„Ez bomba lehet, inkább te nyisd ki!” – A rossz főnökök versenye, Jane Fonda és a Kilenctől Ötig Mozgalom

A másoddiplomám megszerzéséhez szakmai gyakorlatra volt szükségem, amit egy hivatalban szerettem volna eltölteni. Már az első pár nap után megértettem, hogy ez a program egyáltalán nem arról szól, hogy releváns tapasztalatot gyűjtsek a szakterületemen. Viszont megtanultam kávét hordani, tálcát visszavinni, a főnöknek szóló hirdetéseket böngészni és egy elfelejtett villanyszámlával sorba állni a postán. 

Ez a személyes történet jutott eszembe, miközben ráakadtam egy cikkre a Vogue kamaszoknak szóló kiadásában arról, hogyan alakult az elmúlt évtizedekben a titkárnőkkel való bánásmód Amerikában.  

Olvasás közben filmekből ismert, megfakult képkockák pörögnek a szemem előtt fenekeket paskolgató vállalatigazgatókról, „csicskáztatásról", zaklatásról, „stírölésről", „Na, de direktor úr!” felkiáltásokról, vagyis egy vállalhatatlan, de sokáig uralkodó főnök-beosztott dinamikáról.  

Ezek a vígjátékok nem rossz szándékkal, de mégis tárgyiasították a női dolgozókat és bagatellizálták a hatalmi játszmákat a munkahelyen. 

Nem feleség, nem anya és nem szerető 

A Vogue cikkét jegyző Ellen Cassedy hivatásos titkárként végzett a főiskolán, a ’70-es években pedig kulcsfontosságú szereplőjévé vált annak a Bostonból indult mozgalomnak, amely polgárjogi, feminista és munkásmozgalmi ötleteket ötvözve igyekezett az alulértékelt és sokszor tárgyiasított adminisztratív dolgozók helyzetén javítani. Az ügy egységbe hívta a nőket faji, társadalmi és életkori különbségektől függetlenül. 

A Jane Fonda és Dolly Parton nevével fémjelzett Kilenctől Ötig című filmet is (a cím a titkárnők munkavégzési idejére utal) ez a burjánzó kezdeményezés ihlette. A főszereplő három irodai dolgozó: a pályakezdő Judy (Jane Fonda), az okos és tapasztalt Violet (Lily Tomlin), valamint a temperamentumos Doralee (Dolly Parton). A film a korabeli vígjátékok szabályaihoz illeszkedő keretek között igyekszik betekintést engedni azokba a viselkedési formákba, amelyek problémásak lehetnek egy munkahelyen. 

Kép

Lily Tomlin, Dolly Parton és Jane Fonda a korszak női példaképeivé váltak Kép: Profimedia

A kezdő jelenetben a főnök, Frank (Dobney Coleman) nyájasan köszönti a gyönyörű Judyt a cégnél, majd arról áradozik, mennyire üdítő számára az új kolléganő jelenléte, hiszen „annyi ronda tyúkkal van körülvéve”. 

„Igaz, Violet?” – kacsint Frank titkárnőjére, aztán arra kéri őt, hogy vegyen valami csecsebecsét a feleségének. „Már tisztáztuk, hogy nem az én munkaköröm a vásárlás” – emlékezteti Violet. „Megbocsásson, de én öt percen át csapatmunkáról beszélek, maga meg megtagadja az együttműködést” – csóválja a fejét Frank, majd felhívja a nő figyelmét arra, hogy „aki előléptetést akar, az együttműködik”. 

A filmben elhangzik érvként például az, hogy „az ügyfelek jobban bíznak a férfiakban, ha számokról van szó”, és szemtanúi lehetünk annak is, milyen megalázó, amikor egy nőt arra kérnek, hogy vegyen fel valamit a földről, csak azért, hogy a főnök megbámulhassa a dekoltázsát.

További jelenetek egész sora tart görbe tükröt az irodai hatalmi visszaéléseknek, de a Kilenctől ötig emellett azt is megmutatja, mennyi mindenre képesek a nők, ha megkapják a lehetőséget. 

 A témához illő kortárs párhuzam a Förtelmes főnökök (2011) című film, mely arra hívja fel a figyelmet, hogy egy női vezető is képes rémisztő helyzetbe hozni a kollégákat.  

Cukorka helyett rendes fizetést! 

