évtizedben töredékére csökkent. 

Ázsia hatalmas kontinens, ahol azonban mára alig maradt hely az állatvilágnak. Országai az utolsó pillanatban kaptak észbe, és szerencsére egyre több kezdeményezés született arra is, hogy az elefántokat megvédjék. Néha meglepő intézkedések tudnak ebben segíteni: például tűzifaosztás az erdő közelében élő népeknek, hogy ne kelljen a sűrűben rőzsét gyűjteniük a dzsungelben, vagy vízvezeték kiépítése, hogy elkerülhető legyen a vízhordás a folyóról, mert ezeken a helyeken konfliktusba kerülhetnek az elefánttal, és ezzel mindkét fél csak rosszul járhat… 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>