A szülőség a repülni tanítás és elengedés művészete – A vad robot című filmről pszichológusszemmel

A történet

A vad robot című történetet Peter Brown könyve alapján Chris Sanders vitte filmvászonra. A mese középpontjában Roz anyává válása áll. Attól a perctől, amikor tekintete először kapcsolódik össze a rábízott csöppséggel, az feltétel nélkül bízni kezd benne, ő pedig innentől felelősséggel tartozik érte. De Roz valójában nem ember, hanem egy ROZZUM–7143 robot, akit a sors egy lakatlan szigetre sodort, ahol csupán állatok élnek. Az apróság pedig egy árván maradt vadlúd, akinek családját épp Roz pusztította el egy véletlen balesetben. Amikor a tojás kikel a kezében, a fióka azonnal őt tekinti anyukájának, hiszen a vadludak ahhoz kötődnek, akit először megpillantanak. 

Bár Rozt segítésre tervezték, anyai szerepre nem programozták. Pinktail, az oposszum azonban megnyugtatja: erre senki sincs beprogramozva, vagyis „gyakorlat teszi a mutert”. Ő pedig pontosan tudja, miről beszél, hiszen hét kölyköt nevel, akik már nem az első alomból valók. 

A „gyakorlat” során azonban Roz kénytelen újra és újra felülírnia programját, hogy a „nyomasztó kötelesség” szívből jövő gondoskodássá váljon. 

Nagy segítségére van ebben Stikli, egy minden hájjal megkent, ám mélyen érző róka. Bár először csupán a jól megfontolt érdek, vagyis a meleg otthon utáni vágy és a finom falatok reménye ösztönzi arra, hogy e furcsa páros mellé szegődjön, idővel azonban ráébred, hogy az ételnél és a tűz melegénél többet ér az érzés, hogy tartozik valakihez. Stikli az, aki az első lépések megtételében segíti Rozt, például rávezeti, hogy egy kisludat nem lehet számsorral elnevezni, hiszen az olyan, mintha senki sem szeretné. Így lesz Kislúd 0001 helyett a fióka neve Derűcsőr, a trióból pedig család válik, annak minden kihívásával együtt. 

Hiányzó program

Roz hirtelen válik szülővé. Derűcsőr teljes kiszolgáltatottságában és az idő sürgető múlása miatt – hiszen őszre meg kell tanulnia mindent, amit egy költözőmadárnak tudnia illik – számít rá mint „szülőre”. A robot nem tud kapcsolódni, nincsenek érzései, és az együttérzést is legfeljebb racionális felismerések során tudja ébresztgetni magában. Mi, emberek nem ilyenek vagyunk. Minden képességünk, készségünk és ösztönünk adott ahhoz, hogy szülővé váljunk. Azonban sok kismama és kispapa gyermekük fogantatása pillanatától szembesül az örömök mellett kihívásokkal is. Sokan azt várják önmaguktól – és talán a környezetünk is ezt várja tőlük –, hogy azonnal mindent tudjanak a szülőségről. 

Azt gondolják, hogyha szeretik a gyereküket, akkor nem lehetnek fáradtak, feszültek és félniük sem szabad. Pedig kezdetben senkinek sincs kész szülőprogramja. 

Amikor valaki szülő lesz, valami egészen új kezdődik vele, aminek sem érzelmi hatásait, sem az azzal kapcsolatos gyakorlati teendőket még nem ismeri. Azonban a hiedelmek – miszerint egy szülőnek mindenre képesnek kellene lennie – meggátolják abban, hogy segítséget kérjen. Elesettségének beismerése sok esetben együtt járhat a bűntudattal és azzal, hogy önmagát elégtelennek érzi.

Egy anya félhet a szüléstől, nehézséget okozhat számára a szoptatás, és megeshet, hogy fogalma sincs arról, hogy hogyan nyugtasson meg egy síró csecsemőt. Egy apa féltheti a párkapcsolatát, szembesülhet a tehetetlenségével, a bizonytalansággal, aggódhat szerettei egészségéért. Fontos azonban tisztában lenni azzal, hogy az élettől kapott feladatokra senkinek sincsenek kész megoldásai. 

Ha valaki szembesül az érzéseivel, bármilyenek is legyenek azok, attól nem válik rossz vagy alkalmatlan szülővé. Ez a felismerés motiváció is lehet arra, hogy kérjen segítséget tapasztaltabbaktól. Az elakadás elismerése nem azt jelenti, hogy valaki alkalmatlan a szülői szerepre, hanem éppen azt mutatja meg, hogy felelősen gondolkozik. Ha valaki minél több forrásból tud ötleteket, tapasztalatokat szerezni és gyakorlatokat elsajátítani, annál inkább válik képessé arra, hogy idővel önálló szülő­programot írjon. Roz is hasonlóan tesz. Miután megállapítja, hogy hiányzik a szükséges program, megfigyeli az állatokat, és az ő mintájuk alapján kezd működni.

Kép

Képkocka a filmből – Forrás: Profimedia – Red Dot

A fejlődés kapujában

A krízis, amelyet Roz – vagy a leendő szülő – átél, miközben szembesül feladatával, nem egyedülálló. A normatív krízisek azok az élethelyzetek, amelyekkel akkor találkozunk, amikor személyes fejlődésünk újabb szakaszhoz érkezett. Mintha az élet megpróbálna bennünket, hogy vajon készen állunk-e rá. Például a kamaszkor nehéz időszaka maga a felnőttkorba lépés folyamata, de említhetnénk sok más olyan életszakaszt is, amelyekben az addig megszokottól el kell búcsúzni, és valami új, szokatlan felé kell fordulni.

