Piros-fehér-zöld Amerika, félelem és reszketés Mexikóban
„Az elmúlt harminc esztendő helyváltoztatásai során soha, sehol nem éreztük magunkat ilyen otthonosan. A város szépsége és eleganciája (...), a mexikói áthangzás, a Pacific légjárata, az udvariasság, figyelmesség, amellyel ott lépten-nyomon találkozik a vándor, mindez jólesett az európai tapasztalatok után.” Az 1989-ben elhunyt Márai Sándor fogalmaz így a helyről, ahol élete utolsó évtizedét töltötte. Egy korai elődje, Vizcaíno spanyol felfedező 1602-ben Alcalái Szent Didák ferences rendi szerzetes – spanyolul: San Diego – napján érkezett ide, egy San Diego nevű hajón. Innen az USA nyolcadik legnagyobb városának neve, ahová én a Los Angeles-i reptérről érkezem.
A Little Italy nevű olasz negyedben található ITH San Diego Adventure Hostelnél vagányabb ifjúsági szálláson még sohasem jártam. Privát szobát foglaltam, a közös hálóteremhez már öreg vagyok, az ifjúsági szálláshoz még nem. Tágas helyem van az egyik hangulatos házikóban, mivel ez a komplexum három-négy, egymáshoz közeli tornácos, kertes családi házból áll. A „családi” jelzőt a többi vendég közül valaki a hűtő tartalmára is szó szerint értheti, „Adrian” feliratú pizzámnak ugyanis hamar lába kél.
A bor Puskása és a paradicsom
Az ITH-ból kényelmes helyi járattal zötyögök a Balboa Parkba, körülöttem sportosan öltözött hajléktalanok, akik ingyenesen tömegközlekednek a városban, és nem cipelnek magukkal nagy pakkokat, hiszen itt mindig jó idő van, nem kell nekik téli ruhát raktározni. A Balboa Park, amelynek közelében Márai is élt, ötszáz hektáron terül el, szubtrópusi botanikus kerteket, múzeumokat foglal magában. Leglátogatottabb attrakciója a San Diegó-i Állatkert, ahová óriáspandát nézni érkezem, a többi 799 faj most kevésbé érdekel. A fekete-fehér bambuszevőt már a belépőjegyen is szundikáló pózban ábrázolják, nem is kell csalódnom. De legalább a feje kilóg horkolás közben a barlangjából.
A több mint kétezer növényfajjal – köztük páfrányokkal, orchideákkal, pálmákkal, sőt egy liliomkerttel is – büszkélkedő Balboa Parkban van egy kis kanyargós utcákból álló, nemzetek házikóit felvonultató rész, ahol a világ harminchárom nációja mutatja be jellegzetességeit. A kunyhók közt hamar felismerem a Magyar Házat, amely előtt Haraszthy Ágoston XIX. századi földbirtokos, a modern kaliforniai szőlőtermesztés és borászat atyja köszön vissza egy emlékműről.
Haraszthy nevét errefelé legalább annyian ismerik, mint Puskás Ferencét.
A Budapesten született üzletember Wisconsin államban létrehozta a most is létező Sauk City nevű települést, majd 1849-ben a még csupán hatszázötven lelkes San Diegóban megválasztották a megye első seriffjének is. Az általa alapított Buena Vista borászat a Sonoma-völgyben ma is működik. Az USA-ban grófként és ezredesként tisztelt magyar kalandos életét egy krokodil gyomrában végezte.
Az én kalandjaim szerencsére még folytatódnak, ismét „Kis Olaszország” kerületben, ahol a Balboa Park után Filippi itáliai éttermében (Filippi’s Pizza Grotto) pihenek meg – szó szerint a paradicsomban! Ennyi paradicsomszószt lasagnére még életemben nem kaptam; rá kell jönnöm, hogy a lasagne szívét nem is a darált hús, hanem a friss ricotta sajt és a gazdag paradicsomszósz adja.
