53 évet élt egy orosz elmegyógyintézetben az utolsó magyar hadifogoly, hazatéréséről 137 ország tudósított

Tömegek várták Ferihegyen a titokzatos utast

2000. augusztus 11-én, este fél 10 körül újságírók, fotósok, operatőrök tolongtak Ferihegyen. Vártak valakit. Egy idős embert, aki több mint ötven év után térhetett haza. A kerekesszékben ülő Toma Andrást, Bandi bácsit a repülőtéren úgy kellett megvédeni a világsajtó rohama elől. 

Az idős, beteg, féllábú ember az utolsó hadifogoly volt, akiről több mint öt évtizedig mindenki azt hitte, hogy elnyelte a II. világháború pokla. 

Toma András 1925. december 5-én született a szabolcsi Újfehértón. Édesanyját nagyon korán elveszítette, később édesapjával a Nyíregyháza melletti Sulyánbokorban lakott, innen sorozták be 1944-ben az I. magyar hadseregbe, amellyel a Felvidéken átvonulva, Auschwitz és Krakkó környékére ment. Először Lengyelországban esett hadifogságba 1945. január 11-én. Majd Ukrajnán és Fehéroroszországon keresztül szállították a mai Szentpétervár, akkori Leningrád közelében lévő bokszitogorszki táborba, ahol vakbélgyulladásra utaló tünetekkel kórházba került. Majd innen 1945 tavaszán az 1500 km-re fekvő Bisztrjagba került. 

Az utazás húsz napig tartott, ami testileg és lelkileg is meggyötörhette a fiatal katonát, a vagonokba összezsúfolt hadifoglyok fele ugyanis életét vesztette az út alatt. 

Toma András betegen is túlélte mindezt, majd amikor megérkezett a célállomásra, ismét kórházba került.

„Próbál ceruzát szerezni a személyzettől, ír a falakra, ajtókra”

Toma András történetéről Az elfelejtett katona címmel dokumentumfilm is készült. A filmben Erdős László hadtörténész elmondta, hogy Toma a halálos áldozatok eltemetésében vett részt. Elhurcolása előtt végignézte Nyíregyháza bombázását, és a történészeknek harcokról, harckocsitámadásokról számolt be. Szemtanúja volt bajtársai halálának is – mindez mély nyomokat hagyott benne.

A meggyötört katona végül 1947 januárjában a Moszkvától több mint 800 kilométerre fekvő kotyelnyicsi elmegyógyintézetbe került. 

Amikor átlépte a pszichiátriai intézet kapuját, a szovjet gyakorlat szerint törölték a hadifoglyok listájáról, így eltűnt a magyar hatóságok szeme elől. 

„1947. január 11. Kísérettel érkezett. A katonai kórházban abnormálisan viselkedett, téveszméket ismételgetett, rosszul evett, nem aludt, kérdésekre nem válaszolt, sírt. Gyógyszert nem volt hajlandó bevenni. Testhőmérséklete: 37,4 °C. Pszichikai állapotát nem sikerült kivizsgálni, mivel nem beszél oroszul, tolmács pedig nincs” –  áll az egyik első róla szóló feljegyzésben.

„Nyugodt, összeszedett, próbál valamit mondani, de senki sem érti. A kérdésre, hogy hogy van, azt kiabálja: >>Tamás, Tamás!<<” – írták róla pár nappal később. 

„A beteg próbál ceruzát szerezni a személyzettől, ír a falakra, ajtókra. Az újságokon mutatja a „Budapest” szót és mondja is” – áll egy másik jelentésben. 

Ötvenhárom évig elfeledve

Az utolsó hadifogoly nem tanult meg oroszul, nagyjából ötven szót tudott, ami arra elég volt, hogy ebédet kérjen vagy megértse, ha dolgozni hívják. 

Toma András ötvenhárom évet élt Oroszországban, az elmegyógyintézetben mindenféle igazolvány nélkül. 

Mindössze egy kórlapja volt, rajta a diagnózis: pszichoneurózis. Azonban a papíron rosszul, Tamás Andrásként (Андраш Тамаш) szerepelt a neve. Az intézetben később érszűkület miatt az egyik lábát amputálták. 

Hogyan sikerült mégis a nyomára bukkanni?  
Talán elfeledve a távoli orosz földön halt volna meg, ha egy szlovák orvos a háború után több mint ötven évvel fel nem figyel a fura, csak magyar nyelven beszélő Tomára.
Így került újra a magyar hatóságok látókörébe, majd hosszas kutatómunka kezdődött, végül orvosok, újságírók, egy kárpátaljai magyar rendőr és közel száz ember segítségével találtak rá a kotyelnyicsi elmegyógyintézetben. Dr. Veér András ideg- és elmegyógyászt, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) akkori igazgatóját küldték a helyszínre, aki hivatalosan megállapította, hogy Toma minden kétséget kizáróan magyar.

„Az intézetbe nem nagyon akartak beengedni. Amikor pedig odakísérték az egylábú, egyfogú bácsikát, nos, ő nem akart megszólalni. Ekkor kezdődtek a tesztek. Másfél napig semmi. Semmi, csak az idegőrlő várakozás, majd a lemondás. 

