Egy elejtett mondat mentette meg az életét Auschwitzban – Anita Lasker-Wallfisch túléléstörténete

„Először is szeretnék néhány szót szólni Auschwitzról. Azok a kevesek, akik túlélték, attól félnek, hogy a világ nem fogja elhinni, mi történt ott” – mondta Anita Lasker-Wallfisch 1945. április 15-én, a bergen-belseni koncentrációs tábor felszabadítása napján a BBC-nek. Szavai paradox hatást keltenek. A túlélők tanúságtétele önmagában elegendő kellene, hogy legyen a szörnyűségek igazolására, Anita Lasker mégis úgy érezte, az emberek nem akarják elhinni a borzalmakat. 

A történelem legszörnyűbb eseményei sokszor olyan felfoghatatlanok, hogy az emberek hajlamosak a tagadásba menekülni. 

Amikor a transzportok megérkeztek Auschwitzba, egy orvos és egy parancsnok állt a rámpán. Egyetlen mozdulatuk élet és halál között döntött. „A gyanútlan érkezők hajlamosak voltak minden betegséget bejelenteni, ezzel aláírva halálos ítéletüket. Különösen a gyerekeket és az időseket vették célba. Jobbra, balra, jobbra, balra. Jobbra volt az élet, balra a kémény” – mesélte később Anita Lasker a BBC-nek. Az akkor 19 éves lány egy véletlenül elejtett mondatának köszönheti az életét. Elárulta, hogy csellózik. 

A kulturális élettől Auschwitzig

Anita Lasker 1925. július 17-én Breslauban (a mai Wrocław, Lengyelország) született, egy asszimilált német-zsidó családban. Édesapja, Alfons ügyvéd, édesanyja, Edith tehetséges hegedűművész és híres bankárcsalád leszármazottja volt. Anita három lánytestvérével együtt jómódban nőtt fel, és fiatalon kezdett csellózni. A család számára a zene és az irodalom mindennapos elfoglaltság volt, a kulturális élet szerves részét képezte az életüknek.

A náci hatalomátvétel Németországban fokozatosan ellehetetlenítette a zsidók életét, 1938-ra az antiszemita intézkedések odáig vezettek, hogy Lasker szülei már nem találtak tanárt Breslauban, aki hajlandó lett volna zsidó gyermeket oktatni. A család és a gyermekek biztonsága egyik napról a másikra szertefoszlott. A zsidókat sújtó törvények és az egyre fokozódó üldöztetés közepette a Lasker család is a túlélésért küzdött. Anita legidősebb nővére, Marianne 1939-ben a Kindertransportban (a második világháború kitörése előtti mentőakció) szökött meg Nagy-Britanniába. 

Ahogy a náci uralom egyre kegyetlenebbé vált, úgy kerültek még nagyobb veszélybe a zsidók: 1942 áprilisában megérkezett a parancs, és a szülőknek 24 órán belül jelentkezniük kellett egy előre kijelölt helyen. „Átgyalogoltunk Breslaun, nemcsak a szüleimmel, hanem egy hatalmas tömeggel erre a bizonyos pontra, és elbúcsúztunk. Ez volt a vég.” 

„Csak akkor értettem meg, a szüleim min mehettek keresztül, amikor magam is szülő lettem” – emlékezett vissza Anita.

Anita és Renate egy zsidó árvaházba kerültek, de hamarosan kitalálták, hogy megszöknek Németországból. Francia, hazájukba tartó lányoknak adták ki magukat, és két barátnőjükkel, hamis papírokat szorongatva elindultak a breslaui vasútállomásra. A terv kudarcot vallott, a náci titkosrendőrség, a Gestapo emberei letartóztatták őket. Anita mintegy 18 hónapot ült börtönben hamisítás, az ellenség segítése és szökési kísérlet vádjával, de ott legalább viszonylag biztonságban volt. Egy évvel később, 1943-ban azonban a breslaui börtön túlzsúfoltsága miatt a zsidókat koncentrációs táborokba szállították, Anitát felrakták egy vonatra, hogy Auschwitzba vigyék, Renáta két hétre rá érkezett. 