Felejthetetlen fogást majszolok, pedig csak véletlenül leltem rá erre a kis eldugott étkezdére. Egy olasz vegyesboltba kellett betévednem hozzá, ahol feltűnt, hogy a bolt hátsó sarka felé kígyózik a sor. Kiderült: a „bennfentesek” nem kenyérre várnak, hanem arra, hogy egy kis ajtón át beengedjék, s leültessék őket egy felszabaduló kockás abroszos asztalhoz a hátsó helyiségben, amely maga az étterem. Vagyis: a paradicsom!
Fillérekért átsétálni Mexikóba
A délutánt a város másik izgalmas szegletében, a kulturális központként is emlegetett Gázlámpás negyedben bolyongva töltöm. Ez a fiatalos atmoszférájú, mégis történelmi városrész a nevét a százhatvan éve idetelepített utcai világító „fürtöcskékről”, a főleg este látványos, jellegzetes gázlámpákról kapta. Itt elveszve még nem is sejtem, hogy az este, vagyis az éjjel folyamán milyen emlékezetes kirándulás vár rám.
Visszaérve a hostelbe azzal fogadnak a recepción, hogy nincs-e kedvem átruccanni – Mexikóba. Ekkor tudatosul bennem, hogy a határ elővárosi vasúttal csupán negyvenöt perc alatt elérhető.
Nem mulaszthatom el az esélyt, hogy életemben először és talán utoljára mexikói földre lépjek.
Végül négyen megyünk: a személyzetből egy amerikai önkéntes fiú, aki ismeri már a terepet, azaz tudja, odaát merre szabad és merre nem tanácsos kószálni, egy marokkói és egy szerb diák meg én. A vonatról leszállva átsétálunk az amerikai–mexikói határon, ahol én külön megkérem a határőrt, üssön egy pecsétet az útlevelembe, hogy otthon elhiggyék, itt is jártam. Erre félreállít, mintha rossz fát tettem volna a tűzre, majd némi szigorú várakoztatás után mosolyogva pecsétel. A többiek megnyugszanak, hogy nem tartóztattak le.
A határ túloldalán sorfalat állnak a taxisok, hogy az USA-ból érkezőket fuvarozhassák. „Öt dollárért Tijuana belvárosa?” – kérdezi tőlük a túravezetőnk, és már versengenek is értünk. A belváros a káosz fellegvára: ahol kitesz a sofőr, csak kapkodom a fejem. Színes kavalkád, aki nem tacót vagy más street foodot árul, az a bájaival teszi ugyanezt. Próbálok nem tudomást venni arról, hogy Tijuana a mexikói drogháború egyik fő helyszíne, ahol 2024-ben naponta (!) átlagosan öt embert gyilkoltak meg, ezzel a világ egyik legveszélyesebb városa.
Egy kétszintes bár emeletén mi biztonságban érezzük magunkat: öleléssel és tequilával fogad a tulajdonos. Az erkély egyik asztalánál hűsölve élvezzük a latinos zenei aláfestésű éjszakát, amely úgy pereg, mint egy fura álom, csak pár fotó őrzi meg emlékét a telefonomon. Alig hiszem el, hogy útiköltséggel, fogyasztással együtt csupán harminc dolláromba került az exkluzív túra.
Fókák és csók
A reggel már újra San Diegóban, az Old Town San Diego State Historic Park nevű skanzenben ér, ennek az óvárosi emlékparknak a délies kisugárzását az egykori spanyol hódítók, mexikói telepesek öröksége adja. Sok más korabeli épület mellett ma is megtalálható itt a megyei bíróság XIX. századi épületének hű másolata (ma múzeum), és ki más ülne benne, mint Haraszthy Ágoston életnagyságú bábfigurája?
A hordók, pálmafák, kaktuszok és sombrero kalapok, na meg a Coco című animációs film hangulatára emlékeztető, túlvilági alakokat formázó színes szobrok, bábuk világából csak egy ugrás a tengerpart.
