A legfontosabb alaptétel, hogy nem kell lemondanunk a szépségápolásról. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy ebben időszakban mindenképpen kerüljük a szintetikus ill. allergiakeltő kozmetikumokat, az erőteljes illatokat, az elektrokozmetikai eljárásokat is (szolárium, lézeres szőrtelenítés, fogyasztógépek…).

Striák

A terhesség alatt beálló hormonális változások gyakori külső megjelenési formái a terhességi csíkok (striák), a terhességi májfoltok (melazma), a visszerek kialakulása és láthatóvá válása, a megváltozott bőrképlet (egyes esetekben zsírossá, pattanásossá válik a bőr), a fokozott verejtékezés, illetve a haj állagának változása. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy valamennyi probléma törvényszerűen jelentkezik.

A terhességi csíkok gyakran a rendszeres ápolás, krémezés ellenére is megjelennek. 

Ennek oka lehet a lazább, vékonyabb kötőszövet, de lehet öröklött alkat, hajlam is. Az idő előrehaladtával az élénk lilás csíkok elfehérednek, de ugyanolyan „látványosak” maradnak. Ezeket különböző kozmetikai eljárásokkal tudjuk vékonyítani, halványítani (mikrodermabrázió, gyógynövényes mélyhámlasztás), de tökéletesen eltüntetni nem lehet. Súlyosabb esetekben plasztikai műtét során kimetszik a megnyúlt, striás bőrt.

Májfoltok 

A terhességi májfolt a szoptatási időszak befejeztével általában szép lassan elhalványodik, majd teljesen felszívódik. Ha ez mégsem így történik, érdemes szakemberhez fordulni, mert nagyon sok alternatívája van a pigmentfoltok kezelésnek. A napsütéses időszakban fontos a fokozott fényvédelem, hogy a még látható foltok színe ne erősödjön meg. 

Hajhullás 

Szülés után a fokozott hajhullás igen gyakori tünet, igazán eredményesen kezelni csak a szoptatás befejeztével tudjuk. 

A látványos visszanövés és a haj regenerálódása egy hosszabb folyamat, ami különböző speciális kezelésekkel érhető el.

Sokszor megkérdezik a kismama vendégeim, hogy festethetik-e a hajukat. Nem egyértelműen bizonyított a hajfestés veszélye a magzatra nézve, illetve a káros anyagok felszívódása és az anyatejbe jutása. Én mégis azt szoktam tanácsolni, hogy ha szükséges, növényi eredetű hajfestéket jó használni ebben az időszakban, amely nem tartalmaz szintetikus anyagot. Ezek a festékek nemcsak színezik, de ápolják, védik és regenerálják a hajat (henna, cékla, rebarbara, kamilla). 

Lábak 

Fáradt, visszeres lábra a leghatásosabb a hideg-meleg váltózuhany többször megismételve. 

Érfalerősítő, vérkeringés-szabályozó, passzív értorna.

 Természetesen fontos, hogy – ha csak lehetséges – ülő helyzetben a lábak fel legyenek polcolva. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Bőrápolás 

A test-és az arcápolásban is a fokozott hidratálás és a natúr termékek használata legyen a mérvadó! Érdemes az ápoló krémeket (akár arc, illetve test) a még nedves bőrre kenni és így bemasszírozni. Ezzel is feszesíthetjük a bőrt és növelhetjük nedvességtartalmát.

Házi ápolószerek kismamáknak

TÁPLÁLÓ ARCPAKOLÁS 

1 banán turmixolva 
1 teáskanál citromlé 
1 teáskanál pépes paradicsom
 
Összekeverve 10 percig az arcon hagyni, majd langyos vízzel lemosni. 

AJAKÁPOLÓ CSEREPES SZÁJRA 

Lágy fogkefével a kiszáradt ajkakat finoman dörzsöljük meg, majd a mézet vastagon kenjük rá, és ezt 10 percig hagyjuk az ajkakon. 

PAKOLÁS ENYHÉN ZSÍROS HAJRA 

2 dkg élesztő 
1 ek. borsmenta esszencia 
1 ek. cickafark esszencia 
1 ek. zsálya esszencia 
2 tojásfehérje habbá verve 

Összekeverve tegyük a megmosott hajra, fóliával borítsuk be, majd 1 óra múlva bő vízzel mossuk le. 

OLAJOS-SÓS TESTRADÍR 

Mandulaolajjal érzékeny bőrre avokádóolajjal rugalmatlan bőrre búzacsíraolajjal víz- és zsírhiányos bőrre A bőrtípusnak megfelelő olajból 50 ml-t 3-4 ek. durva szemcsés tengeri sóval össze kell keverni; a tus alatt a még száraz bőrt végig kell vele masszírozni, majd lemosni. Érdemes hetente 1x alkalmazni.