„Tényleg a pokolba érkeztél”

„Zajos kutyák, sikoltozó emberek, szörnyű szag... Tényleg a pokolba érkeztél” – idézte fel Auschwitz első pillanatait Anita. Érkezése után a foglyoktól tetoválást kapott, megborotválták, és faggatni kezdték a háborúról. Mivel hosszú hónapokat töltött börtönben, alig tudott bármit is mondani. Az őt tetováló lánynak azonban elejtett egy megjegyzést, hogy csellón játszik. „Ó, ez nagyon jó. Lehet, hogy megmenekülsz” – érkezett a válasz. A 19 éves Anita ott állt meztelenül, frissen leborotválva, tetoválással a karján – és közben valaki azt mondta neki, hogy a csellótudása megmentheti az életét. 

Kép

Női foglyok Birkenauban Kép: Wikipédia

„A lány elment, hogy odahívja Alma Rosét, a tábori zenekar karmesterét, így lettem a híres Női Zenekar tagja.”

Alma Rosé Gustav Mahler zeneszerző unokahúga volt, apja pedig a Bécsi Filharmonikusok vezetője. Félelmetes profizmussal irányított. A zenekar a táborba hurcolt, másoktól elkobzott hangszereken játszott, repertoárjukat főként katonai indulók alkották. Az volt a feladatuk, hogy indulókat játszanak a táboron kívülre induló dolgozóknak, és köszöntsék őket este, amikor visszajöttek.

„Sikerült elérnie, hogy annyira aggódjunk amiatt, hogy mit fogunk játszani, és hogy jól játszunk-e, hogy átmenetileg nem aggódtunk amiatt, hogy mi fog velünk történni. Menekülés volt a kiválóságba. Valahogy megbékélsz azzal a ténnyel, hogy végül úgyis elkapnak, de amíg nem kaptak el, addig csak folytatod. Azt hiszem, a túlélés egyik összetevője az volt, hogy más emberekkel voltam. Szerintem bárkinek, aki egyedül volt, nem igazán volt esélye” – írta le a hétköznapokat.

Rosé 1944 áprilisában hunyt el botulizmusban, egy ritka, de halálos mérgezésben. „Azt hiszem, Almának köszönhetjük az életünket. Olyan méltósággal rendelkezett, amely még a németekre is rátelepedett. Még a németek is úgy bántak vele, mintha az emberi faj tagja lenne”.

A zene abbamaradt

A zene 1944 októberében hallgatott el, amikor a nőket a bergen-belseni koncentrációs táborba szállították, ahol már nem volt zenekar. Nem egy koncentrációs táborba, hanem egy haláltáborba kerültek, ahol az emberek sorra haltak meg. 

Nem voltak gázkamrák – nem is volt rájuk szükség. Az éhség és a betegség ölt. 

A tábor 1945. áprilisi, brit csapatok általi felszabadítása szó szerint az életüket mentette meg. „Ha még egy hétig ott maradunk, valószínűleg nem éltük volna túl. Nem maradt se élelem, se víz” – mesélte.
A háború után Anita és Renate kapcsolatba lépett az Angliába menekült nővérükkel, Marianne-nal, 1946-ban mindketten az Egyesült Királyságban telepedtek le. Renate később íróként és újságíróként dolgozott, majd férjével Franciaországba költözött. 2021-ben, mindössze 11 nappal a 97. születésnapja előtt hunyt el. A legidősebb testvér, Marianne, aki egykor a Kindertransportnak köszönhette az életét, tragikus módon nem sokkal a háború után, szülés közben vesztette életét. 

Kép

Angela Merkellel a német parlamentben 2018-ban Kép: Profimédia

Anita sikeres csellistaként folytatta pályafutását, és az Angol Kamarazenekar alapítótagja lett. Egy párizsi látogatása során újra találkozott Peter Wallfisch zongoraművésszel, egykori breslaui iskolatársával, menekülttársával, 1952-ben összeházasodtak, és két gyermekük született: Raphael, aki csellóművész lett, és Maya, aki pszichoterapeutaként dolgozik. Bár házasságuk során „a nyelvek széles skáláján” kommunikáltak, Anita sosem tudta magát rászánni arra, hogy németül beszéljen gyermekeivel. Évtizedeken át nem tért vissza Németországba. 

„Attól féltem, hogy bárki, aki egy bizonyos korban van, lehetett volna az a személy, aki meggyilkolta a szüleimet” – vallotta be.

Hosszú időbe telt, míg megváltozott az álláspontja. 2018-ban meghívást kapott Berlinbe, hogy a Bundestagban, a német parlamentben szólaljon fel. Beszédében így fogalmazott: „Amint látják, megszegtem az eskümet, és nem bántam meg. Ez nagyon egyszerű: a gyűlölet méreg, és végső soron önmagadat mérgezed meg.”