Kihúzta őket a fagyos Ipolyból – ha Tamás pár perccel később ér oda, a lányok már nem élnének

Miért indultál el otthonról azon a vasárnapon?

Azért, hogy a hathónapos kislányom elaludjon a babakocsiban, jómagam pedig sétáljak egyet a természetben. Automatikusan „kitisztul tőle a fejem”, a természetben ugyanis minden az, ami. A maga törvényszerűségei mentén működik. Jó ezt tapasztalni, hiszen a munkám során, nap mint nap az emberek világában azt tapasztalom, hogy semmi sem az, ami. Érzelmek, szándékok, motivációk keverednek egymással.

Mi játszódott le a fejedben, amikor megláttad a két lányt az Ipolyban?

Csak egy segélykiáltást hallottam a folyó felől. Én a kerékpárúton voltam. Ekkor még nem láttam őket. Még szerencse, hogy hadilábon állok a bluetoothos fülhallgatókkal, nem is volt a fülemben ilyen kütyü, ezért hallhattam meg őket. Közelebb mentem, és akkor hirtelen összeszűkült az idő, később pedig a tér is. 

Másodpercek alatt kellett meghoznom nehéz döntéseket, amikre őszintén szólva egyáltalán nem voltam felkészülve. Az villant át a fejemen, hogy a kislányom bundazsákban alszik, ha nem viszik el, talán nem lesz baja. 

Ezért a két bajba jutott lány felé kezdtem el rohanni, és hívtam a segélyhívót. Futás – pontosabban bozótban, folyóparton evickélés – közben elmondtam gyorsan, hogy hol vagyok, és mi történt. Valamint azt, hogy a bicikliúton hagytam a kislányomat egy fekete babakocsiban.

Miért döntöttél úgy, hogy belegázolsz a vízbe?

Ez pont a következő másodpercekben dőlt el bennem. A segélyhívó központból – gondolom – egy mentésirányító a jégről való mentés veszélyeire szerette volna felhívni a figyelmemet nagyon szakszerűen, de én félbeszakítottam őt. Ennek az volt az oka, hogy korábban sokat hajóztam, vízimentő-képzésen is részt vettem sok évvel ezelőtt, így tisztában voltam vele, milyen mértékű kockázatot vállalok. A bajba jutott lányoknak 0 és 1 fok közötti vízben nagyon kevés idejük maradt, így cselekednem kellett. A hideg összeszűkíti az időt, erre utaltam. Nem attól tartottam, hogy megfulladnak, hanem attól, hogy mivel nyakig ellepte őket a víz, a kihűlés következtében leáll a keringésük. 

Azt tudtam, hogy valamilyen eszközzel kell bemennem értük, és azt is, hogy azon a pár méter széles, mélyebb szakaszon kúsznom kell a lékhez. Reméltem, hogy így nem szakadok be melléjük.

Szerencsére az Ipoly szobi szakaszát ismerem, tehát volt helyismeretem, ez is előny volt a mentés során. Ugyanakkor azt is szeretném hangsúlyozni, hogy senkinek nem javaslom, hogy a tiltás ellenére a hóval borított jégre menjen. 

Milyen eszközt használtál a mentéshez?

Először egy vastagabb fatörzset, majd két letört, viszonylag egyenes ágat. Jobb híján. Keresztbe tettem őket a léken, ezt a hónaljuk alá tudták szorítani a lányok, amitől kicsit kiemelkedtek, és a nadrágjuk korcánál fogva könnyebb volt őket kifordítanom a vízből. Ezzel sajnos még nem ért véget a küzdelem. Egyfelől arrébb kellett húznom-vonszolnom a mélyebb, szlovák oldalról őket a sekélyebb magyar oldal felé úgy, hogy ne szakadjunk be. A mínusz fokos levegőben, csurom vizes ruhában még mindig fennállt a hipotermia veszélye. Másfelől nem volt már erőm felvinni őket a sáros és csúszós partfalon.

Milyen fontossági sorrend volt a fejedben, és mi mit írt felül ez a pillanat?

Ha bármilyen folyamat kivitelezésére – amit sohasem csináltál korábban – csak pár perced van, ráadásul szó szerint életbevágóan fontos, hogy jól csináld, akkor könnyű hibázni. Én is ezt tettem: hibáztam. Például akkor, amikor – tudom, hogy furcsán hangzik, de – nem vettem le a lányokról azonnal a vizes-fagyott ruhát, miután arrébb evickéltünk a beszakadás helyétől. Több szerep is ütközött bennem. Az apa, a „vízimentő” és a pszichológus. Nálunk, a gyermekvédelemben ugyanis tilos kamasz lányokat fogdosni és vetkőztetni. Börtön jár érte, és nem elismerő oklevél. Egy bemutatkozó kézfogás esetleg megengedhető, vagy ha egy kisgyermek örömében, teszem azt, megölel, akkor esetleg viszonzom az ölelését egy fejsimogatással. Ennyi. 

