Boldog szicíliai barokk and roll

Más ismerős arccal is találkozom. Legutóbb egy Fabrizio nevű férfitól béreltünk itt apartmant, akiből mintha több is lett volna a városban. Nemcsak a kulcsot kaptuk ugyanis tőle, hanem ha lementünk a kisboltba, ott ő szolgált ki; ha ételt rendeltünk, azt ő hozta házhoz; és amikor indultunk a cataniai reptérre, ő jött értünk taxival. Nos, Fabriziót most is üdvözölhetem – abban az utcában gurul szembe az autójával, ahol a boltja van. Ragusában tehát semmi és senki nem változott, és ez így van rendjén.

Névadó méhek, dolgos ördögök 

Ragusa Superiore a modern városrész neve, itt érdemes megszállni, ha turistaként jövünk, itt minden adott a komfortos pihenéshez. Ragusa Ibla vagy Ibleo pedig az óváros, ahová mindennap egy kiadós lejtős-emelkedős sétával kirándulhatunk át. Elvileg busz is jár a kettő között, látni is embereket, akik a megállóban várják, ám gyalogolva több panorámaponton állhatunk meg a két, külön dombra épült városrész látképében gyönyörködni. Az Ibleo elnevezés a Hyblaeus / Hylaeus latin szóból ered, ami a méhek egy nemzetségét jelöli. 

Állítólag errefelé a dombokon annyi virág és méh volt régen, hogy a hely is róluk kapta a nevét.

Még jó, hogy nem engem kérdeztek – én a lepénykenyér után Scacciának neveztem volna el, ami félreértésekhez vezetne, mert egy Sciacca nevű város is létezik innen nem messze, a tengernél. További egybeesés, hogy a horvát Dubrovnik régi magyar neve is Raguza. 

A szicíliai Ragusa két városrészét a Santa Maria delle Scale-templom választja el egymástól. Az előtte lévő téren megpihenve drónnak érzem magam, hiszen fentről látok rá Ragusa Iblára, amely összesen ötven (!) barokk templomot rejt. Azt beszélik, az egyiket ördögök építették. Állítólag valaha egy helyi férfinak volt egy tubákosdoboza, amelyben a kívánságai teljesítésére kész ördögöket tartott. Egy napon ezt egy barátjára bízta, aki nem tudva a titokról kinyitotta, hogy a benne lévő dohányból cigarettát sodorjon. Ekkor előjöttek az ördögök, akiktől az illető ijedtében azt kívánta, hogy ássanak száz kutat a farmján, majd építsenek Ragusában egy templomot. Mire a lények mindezzel elkészültek, annyira lefáradtak, hogy kimerülten elterültek – a férfi ekkor tudta visszazárni őket a tubákosdobozba. 

Ahogy Ragusából Modicába, Szicília csokoládé-fővárosába buszozom, összegzem magamban az eddigi élményeket. Azon tűnődöm, vajon tényleg a Fabrizio-féle macsókból lesznek-e évtizedek múltán az apró termetű – továbbra is ápolt, jól öltözött –, templomok előtt diskuráló bácsik. Nyilván igen. 

Ők azok, akiket életük egy pontján olyan szenvedély fűt, hogy betörik a tévéképernyőt egy bár teraszán, ha veszít a kedvenc focicsapatuk (ilyet is láttam), de hetven fölött már percre pontosan sietnek haza ebédre. 

Azon is mosolygok, milyen jól hozzászoktam pár nap alatt az itteni gyalogosközlekedéshez, ami abból áll, hogy erőszakosabbnak kell lenni az autósoknál, különben a zebrán sem jutok át, mert ők még, amikor lelépek is, beletaposnak a gázba, hátha meggondolom magam. De ha nem, átengednek.

A csillogó csoki hazája 

Modicában királyi ellátásban részesülök – szállásadóm, Gianpiero is a gázba tapos: kocsival elém jön a buszhoz. Aztán előbb végigmutatja a patinás berendezésű vendégháza reggelizőjében a nagyszülei, dédszülei fekete-fehér fotóit a falakon, majd bevezet az eredetileg lefoglalt egyágyas szobám helyett valamiért nekem szánt négyágyas lakosztályba. Meg kell jegyeznem: a szicíliai vendégszeretet attól parádés, hogy természetes. Nincs semmiféle megjátszás vagy erőltetett kedvesség a vendég előtt, magától értetődően tesznek meg mindent, hogy jól érezd magad. Ezzel el is érik, hogy átmenetileg egynek tudd magad közülük. Ezért jegyzed meg a keresztnevüket is: én például Ignaziónál ebédelek kardhalsztéket, mielőtt egy esküvő közepébe csöppennék a Szent György-katedrálisban. Csatlakozom a násznéphez, mégsem hétköznapi élmény közéjük vegyülve felfedezni Modica neves szentélyét. 