Igaz, egy krízisre óvatos távolságtartással vagy akár félelemmel szokás tekinteni, mégis fontos meglátni, hogy ez is csak egy megálló a személyiségfejlődés hosszú útján. 

Önmagában nem jó vagy rossz. És a kérdés sokkal inkább az, hogy a krízist átélő, illetve a környezete hogyan viszonyul ehhez az időszakhoz.

Bár a robotoknak nincs személyiségük, amely fejlődne, a történetszövés ezt megengedi Roznak, aki szakkifejezéssel élve, a gyerekvállalás normatív krízisét éli át. Felnőttből felnőtt szülővé alakul. Főhősünk a krízis összes jellegzetességét megéli, amikor összezavarodva, irányokat tévesztve kapálózik, hogy valamiképp helytálljon újdonsült szerepében. Kapaszkodókra van szüksége, viszonyítási pontokra, amelyek megbízhatóan mutatják az új szerephez fűződő tudnivalókat. Stikli, a róka vállalja ezt a szerepet. 

A krízisen való sikeres túljutás kulcsa az egyéni törekvések mellett leginkább nála, vagyis a segítő környezetben van. A történetben vele is azonosulhat a néző, hiszen vannak élethelyzetek, amikor jelenléttel, kíváncsisággal, jószándékkal kell segítenünk másokat. Fontos azonban, hogy Stikli nem aggodalmaskodik, és nem is sietteti Rozt. Nem próbál helyette fejlődni. Nem unszolja folyton jobbnál jobb ötletekkel. Jelenléte inkább világítótoronyhoz hasonlít. A megfelelő pillanatban és mértékben irányt mutat, majd hagyja, hogy Roz haladjon a saját útján, biztosítva neki a fejlődéshez szükséges lehetőséget. 

Kép

Képkocka a filmből – Forrás: Profimedia – Red Dot

Szárnyakat adni

A szülőség valójában lassú és folyamatos elengedés: repülni tanítás. 

Roz számára kevesebb idő adatik, néhány hónap leforgása alatt formálódik anyává, majd szinte egyik pillanatról a másikra kell hátrébb lépnie a mindig gondoskodó, jelen lévő szülő szerepéből, hogy Derűcsőr elindulhasson a leválás és a függetlenedés útján. Roz rengeteg energiát fektet abba, hogy elég jó anyukája legyen a vadlúdnak, hogy az megtanuljon úszni és repülni, és ősszel útra kelhessen társaival. Közben a kezdeti érzelmi távolság – amely Roz robotmivoltából fakad – szoros kötődéssé alakul, majd Derűcsőr egyre nagyobb szabadságot kap, miközben a szeretet köztük ugyanolyan erős marad. 

Emberléptékben ez a folyamat hosszabb időt vesz igénybe, így a mindennapi teendők során a szülők könnyebben elfeledkeznek arról, hogy a fészek egy napon tényleg üres lesz. Persze ott vannak a mérföldkövek, amikor a kicsi először marad az óvodában, tölt el egy hétvégét a nagymamánál, vagy alszik egy barátnál. De ezekben az időszakokban az érzelmi viszonyulás még nem változik, a gyermek ugyanolyan rajongással tekint szüleire, és a velük töltött időt minden más elé helyezi. 

A kamaszkorral azonban beköszöntenek az első változások: a serdülő már nem látja példaképének a szüleit, és meg is fogalmazza azok hibáit, apró kis titkai lesznek, és az anyukája, apukája helyett egyre inkább a barátok válnak fontossá számára. Amikor egy szülő kiegyensúlyozott, akkor még örül is ennek, hiszen ez a legjobb bizonyíték arra, hogy gyermeke érik és fejlődik. 

De amikor elbizonytalanodik, és ez kamaszt nevelve bizony sokszor előfordul, akkor úrrá lehet rajta az aggodalom és a veszteség érzése. 

Hiszen az addig vele minden apróságot megosztó, bújós, cuki kisgyerek egy identitását kereső, mindennel (kiváltképp vele) kritikus, érzelmileg bezárkózó, kiszámíthatatlan tinivé válik. Ilyenkor felmerül a kérdés: Vajon tényleg képes lesz repülni? 

Amikor a kislúd ezzel a mondattal támad neki Roznak – „Nem értesz te semmit, nem is érzel semmit” –, az érthetően megrendül. A szavak fájdalmat okoznak neki. Elvonul, és amikor Stikli rátalál, megosztja vele kétségbeesését: „Tönkretettünk mindent” – mondja. Jól látható, mennyire fontos egy társ támogatása ebben az érzelmileg intenzív időszakban, amikor a kamasz elutasítóan viselkedik a szülővel szemben. A robot és a róka összefogása itt is beválik: nem adják fel, és továbbra is minden erejükkel azon vannak, hogy Derűcsőr repülni tudjon. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy végül elhagyja őket. Nem is sejtik, hogy éppen az elengedés szükséges ahhoz, hogy egy újfajta, érett kapcsolódás jöhessen létre. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>