Az emberi kéz érintése stressz- és feszültségoldó. Ehhez segít hozzá a zsálya-, rozmaring-, kakukkfű- vagy levendulaolajos masszázs. Az illóolajokat sosem közvetlenül, hanem mindig valamilyen semlegesebb illatú vivőolajjal hígítva vigyük fel a bőrre. Fáradt kismamáknak és kispapáknak is ajánlom a kölcsönös kényeztetést!

A kínálat óriási, a választás nehéz. A silánytól az értékesig széles a paletta, és bármennyire igyekszem elkerülni, a mi gyerekszobánkba is beférkőzik néha egy-egy gagyi.

Négyévesem tekintete végül egy sárga könyvön akad meg. „Csak azt ne!” – sikítom, mert ki nem állhatom az idióta kutya valamint sipítozó társai kalandjait. A történet bugyuta, a szöveg magyartalan, minden idegszálam tiltakozik ellene. Gyermekem számára viszont Scooby-doo egy hős, akit „neked is meg kell szeretned!”

Vallom, hogy a mese táplálék a léleknek, így a lehető legritkább esetben büntetek a megvonásával, de éppen ezért nem vagyok hajlandó selejtet adni sem. Legyen finom, tápláló, és könnyen emészthető, akárcsak a jó étel! Nos, a fentebb említett nyalánkság édes, színes és nyúlós, akárcsak egy jól megtermett gumicukor, de nincs benne semmi hasznosítható. Igényes olvasót akarok nevelni, úgyhogy nem adom alább a Bruno Bettelheim által felállított mércénél, miszerint a gyermeki léleknek a népmese a legmegfelelőbb táplálék. 

A „hős” Scooby-doo és „derék” társai bizony fennakadnak a szűrőn, úgyhogy mese nincs, száműzni kell őket a gyerekszobából, és jöhetnek a klasszikusok: Hófehérke, Hamupipőke, Piroska, meg persze a Csillagszemű juhász, és a többiek.

A történet azonban közel sem ilyen egyszerű. A könyvespolc előtt tartott védőbeszédem Csizmás Kandúr mellett kudarcba fullad, öntudatos csemetém farkasszemet nézve velem és védenceimmel, egyre erősödő toporzékolással követeli „a kutyát”. Végül megadom magam: ám legyen! De előbb valami táplálót… Aztán nem bánom, jöjjön a „gumicukor”. A lurkónak azt már nem kell tudnia, hogy a szellemi képességeim függvényében elfogadható összetételűvé alakított, cenzúrázott változatot kapja garantáltan egyedi és megismételhetetlen kivitelben. Felveszem a kesztyűt és a művészinek még jóindulattal sem nevezhető illusztráció nyomán újraalkotom a történetet, megsemmisítő csapást mérve ezzel a gyerekbutító ebre. No persze arról szó sem lehet, hogy „kedvencünk” a mese végén alulmaradjon ellenfeleivel szemben. Hogy megsemmisült, azt csak én tudom, méghozzá onnan, hogy, másnap, harmadnap, sőt egy hét múlva is a polcon marad, és már az idejét sem tudom, mikor láttam utoljára. Végső próbálkozásként még megvillantotta fogait, aztán eltűnt a feledés homályában. Én meg csak nézek utána győzedelmes mosollyal: „Vesztettél Scooby! Eláshatod magad!”

Azt észtek nyelvrokonaink, de körülbelül ugyanannyira értjük meg magunkat velük, mint a finnekkel, ha tehát azon kívül, hogy „hal” és „kéz” mást is szeretnénk mondani észt barátainknak, akkor nem érdemes a magyarral próbálkozni. (Ellentétben velünk, az észtek a finnekkel remekül megértik egymást). Eredményesen lehet viszont próbálkozni az orosszal, a lakosság több mint negyede ugyanis ilyen anyanyelvű. 

Tallin varázsos hely, régi és új elegánsan keveredik benne, nem csoda, hogy a történelem során oly sokaknak fájt rá a foga. 1154-ben még Qlwn-nak hívták, de a lakói végül a dallamosabb Tallin mellett tették le a voksukat (az évszázadok során a dán, a svéd, a német és az orosz megszállók a legkülönfélébb nevekkel illették). Az észtek igazán csak az I. világháborút követően mondhatták magukénak a várost, sőt az egész országot, amikor is 1918. február 24-én éppen Tallinban kikiáltották a Független Észt Köztársaságot. Szabadságukat azonban nem sokáig élvezhették, a II. világháborút megelőző Molotov-Ribbentrop paktum alapján 1940-ben Lettországhoz és Litvániához hasonlóan Észtország is „felvételét kérte” a Szovjetunióba, azt követően, hogy a Vörös Hadsereg egységei egy éve már Tallinban állomásoztak. Több mint fél évszázadot kellett várni, hogy 1991. augusztus 20-án, a moszkvai katonai puccs idején újra kikiálthassák az ország függetlenségét. 

