„Ha meglátok egy hajléktalan embert, azon gondolkodom, milyen lehetett gyerekként” – Mózes Anita, a Média a Családért díj győztese

Mi volt az első gondolatod, amikor a díjátadón bemondták a neved, hogy te nyerted a Média a Családért díjat?

Meglepődtem. Nem számítottam rá, tudtam, hogy nagyon sok jó pályázat született. Több anyagot megnéztem közülük, és annyira sokfélék voltak, hogy nem lehetett megjósolni a győztest.

A kisfilmedben nagyon közel mentél a függőség mindennapjaihoz, és a nézőt is közel engedted. Miért lett számodra ennyire fontos ez a téma?

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat videós újságírójaként az a feladatom, hogy a szeretetszolgálathoz kapcsolódó jó történeteket elmeséljem. Megfelelő érzékenységgel, tudással és a történetmesélés eszközeivel. Sok anyagot készítettem már, amelyek úgymond könnyebben megfoghatók, többek között logopédiai fejlesztésekről, szakképzésekről, szociális bérlakásba költözésről.

Tavaly jöttem rá, hogy a szerhasználattal, a drogprevenció kérdésével még nem foglalkoztam, pedig fontos téma, és tudtam is, hogy dolgom van vele. 

Ekkor kezdtem el beszélgetni Tóth Mátéval, aki a Máltai Szeretetszolgálatnál a terület témavezetője, ő mesélt nekem Fehér Lászlóról, aki a kisfilmem főszereplője lett. Viszonylag gyorsan sikerült megbeszélnünk vele egy találkozót, ahol hosszasan beszélgettünk, és fel is vettük az első interjút. Ekkor jött a munka nehezebb része: hogyan tudom ezt úgy szerkeszteni, hogy ne idézőjeles híradós riport legyen, hanem mélyebb értéket hordozó anyag, amelyben Laci hiteles fénytörésben jelenik meg.

Laci kezdettől fogva nyitott volt veled?

Igen, ezzel kapcsolatban szerencsém volt. Amikor találkoztunk, benne már megérett az elhatározás, hogy elmesélje a történetét. Felismerte, mekkora segítséget kapott, és hogy bár még úton van a teljes gyógyulás felé, már most szeretne segíteni a sorstársainak is. Abban bízott, hogy ha elmondja, milyen utat járt be, kapaszkodót adhat azoknak, akik akár még mélyebben vannak.

Nyilván voltak etikai, szerkesztési dilemmák, amik egy ilyen érzékeny téma bemutatásánál elkerülhetetlenek. Hogyan döntötted el, mi maradjon benne a filmben, és mi ne?

Mindig nehéz kérdés, hogyan mutassak meg egy szegregátumban készült fotót, videót, egy család otthonában rögzített jelenetet gyerekekkel, felnőttekkel. 

Ehhez a filmhez három-négy órányi nyersanyag készült, amiből a film alig több mint tízperces lett. 

Laci rengeteget mesélt magáról és a családjáról, de úgy gondoltam, ami nem róla szól – például az édesapja vagy az édesanyja története, vagy más tiszaburaiaké –, nem lehet a végeredmény része, hiszen őket nem kérdeztük meg. Tudatosan egyetlen emberre, Fehér László történetére fókuszáltam.

A vizuális megoldások is erősek lettek a filmben. Ez azt jelenti, hogy egyszerre gondolkodsz szövegben és képekben?

A szöveg fontos, de mindig jobban megfog az élő szó. Narrációt nehezebben írok, inkább úgy próbálok beszélgetni, hogy az önmagában megálljon. Ebben a filmben sincs narráció vagy klasszikus felirat: a történet a két megszólaló elmeséléséből bontakozik ki. Ez a műfaj a leginkább testhezálló nekem. Amikor már megvolt a nyersanyag tartalmi törzse, elkezdtem kidolgozni a film képi világát. Szerettem volna vizuálisan is megerősíteni az elhangzottakat. Így jött az ötlet, hogy készítsünk vonalrajzokat, amiket egy kolléganőm, Sándor-Orosz Luca rajzolt meg a leírásom alapján. Ezután visszamentem Tiszaburára, ahonnan Laci származik, és egy helyi kollégával újra bejártuk a falut, hogy utcaképeket is felvegyünk.