A 19. században még férfiak voltak a titkárok, mert a vezetők gyakran fiaikat, unokaöccseiket alkalmazták. „Az 1920-as évekre azonban a titkári munka »rózsaszín galléros« női foglalkozássá vált, és kialakultak a titkárnőkről mint »irodai feleségekről« vagy »irodai kellékekről» szóló sztereotípiák” – írja Cassedy, majd kitér arra, hogy míg a ’70-es években a főnökök vígan behozták a családi kötelezettségeiket az irodába, egy titkárnő családi ügyei tabunak számítottak a munkahelyen.  

„Szabit akartam kivenni, amikor a fiam vakbélgyulladással volt kórházban” – írta Cassedyéknek egy nő, akinek a főnöke erre úgy reagált, hogy „Ha a családod fontosabb számodra, mint a munkád, akkor nem te vagy a megfelelő ember.” 

Amerikában az ’50-es évek elején hirdették meg a Titkárok Hetét (1952), mely során a főnökök hét napig virággal, csokival köszönik meg titkárnőik éves munkáját. De a nők nem cukorkát akartak, hanem korrekt bérezést és jobb munkakörülményeket 365 napon át. Cassedyék ezért átkeretezték a kezdeményezést, és az „Emeléseket, nem rózsát!” szlogennel reagáltak. Emellett egy pályázatot is meghirdettek, amelyben arra kérték a nőket, küldjék be legrosszabb tapasztalataikat a főnökükkel. 

A „rossz főnök versenyeink” országszerte médiafigyelmet kaptak, írja a szerző, majd feleleveníti azt az esetet, amikor egy alkalmazott arra panaszkodott, hogy a felettesén kell megvarrnia egy lyukat annak nadrágján. Egy másik főnök, amikor gyanús csomagot kapott, rögtön átadta azt a titkárnőjének azzal a szöveggel, hogy „Ez bomba lehet, inkább te nyisd ki!” 

Volt, akit azért rúgtak ki mert nem rozskenyérből készült szendvicset vitt a főnökének, másnak használt alsót adtak, és olyan is akadt, akit arra kértek, hogy nyírjon orrszőrt.  

Volt olyan főnök, aki arra utasította a titkárnőjét, hogy magyarázza el az anyjának, miért nem tud minden hétfőn nála vacsorázni, egy másik vezető pedig megígérte a lányának, hogy ha jó lesz a bizonyítványa, kölcsönadja neki a titkárnőjét. Aztán ott volt az a cégelnök is, aki nemcsak arra kérte a titkárnőjét, hogy gépelje be a lánya szakdolgozatát, hanem meg is kívánta íratni vele azt. 

A beérkezett levelekből az is kiderül, hogy a kérések nemritkán szexuális töltetűek voltak. Az egyik vezető például rutinszerűen a nadrágja derekába dugta a titkárnője fizetési csekkjét, és arra kényszerítette őt, hogy húzza ki onnan, a másik pedig csipogót adott az alkalmazottjának, és elküldte egy közeli bárba azzal az utasítással, hogy szóljon neki, ha „dögös csajok” bukkannak fel. 

Az „irodai feleség” sztereotípiája 

Az irodai munka az 1970-es években került az amerikai gazdaság középpontjába. Akkoriban minden harmadik dolgozó nő adminisztratív feladatokat látott el (ez kb. 20 millió embert jelent), és a feminista mozgalom erősödésével végre az irodában dolgozók is bátrabban kezdték érvényesíteni a jogaikat.  

A mozgalomnak köszönhetően létrejött egy szabályzat, amely arra ösztönözte a főnököket, hogy pontos munkaköri leírásokat hozzanak létre, amelyekben feltüntetik az összes szükséges feladatot, a titkárnőket pedig arra biztatták, hogy húzzanak határt ott, ahol lehet. Az aktivisták emellett tanácsokat is adtak mind az alkalmazottaknak, mind a munkáltatóknak.  

„Meghatároztuk, hogy mi a szexuális zaklatás, ami ismételt, nem kívánt, megfélemlítő, kellemetlen szexuális figyelmet jelent a munkahelyen, és hangsúlyoztuk, hogy az ilyen viselkedés illegális” – írják.  

Bár történt előrelépés, a társadalmi gondolkodás átalakulása lassú folyamat. Magyarországon nincs olyan reprezentatív vizsgálat, amely történelmi keretben mutatná be a főnök–irodai dolgozó viszony alakulását, ennek ellenére tudható, hogy a női alkalmazottak tárgyiasítása és lekezelése nálunk is rendszerszintű jelenség volt – és sok munkahelyen ma is az. Ezt illusztrálja egy körülbelül tíz évvel ezelőtti hazai felmérés is: a férfi válaszadók a „titkárnő/személyi asszisztens” foglalkozást a „legszexibb” szakmák közé sorolták, a légiutas-kísérő és a fitneszedző előtt.