És végül a tisztán érthető magyar mondat: »Hetvenöt méteres házat gyártottunk, egy téglakemencét.« A mondat, amely megdöbbentette Magyarországot és a világot” – emlékezett vissza Vujity Tvrtko televíziós újságíró, aki a kiutazó csapat tagja és az egyik első ember volt, akinek megszólalt magyarul az idős hadifogoly. 

Miután a riport lement a tévében, rengeteg család, özvegyek, árvák, testvérek írtak Veér Andráséknak azt remélve, hogy a megtalált titokzatos ember az ő halottnak hitt családtagjuk. 

Kép

Magyar és német hadifoglyok vonulnak Balatonalmádinál 1945. áprilisában – Forrás: Fortepan/Vörös Hadsereg

Visszatérés a szülőfalujába

Toma tehát hazatért, tömegek várták a repülőtéren, ahonnan egy mikrobusszal vitték a ma már megszűnt hűvösvölgyi OPNI felé.  A Dunán áthajtva egyszer csak megszólalt: „Az ott a Gellért-hegy!" 

A hazatérés híre szenzációként járta be a világot, 137 ország tudósított róla. 

Az intézetben megállapították, hogy pszichiátriai betegsége gyógyszerekkel kezelhető és új műlábat is kapott, ami 1,5 kilóval könnyebb volt a régi orosznál. Aztán elkezdték múltjának teljes feltárását. Kiderítették, hogy az idős férfi a Nyíregyháza melletti Sulyánbokor nevű településen élt, mielőtt a frontra került. Toma Anna, András húga a TV-híradóban látta meg, hogy találtak kozákföldön egy beteget, aki magyar hadifogoly volt. Amikor meglátta, biztos volt abban, hogy testvérét látja.

„Édesapámék soha nem mondták azt, hogy a fiuk meghalt, még gyertyát se gyújtottak érte, s még a gyermekeikbe is belenevelték, hogy András él” – mondta később. 

Testvérei sokáig mégsem jelentkeztek a TV-riportot látva, mert féltek a csalódástól. Korábban majdnem kétszáz magyar család hitte rokonának az egykori hadifoglyot.

Az utolsó magyar hadifogoly végül 21 konkrét kérdésre tudott választ adni, ami azt igazolta, hogy nagy helyismerettel rendelkezett a Nyíregyháza melletti községben. Az idős férfit 2000. szeptember 16-án szülőfalujába, Sulyánbokorba vitték, ahol féltestvérei, húga és öccse, Toma Anna és János édesapjuk vonásait vélték felfedezni Andrásban. A rokoni szálakat végül a DNS-vizsgálatok igazolták. A szakemberek szerint a féltestvérek ujjlenyomata, a kezek, az ujjak, a körmök formája, orruk, fülük hasonló, felső szemhéjuk redőzete pedig mindhármuknál jellegzetes.

Toma Andrást a több évtizedes helytállásáért a honvédelmi miniszter tartalékos főtörzsőrmesterré léptette elő, és elmaradt illetményét is kifizették, ami végül több millió forintra rúgott, mivel szolgálatát a pszichiátriai intézetben eltöltött időszakban is folyamatosnak tekintették.

Hazatérése után hivatalos expedíció indult Kotyelnyics irányába, annak reményében, hogy más eltűnt magyar hadifoglyok nyomára bukkannak. 

„Hazádnak rendületlenül…”– a Szózat szavaival búcsúzott

A 74 éves honvédot haláláig húga ápolta, Bandi bácsi nem mondta ki és sokáig nem is írta le saját nevét, ami az orvosok szerint egyfajta önvédő mechanizmus volt nála. Azonban egy karácsonyon a testvérének az életéről, megtalálásáról és azonosításáról szóló A hadifogoly című könyv elejébe ezt az üzenetet írta gyöngybetűkkel: Annának szeretettel. Szerető Testvére, Toma András. 

A hadifogoly jobb lábát még Kotyelnyicsben tőből amputálták, állítólag onnantól kezdve mindig az udvaron, egy lócán ült, reggeltől naplementéig. 

Húga szerint – aki gyakran lejegyezte bátyja szavait – a három éves szovjet munkaszolgálatról; például arról hogyan dolgoztatták, mit kaptak ebédre, hogyan ütötték őket puskatussal, mesélt az egykori hadifogoly, de az elmegyógyintézetben töltött több mint fél évszázadot eltemette magában. Amikor húga megkérdezte, miért nem írt haza levelet,Toma András a következőket diktálta neki: 
„Kedves Édesanyám, elloptak Kotyelnyicsbe, meglopták az erejét, a nap mindent lát, ugye, hogy nincsen igazság?” 

Bandi bácsi hazatérte után ekkor sírta el magát először, és vele együtt hullottak húga könnyei is. 

Augusztus 11-ét, hazatérésének napját rendszeresen tortával ünnepelték. Az utolsó hadifogoly 2004. március 30-án 78 évesen hunyt el, három és fél évvel azután, hogy hazatért az 55 és fél évig tartó fogságból. 

A kórházban, halála előtt tollat és papírt kért. 
„Hazádnak rendületlenűl, Légy híve, oh magyar;” – ezt írta rá. Nyíregyházán temették el, sírkövén is a Szózat sorai olvashatók.