Ragusához hasonlóan Modica is két dombra épült, s egy éttermekkel, üzletekkel, színházzal, mozival – és a tizenkét apostol szobrát felvonultató San Pietro-templommal – határolt főút osztja ketté. A város kiterjedése kicsit nagyobb, mint a térkép alapján gondoltam, így nehéz eldöntenem, hogy az időkorlát miatt melyik felét hagyjam legközelebbre. Főleg, hogy a helyiek szerint mindkettőnek külön(böző) lelke van. Én, aki a túrós csuszát is úgy eszem, hogy az egyik felére sót, a másikra cukrot szórok, végül mindkét városrészbe belekóstolok. Megállapítom, hogy az 1693-as földrengés után barokk stílusban újjáépült Modica Alta (Modica-felső) egy fokkal látványosabb, mint Modica Bassa (Modica-alsó). 

Talán, mert felül dobog a történelmi szív, amelyből a sikátorok lüktető vérerekként kanyarognak labirintusszerűen mindenfelé, a XIII. századi Grófok várához és annak óratornyához is. 

Valamint Salvatore Quasimodo Nobel-díjas költő szülőházához. De! Modica Bassa emelkedőjét pedig azért érdemes megmászni, mert onnan meg belátni egész Modica Altát. Bassába egy fehér városnéző kisvonattal, Altába pedig egy zöld színűvel is fel lehet jutni. A modicai étcsokoládéról csak annyit: ez egy fekete kincs! Nem olvadós, krémszerű állagú, hanem szemcsés, kristályos, még csillog is. Azért, mert nem adnak hozzá kakaóvajat, így kis légbuborékok keletkeznek benne, és könnyen törhető lesz. A spanyolok által Szicíliába importált ősi azték módszerrel, hidegen dolgozzák fel. Melegen ajánlott!

Kép

Fotó: Szász Adrián

Béke völgye, fűszeres pisztácia 

Scicli (ejtsd: Sikli) városa következik, már most imádom, pedig még meg sem érkeztem. De jártam már itt egyszer, adventkor – most is ugyanaz a mesebeliség fogad: ez a béke szigete helyett a béke völgye. Sorrendben a legnagyobbtól haladok a legkisebb település felé: Scicliben 26 ezren élnek, feleannyian, mint Modicában, harmadannyian, mint Ragusában. Olyan típusú hely, ahol az étteremvezető egyetlen nála elköltött vacsora után másnap a kutyáját sétáltatva előre köszön. Meg olyan, ahol a szálláson tele hűtővel várnak. Vallási körmenetet tartanak épp: Mária-szobrot kísérnek át énekelve, imádkozva egyik templomból a másikba. Mintha statiszták vennének körbe, olyan kedves mindenki, pedig ez nem film, hanem a Noto-völgyi valóság. 

Ha a rock and roll nemcsak zene vagy tánc, hanem életérzés, akkor itt „barokk and rollt” érzek, felemelő díszletek között. 

Nem csoda, hogy a Montalbano-krimik szerzőjét, Andrea Camillerit is megihlető Sciclit az UNESCO hét társával – Ragusa, Modica, Caltagirone, Catania, Militello Val di Catania, Noto és Palezzolo Acreide – együtt 2002-ben a világörökségi listájára vette. 

Scicli örömdózisát Siracusa tengerpartján dolgozom fel, ide is szinte hazatérek. Tudom, hol érdemes a halottak napjához kötődő Rame di Napoli sütit – ez a csokis mézespuszedli-szerűség a legenda szerint az elhunyt rokonok ajándéka a gyerekeknek –, és hol ricottatortát venni. Ismerem a piacon az arcokat, jó attól vásárolni, akitől már többször. Az mondjuk hiba, hogy a pisztáciával egy dobozba csomagolom a fűszerkeveréket, így akaratomon kívül „feltalálom” a bazsalikomos, oregánós, fokhagymás pisztáciát. Végre az itt élt Arkhimédész szobrát is meglelem – kiderül, hogy már korábban is elmentem mellette, csak hátulról a tógája miatt nőnek néztem. A görög színházba pedig véletlenül a hátsó kapun, ingyen sétálok be, csak akkor lesz gyanús, hogy nem ott kellett volna, amikor meglátom elöl a sort, és ki már nem engednek ugyanott, mert az „használaton kívüli” ajtó. Mikor nem figyelnek, mégis arra távozom. 

A szigetet viszont remélhetőleg nem örökre hagyom el. Miután landolok Budapesten, észreveszem, hogy egy piros pulóverem nem jött haza velem. Írok egyesével a szállásadóknak, vajon megtalálta-e valamelyikük. 

Marilena válaszol Siracusából, hogy nála van, kimosta és félretette, hogy meglegyen, ha ismét arra járnék. 

Azt is közli, hogy náluk télen is kellemes a hőmérséklet, rengeteget süt a nap. Nem nehéz meggyőznie: amint tehetem, indulok a pulcsiért, felelem.  

Ez a cikk eredetileg  a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.