Mellékszereplő lettél a saját életedben? – Így juthatsz ki a tanult tehetetlenség csapdájából

Az áldozati mentalitás tanult minta

Míg valaki egy adott krízishelyzet miatt válhat áldozattá vagy túlélővé, addig az áldozati mentalitás tanult viselkedésforma, amelynek gyökerei többnyire a gyermekkorig nyúlnak vissza. Nem személyiségjegyről, hanem megküzdési stratégiáról van szó, amelyet a szülőktől vagy korai életélményekből sajátítunk el.

„Ha kimegyünk a játszótérre, nem látunk két–három éves áldozatokat. A gyerekek másznak, építenek, próbálkoznak, tele vannak tettvággyal és kíváncsisággal: »én csinálom«, »meg akarom mutatni«” – magyarázza Tóvári Zsuzsanna pszichológus.

Ha azonban hiányzik a biztonságot nyújtó, szeretetteljes, figyelmes szülő, aki stabil alapot teremt a világhoz való kapcsolódáshoz, a gyermek hamar megtanulja, hogy nincs eszköze a világ befolyásolására, és felnőttként is tehetetlennek érzi majd magát. Ha a szülők nagyon kritikusak, kemények, és a gyereknek sosem adatik meg az esély, hogy megvédje magát, akkor is azt tanulja meg, hogy nincs értelme próbálkozni. 

„Ahelyett, hogy magabiztosságot szerezne, inkább beletörődik abba, hogy úgysem tudná megvédeni magát” – mondja a szakember.

Ugyanakkor Tóvári Zsuzsanna hangsúlyozza, hogy még a kemény szülői háttér mellett is sokat számít, ha a gyermek olyan felnőttekkel találkozik, akik figyelnek rá, és szeretettel fordulnak felé. Egy kedves óvónő, tanító vagy edző már önmagában ellensúlyozhatja a negatív mintát: ilyenkor a gyerek elkezdi megtanulni, hogy „ügyes vagyok”, „értékes, amit csinálok”. „Minden megtartó, bátorító kapcsolat segíthet abban, hogy a gyermek megtapasztalja: nem tehetetlen, hanem képes hatni a világra, és amit tesz, annak van súlya és jelentése” – mondja a pszichológus.

Hogyan alakul ki a tanult tehetetlenség?
A tanult tehetetlenség kísérleti helyzetben is jól megfigyelhető. Ezt mutatja be Martin Seligman klasszikus kísérlete: kutyákkal vizsgálta, hogyan hat a kontroll hiánya a viselkedésre. A kísérletben a kutyákat három csoportra osztották. Az elsőben a kutyák enyhe áramütést kaptak, de egy pedál segítségével meg tudták állítani azt. A második csoport szintén áramütést kapott, viszont nem volt semmilyen lehetőségük befolyásolni a helyzetet. A harmadik kontrollcsoportot pedig nem érte semmilyen inger. Amikor később mindhárom csoportnak új problémahelyzetet kellett megoldania – például átjutni egy kisebb akadályon ahhoz, hogy elkerüljenek egy kellemetlen ingert –, feltűnő különbségek mutatkoztak. Azok a kutyák, amelyek korábban megtapasztalták, hogy nincs befolyásuk az eseményekre, egyszerűen lefeküdtek, és nem próbálkoztak. Feladták, pedig mindössze egyetlen mozdulat is elég lett volna a megoldáshoz. Már néhány ilyen tapasztalat elég volt ahhoz, hogy a kutyák megtanulják a tehetetlenséget, vagyis azt, hogy bármit is tesznek, úgysem változik semmi.

A tanult tehetetlenség csapdája – amikor a sodródás biztonságosabbnak tűnik

„Amikor az ember évek óta úgy érzi, hogy vele »csak történnek a dolgok«, észrevétlenül belesétálhat abba a csapdába, hogy a saját élete mellékszereplőjévé válik” – mondja Tóvári Zsuzsanna. Az áldozati mentalitással élő ember pontosan ezt éli meg, még vészhelyzet nélkül is tehetetlennek érzi magát. Meggyőződése, hogy előbb-utóbb úgyis történik valami rossz, ezért sötéten látja a világot, állandó feszültségben él, mintha láthatatlan krízis árnyékában létezne, miközben gyakran másokat okol a kudarcaiért.

Tudattalan védőpajzsként használja azt, hogy nem kell felelősséget vállalnia, nem kap nagy feladatokat, sodródhat kiszámítható életében. „Mindez a biztonság illúzióját adja, miközben valójában a tehetetlenséget konzerválja. Így lesznek a gyermekkori mintákból felnőttkori működésmódok. 

Aki például lánygyermekként azt látja, hogy az anyja feláldozza magát a férjéért vagy a családért, gyakran ugyanazt a mintát követi. Olyan társat választ, aki elfogadja, sőt elvárja ezt a háttérbe húzódó, szolgáló szerepet.

Így ismétlődnek a másolt sorsok generációról generációra” – mondja a pszichológus. Az áldozati mentalitás inkább a nőknél gyakori, de a szakember mindkét nemnél találkozik ezzel a hozzáállással, különösen akkor, amikor párkapcsolati vagy magánéleti válság miatt fordulnak hozzá. 