Ebben az alkotásban jó sok munkaóra van akkor.

Igen, még nem is számoltam ki, mennyi, pedig érdemes lenne.

A függőségről a szakemberek azt mondják, sosem egyetlen embert érint, hanem egy egész rendszert. Rendszerben születik, és közösségben is gyógyul. Te is így látod?

Nem vagyok addiktológus, de meg tudom erősíteni ezt a gondolatot. 

Amikor valaki például kábítószerfüggővé válik, egy idő után eltűnik alóla az a biztonsági háló, amit nekünk a család, a barátok, az iskolatársak vagy a munkatársak jelentenek.

Ez a háló sokszor maga is sérült, és ahogy kihullik az érintett alól, ő nagyon mélyre zuhan. Viszont, ha be tud kerülni egy segítő közegbe, függőket támogató közösségbe – mint amilyen az Emberbarát Alapítvány is, ahol Fehér László gyógyul –, akkor újra elkezd szövődni alá egy háló szakemberekből, lelki vezetőkből és gyógyuló sorstársakból. Ez tud valódi segítséget adni annak, aki ki akar emelkedni ebből az állapotból.

Benned mikor alakult ki az affinitás a hátrányos helyzetű emberek történetei iránt?

Középiskolás koromban figyeltem fel először az utcán élő emberekre abban a városban, ahol tanultam. Mindig érdekelt a történetük. Ha ma Budapesten meglátok egy hajléktalan embert, önkéntelenül azon gondolkodom, milyen lehetett gyerekként. Szegeden jártam egyetemre, ott évekig volt egy kis közösség, akikkel télen a ferencesekhez jártunk segíteni, vacsorát adni a hajléktalan embereknek, közösségi szolgálatként. Ez számomra ösztönösen fontos volt. Amikor a fővárosba költöztem, szerettem volna valamilyen formában folytatni ezt, és végül úgy alakult, hogy a munkám – a képi, mozgóképes történetmesélés – összekapcsolódott ezzel a szándékkal.

Kép

Kép: Mózes Anita

Mennyire visel meg lelkileg a nehéz emberi sorsokkal való munka?

Gyerekkoromban a családom gyakran segített másokon, ilyenkor én is ott voltam velük. Valószínűleg tőlük tanultam az odafordulást, a nyitottságot, az ítéletnélküliséget. Ezek a helyzetek egész kicsi koromtól jelen voltak az életemben, időről időre találkoztam nehéz sorsú családokkal, számomra ez nem riasztó vagy sokkoló. 

De tud olyan lenni, hogy nehéz szívvel jövök el egy hátrányos helyzetű településről, mert tudom, hogy én hazamegyek a meleg lakásba, miközben az a kisgyerek, akivel napközben találkoztam, ugyanabban a környezetben marad.

Milyen szakmai és emberi céljaid vannak a jövőre nézve?

Szeretnék továbbra is történeteket mesélni, hétköznapi élettörténeteket. Nem a szenzáció érdekel, hanem azok az események, amelyek ott vannak a mindennapjainkban, mégis életeket határoznak meg, sorsokat fordítanak. Részben Laci története is ilyen: egy vidéki fiatal srácé, aki bármelyikünk ismerőse lehetne. Tőle is lehet tanulni, ahogy mindenkitől. Nekem is van fejlődnivalóm még: hogyan kérdezzek jobban, szőjem tovább a beszélgetést, meséljek jól.

A pályázathoz küldött bemutatkozásodban azt írod, szeretsz egy hátizsákkal nekivágni a világnak. Hová indulsz ilyenkor, és mit viszel magaddal?

Annyi ruhát, ami elég pár napra, fogkefét, kávéfőzőt és kávét – anélkül nincs reggel. Török kávét főzök, van egy réz dzsezvám, abban forralom a vizet, és két kanál nagyon finomra őrölt kávét teszek bele. Egy szír tolmácstól tanultam, hogy háromszor kell felforralni, azóta én is így készítem. Általában tejport is teszek bele, de lehet tejet vagy cukrot is – ki hogy szereti. Ha úton vagyok, van egy mobil vízforralóm, abban is el tudom készíteni. A szabadnapok mennyiségétől és az akciós repülőjegytől függően szívesen megyek bárhová Európában, vagy akár messzebbre is, de a Dunakanyarban is nagyon szeretek kirándulni.