Véssey Miklós: Poszt a sikerről – Apa, kezdődik!
Olvasom egy influenszer anyuka posztját a közösségi médiában. A képen egy indonéziai vízesésnél áll, én is mindig vágytam oda, még nem sikerült eljutnom, de bárki örömében tudok osztozni, nincs ezzel gond. A szöveg arról szól, hogy lám, még csak négy hónapja szült, és mégis ott van, és csak ennyi és ennyi kiló, ráadásul a gyerekét sem hagyta magára, úgyhogy ennyit az ítélkező kommentekről, amelyeket állítólag kapott. A végén pedig hozzáteszi, hogy amúgy az alakja is milyen karcsú, és anyukakontya sincsen. Szóval egyfajta üzenet ez a poszt azoknak, akik ítélkeztek felette. Látjátok, megcsináltam, tessék, ennyit rólatok.
Ez is rendben van, nagyon örömteli, hogy sikerült neki. Ez a bejegyzés is legalább leszámol kicsit azzal a pusztító előítélettel, miszerint ha gyereked születik, vége az életednek. Csakhogy közben nekem eszembe jutott elég sok ismerős anyuka, akiknek a fenti nem sikerült.
És nem a saját hibájukból, hanem mert nem volt elég tejük, nem indult be a szoptatás, vagy mert tejérzékeny volt a gyerek, és visszaöklendezett mindent. Mert nem volt idejük futni, mozogni, és nem állt mellettük senki, hogy átvegye közben a kicsit, aki amúgy minden járművön nonstop üvöltött. Mert a babának nem gyarapodott megfelelő ütemben a súlya, és az orvos nem javasolta a hosszú utat.
Mert nem kezdett el időben kúszni, nem fordult hasra, ezért naponta fejlesztő tornára kellett vinni. Mert van két nagytestvére is. Mert ezek az anyukák, sem a férjeik nem keresnek elég pénzt egy ilyen utazáshoz.
Mert örülnének fél óra alvásnak is, nemhogy repülőre üljenek a félévessel. Mert már eszükbe sem jut, hogy a hajukkal foglalkozzanak, nem jut energiájuk rá. Vagy jutna, de így, kontyban hordaniuk egyszerűen kényelmesebb. Vagy mert örömmel elengedték mindezt, és élvezik, hogy otthon lehetnek a babával.
A válasz pedig erre általában az, hogy nem jól csinálták. Így tessék szoptatni anyuka, meg úgy!
Tessék leszoktatni az éjjeli sírásról, nem kell bemenni hozzá minden nyikkanásra! Tessék bébiszittert fizetni, és elmenni futni! Tessék félállást vállalni, akkor lesz pénz! Tessék kiállnia magáért az anyukának, befogni a férjet, hazarendelni a munkából, de persze úgy, hogy az közben pénzt is keressen!
Mert az ilyen posztok indirekt, még csak nem is szándékosan, de azt az érzetet keltik a nehézségekkel küzdő anyákban, hogy mindez az ő hibájuk, mert másképp is lehet.
Látod, tessék, van olyan, akinek sikerült. Tehát biztosan te vagy a hibás.
És persze, mért ne sikerülhetne? Rendben van, örülhet ennek bárki, meg is oszthatja az örömét. Biztosan inspirál is vele sokakat, hogy elérjék ugyanezt. De ha hozzátennék, hogy mi a háttere mindennek (példásan fejlődő gyerek, támogató férj, szerencsés anyagi helyzet), akkor talán még reálisabb képet mutatna a bejegyzés azoknak is, akiknek mindez a saját hibájukon kívül nem adatott meg. Sőt, együttérzést keltene a nehezebb sorsú édesanyák iránt.
Mennyivel erősebb közösséget lehet teremteni azzal, ha észrevesszük és elismerjük egymást! És akkor talán a rosszindulatú kommentelőknek sem kellene üzenni semmit. Nekik úgyis az fáj a legjobban, ha nem foglalkoznak velük.
Az írás Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.
Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Véssey Miklós: Softshell – Apa, kezdődik!
Kérjük, támogasd munkánkat, ha fontosnak tartod a minőségi tartalmat!
Ha te is úgy érzed, hogy a kepmas.hu cikkei, podcastjai és videói megszólítanak, kérjük, segíts, hogy ezek a tartalmak továbbra is ingyenesen elérhetőek maradjanak.
Támogatom a kepmas.hu-t>>