Itt viszont a pszichológusokra vonatkozó protokoll a bajba jutott lányok életébe került volna, ha egy kicsivel később érnek ide a mentőcsapatok. És akkor nem veled beszélgetek, hanem egy helyszínelővel.

Hogy vannak a lányok azóta?

Mindhárman jól. „Puha fülű”, a kislányom átaludta a mentést, őt egy arra járó férfi találta meg és vigyázott rá. Ezúton is köszönöm neki! Ez az isteni és az emberek közötti gondviselés, szeretet tanúbizonysága. Ami a bajba jutott lányokat illeti: az élet úgy hozta, hogy pontosan egy héttel a történtek után újra találkoztunk. Átjöttek Helembáról Szobra meglátogatni minket. Az elején talán mindannyian egy kicsit zavarban voltunk, én legalábbis biztosan. Elmesélték, hogy mi történt velük azelőtt és azután. Szerencsére mindketten jól vannak. Persze nekünk is újra és újra eszünkbe jutnak a történtek.

Kép

Tamás – Kép: Bach Máté

Mióta nem fagyott be az Ipoly?

Pontosan nem tudom, talán a tizenéves lányok életében még nem volt arra példa, hogy be is fagyott volna a folyó, és nagyobb mennyiségű hó is beborította a jégréteget. 

Mi történik egy hőssel a hőstett után? Megvacsorázik, és lefekteti a gyerekeit?

Először is nem tekintek magamra hősként. Másodszor: „a hőstettet” a tragédiától csak egy hajszál választja el. Itt sem volt ez máshogy: utólag tudtam meg, hogy a lányok 15:40 körül szakadtak be, én 15:59-kor hívtam a segélyhívót, és utána kezdtem őket menteni. Tehát bizonyosan több mint 20-25 percet töltöttek a jeges vízben… Harmadszor: a külvilág kezdett hősként tekinteni rám. Ami kezdetben nagyon jólesett, majd kisebb érzelmi hullámvasútra kerültem tőle, nem feltétlenül pozitív értelemben. Megdöbbentett például, hogy a virtuális térben milyen gyorsan terjedt az információ. 

Másfél-két nap elteltével több mint egymillió ember nézte meg a mentési folyamat végéről készült felvételeket. Az én „hétköznapi” munkám nem jár ilyen hírveréssel. Épp ellenkezőleg. Inkább csendes, hallgatással, titoktartással teli.

Mondhatjuk, hogy lelki értelemben bár, de vékony jégen jársz a munkádban is? Abban is „ott szakad be a jég, ahol nagyobb az áramlás”?

A lelki értelemben vett víztömegáramlás találó hasonlat. És ez az elv igaz a „lélekmentés” területén is. Általában nagy pszichés terhelés következtében „reccsenünk meg”, és zuhanunk a lelki mélységekbe, bugyrokba. Ebben a reménytelennek és eszköztelennek hitt helyzetben gyakrabban kér az ember segítséget. Ha kér. Csak annak lehet segíteni, aki kéri, aki elfogadja. Ezek a lányok mertek kiáltani. Nekem egy arra járó férfi segített vigyázni a kislányomra. Ő a párjától kért ehhez segítséget. Végül a mentőcsapatok mindenkinek segítettek. Együtt könnyebb!

A vízhez korábban is szoros kapcsolat fűzött. Mit jelképez számodra a folyó, maga a víz? 

Annyit vettem észre magamon, hogy számos módon kapcsolódom a vízhez. Megfogalmazni, összegyűjteni is nehéz. Elsősorban a Duna és az Ipoly vonz. A sors különös fintora, hogy egyetemi tanulmányaim alatt nem fizikai, hanem átvitt, pszichológiai értelmében sokat foglalkoztam a vízzel. Megannyi vízhez köthető szimbólummal, jelentésréteggel. 

Ehhez a lelki értelemben vett alámerüléshez fejlesztettem ki A vízi világ projektív rajztesztet, és az összegyűjtött ismeretek összefoglalásául végül megjelent A víz lélektana című könyvem is. 

Mit szólt a feleséged, amikor ázottan hazaértél?

Az elején ő és a négyéves kisfiam is meg voltak ijedve. Nem lehetett nem hallani és nem észrevenni, hogy – hála Istennek – a mentő egységek nagy erőkkel érkeztek a helyszínre. A nagymarosi és a vámosmikolai tűzoltók, a katasztrófavédelem, két mentő és rendőrjárőrök. Ilyen vonulásra az emberek errefelé felkapják a fejüket. A feleségem utólag viccesen csak annyit jegyzett meg, hogy „egyszer küldelek el gyereket altatni, akkor is hősködni kezdesz”.