A La Jolla (ejtsd: la hója) is spanyol hangzású név, bár az eredetére két verzió létezik: az egyik a spanyol „ékszer” szóból vezeti le, a másik szerint a szó ősi indián nyelven lyukakat, barlangokat jelent. Egy tizenegy kilométeres partszakaszt neveznek így, huszonegy Celsius-fokos éves átlaghőmérséklettel. Narancsszínű halak, tengeri rózsák, rákok, szörfösök, hajósok és búvárok lakják. Öblei barlangosak, sziklákkal csipkézettek, és a hely igazi ékszerdoboz, szóval akár az indián, akár a spanyol etimológia igaz lehet. Tán a legszebb pontja: La Jolla Cove. Itt sütkérezem, mellettem fókák henyélnek, pelikánok, kormoránok gyülekeznek.
Újabb helyszínem, a belváros kikötője, a Seaport Village más hangulatú: afféle szabadtéri pláza. Lehet itt sárkányt eregetni, jó drágán jókat enni – vagy ingyen megcsodálni a csókolózó tengerész szobrát, amelyhez több legenda kötődik. A híres fénykép, amely a szobrot ihlette, 1945-ben készült, amikor az amerikaiak a világháború végét ünnepelték. A jelenet a béke és a boldogság jelképévé is vált, pedig főhősei nem is ismerték egymást: George Mendonsa tengerész úgy ragadta meg egy csókra Greta Zimmer Friedmant, hogy akkor látta életében először és utoljára. A Feltétel nélküli átadás és Átkaroló béke néven is ismert szobor által megörökített jelenet mindenkit hosszú élettel áldott meg: Greta kilencvenkét, George kilencvenöt évesen hunyt el, a német származású fotós, Alfred Eisenstaedt pedig kilencvenhat évet élt.
San Diego Malibuja
Sajnos nekem fogytán a San Diegóban töltendő időm, így a Coronado hídon át a Coronado-félszigetre sietek. A Hotel del Coronado strandjának homokját valaha Charlie Chaplin, Katharine Hepburn, Barbra Streisand, Madonna, Brad Pitt – és tizenhat amerikai elnök is – taposta.
A leghíresebb lábnyom mégis azé a Marilyn Monroe-é, aki a Van, aki forrón szereti című filmtörténeti klasszikust forgatta itt.
Coronado úgy félsziget, hogy sziget volt, csak mesterségesen San Diegóhoz csatolták. A béke szigete, az embernek itt kedve volna nyomban letelepedni, ám az ingatlanárakat hallva visszaszállok a földre. Lassan rám esteledik, „San Diego Malibuját” az előbukkanó hold fényében búcsúztatom, miközben a szemközti belváros sziluettjét csodálom. Majd egy ajándékhajóúttal térek vissza a túlpartra, mivel a készpénzemből nem tudnak visszaadni, ingyen elvisznek. Amit én viszek magammal San Diegóból, az pedig felbecsülhetetlen. Biztos nem véletlen, hogy Haraszthyhoz és Máraihoz hasonlóan én is otthon éreztem magam e vidéken. Talán az sem, hogy a hely ízeiben fellelhető Olaszország, a hangulatában ide is átnyúló Mexikó, sőt maga Kalifornia állam zászlajában is a piros-fehér-zöld színek dominálnak…
Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Ahhoz, hogy ez megtörténjen, Amerikába kellett jönnünk”: 10 dolog, amit nagyra értékelek Amerikában
Kérjük, támogasd munkánkat, ha fontosnak tartod a minőségi tartalmat!
Ha te is úgy érzed, hogy a kepmas.hu cikkei, podcastjai és videói megszólítanak, kérjük, segíts, hogy ezek a tartalmak továbbra is ingyenesen elérhetőek maradjanak.
Támogatom a kepmas.hu-t>>