„Ilyenkor gyakran azt látom, hogy kívül keresik az okokat, és nem vállalnak felelősséget a saját szerepükért – mondja a szakember, aki a választásokhoz közeledve is gyakran tapasztalja, hogy sokan kizárólag kívülre teszik az életük felelősségét. – Nem megsértve senki pártállását – mert az fontos belső értékrend, és sok mindent meghatároz hazánk szempontjából –, de alapvetően nem a hatalom határozza meg az életem minden egyes aspektusát, mert a gondoskodás és az emberi kapcsolataim minősége vagy akár az egészséges életmód kialakítása sok esetben elsősorban az én kezemben van  – világít rá a pszichológus.
Persze nem minden élethelyzetben van valódi döntési szabadságunk. A pszichés elnyomás, a bántalmazás, a kiszolgáltatottság vagy a tartós félelem beszűkítheti a mozgásteret, és ellehetetlenítheti a változást. Ahol viszont van mozgásterünk, ott érdemes élni vele.

Amikor az áldozati minta bántalmazó kapcsolatokba vezet

A traumatikus, kritikus vagy kemény szülői környezetben az áldozati hozzáállás, a csendben maradás és megadás egykor életmentő stratégia lehetett, a túlélés egyik formája. Felnőttként azonban éppen ez a minta tartja tehetetlenségben az embert. Aki abban nő fel, hogy ő „nem elég jó”, gyakran tudtán kívül olyan partnert vonz, aki úgy is bánik vele. Csendben tűri a bántást, önleminősítő gondolataival akaratlanul is teret ad annak, hogy a másik rajta vezesse le a feszültséget, miközben belül ismétli a gyerekkorból ismerős mondatokat: „nem vagy elég jó”, „már megint elrontottad”, „nem érsz semmit”. 

Aki elviseli a fizikai vagy szóbeli bántalmazást, és nem védi meg sem önmagát, sem a gyerekeit, tudtán kívül továbbviszi az áldozatiság mintáját, újra és újra megteremtve ugyanazt a sorsot. 

„Az alárendelődő nő mellé könnyen olyan férfi kerül, aki uralkodni akar rajta. A dinamika működik – ő a gyenge, a másik az erős –, és mindketten beleragadnak ebbe a szerepbe” – magyarázza a szakember.

Így írhatod felül a gyermekkori programokat

Tóvári Zsuzsanna hangsúlyozza, hogy az áldozati mentalitásból és szerepből egyaránt van kiút. A változás a saját önismereti tükörbe nézésnél kezdődik: fel kell ismernünk, milyen gyerekkori programok futnak bennünk, és mit hoztunk a szüleinktől. „Mindannyiunkban ott élnek alapvető hiedelmek – »nem vagyok elég jó«, »nem én irányítom a sorsomat«, »az élet igazságtalan« –, amelyek észrevétlenül befolyásolják döntéseinket, kapcsolatainkat és önértékelésünket. Ezeket a mélyen rögzült mintákat azonban pozitív gondolatokkal, célokkal, szuggesztiókkal – új megerősítő hiedelmekkel – átírhatjuk” – mondja a pszichológus. Ha azonban ezt nem tesszük meg, ugyanazokat a mintákat ismételjük tovább, mert azt hisszük, ez a világ normális rendje. 

Tóvári Zsuzsanna úgy véli, a belső gondolkodás áthangolása akár napi néhány perccel is elkezdhető. Szerinte sokan mondják, hogy nem tudnak meditálni, pedig egyre többen beszélnek róla, és tartják az egyik legerősebb gyógyító eszköznek. A keleti világban ez evidencia, ahogy a keresztények életében az imádkozás. 

„Alapvetően semmi mást nem kell tennünk, csak tudatosan irányítsuk a figyelmünket ezekben a percekben. Ha lelkileg erősödni akarunk, akkor is, ha sok lelki sérülés van belül, mindenkinek van egy egészséges, tiszta része, ami gyógyít. Képzeljük el magunkat boldogabb, magabiztosabb vagy erősebb emberként, jó szülőként vagy társként, ha csak pillanatokra is, de engedjük be ezeket a pozitív képeket!” 

„Ha találunk jó emlékeket, az még jobb, csak idézzük fel őket! Érezzük át ezt az állapotot, és higgyük el, hogy képesek vagyunk rá, és képesek vagyunk másképp reagálni, amire a világ is másképp fordul vissza felénk!” – javasolja. 

„Ugyanígy gyakorolhatjuk kis lépésekben: elismerhetjük, hogy nehéz az életünk, nagy a nyomás, rossz a párkapcsolatunk, de hozzátehetjük: »de képes vagyok arra, hogy holnap örömtelibb, nyugodtabb vagy erősebb legyek«. Lehet, hogy éppen nehéz vagy küzdelmes az életünk, de mindig van valami bennünk, amit befolyásolhatunk, jobbá tehetünk akár napi őt percre – folytatja a pszichológus. Amikor ezt felismerjük, és újra észrevesszük az erőforrásainkat és a kis sikereinket, elindul a valódi változás – akár már mától. Mindenkiben van öngyógyító erő és valami, ami rendben van, és jól működik. Vagy mi kezdjük el a változást – vagy senki.