Az észt forradalmat gyakran a „daloló forradalomként” emlegetik, mivel az észtek nagy tömegrendezvényeken – amelyeken olykor a megközelítőleg egy millió észtből több százezren részt vettek –, együtt énekelve álltak ki a szabadságukért.

Tallin mint fontos kikötő és kereskedelmi központ a Hanza-szövetség tagja volt, 1811-ben 12 ezer, két évszázad múlva pedig már 412 ezer lakossal. A nagyon szépen helyreállított történelmi belvárosa 1997 óta a világörökség része. A városból kimagasló mészkőhegynek Toompea a neve, és 1229-ben ide épült a Livóniai lovagrend vára. A várkastély épülete jelenleg az észt parlamentnek ad otthont. A városfal a középkorban sokáig Észak-Európa legjelentősebb védműve volt. Mára egy 2 kilométer hosszúságú szakasz és a hozzá tartozó 26 torony maradt meg belőle. A tornyok egy részében lakások vannak, de találhatóak bennük múzeumok és közhivatalok is. Itt van például a Kiek in de Kök torony, ami valóban azt jelenti, amit mindenki sejt: „kukkantás a konyhába” és jelenleg a Városi Múzeumnak ad otthont. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Hosszú Hermann és Kövér Margó szintén tornyok, akkor némi képet alkothatunk az észtek kedélyességéről.

Pénz nem vész el, csak átalakul

Tallin mindig gazdag város volt és ma is az. GDP-je az Európai Uniós átlag 117 százaléka (szemben az egész országra számított 67 százalékkal). Kisebb gazdasági csoda zajlott le itt. 

A New York Times egyenesen „balti-tengeri Szilíciumvölgy”-nek nevezte a várost, akkora fejlődésen ment keresztül az információtechnológiai szektor. 

És a sok pénz (amit idén január 1-től már euróban számolnak) meg is látszik rajta. Tallin rendezett, szép és tiszta és Európa Kulturális Fővárosaként az év folyamán még több nagy beruházásra került sor, mint egyébként. Jövőjét három pillérre alapozza: középkori örökségére, tengeri múltjára és fejlődő kulturális kínálatára. Az idei év számtalan érdekes rendezvénye közül érdemes kiemelni a „Tallin tengeri napjai"-t, ami Észtország legjelentősebb szabadtéri családi eseménye, és azt a hatalmas rock-koncertet, amellyel minden évben a függetlenségüket ünneplik.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2011 szeptemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A városi ember a piacra járt a friss élelemért, és vitte magával a kosarát, újabb időkben a „cekkert”, a hálósra horgolt szatyrot, aminek a füle úgy vágta az ember tenyerét, hogy nyomot hagyott benne. De ez még a gyalogos világban volt. Kamra viszont nem épült a panellakáshoz, így napi bevásárlásra kényszerült az ember.

Aztán a buszon a kosárral már baj volt, mert beakadt a tömegben az utastárs harisnyájába, hát lassan kiment a divatból. A cekker meg nevetséges. Úgyis adnak a boltban nejlontáskát, örülnek, ha veszel tőlük valamit. De kimosni megint csak körülményes, meg ott az újabb adag egy hét múlva. Aztán csak gyűlik, és mostanában egyre vékonyabb, könnyebben szakad, tényleg csak egy használatot bír ki, rutinból kettőt húz egymásba az ember. De mire beérünk a lakásba, már kiszakad a sarka, mehet egyből a szemétbe, tíz-húsz perc volt tehát az élettartama.

De majd elviszi a kukásautó a lerakóba, és ott még pár száz évig lapít, vagy viszi a szél, lenyelik a madarak, eltömi a vízelvezetőket, belegabalyodnak a halak meg a békák. 

Egy pár grammos zacskó még a szelektív gyűjtőig se jut el, hiszen mit számít ennyi súly. De közben mennyi GDP-t megmozgatott! 

Kőolajat bányásztak hozzá, feldolgozták, legyártották, rányomták a reklámot, dolgozott vele kereskedő, pénztáros, igaz, hogy végül a szelek szárnyán végzi, de mennyi munkahelyet „teremt” a fejlett világban, és a tárgyak egyre gyorsuló iramú vándorlását sem fékezi többé az otthon maradt cekker.

A biopiacon tehát néhány éve kötelezővé tették a kukoricakeményítőből készülő, biológiai úton lebomló bevásárlótáskák használatát. Merthogy ezek aztán komposztálva lebomlanak, sőt szerves anyaggal dúsítják újra a talajt. Huszonöt forint a lebomló zacskó, másmilyen nincs.

Először ment a zsörtölődés, megint a termelő jár rosszul, kénytelen megvenni a zacskót előre, benne áll a pénze, és minden darab után lenyeli a megjegyzéseket is a lassan visszacsordogáló forintokkal együtt. Meg aztán igaz, hogy ehhez nem kell kőolaj, de a kukoricakeményítő se azért van, hogy csomagolóanyagként végezze, lehetne abból takarmány, vagy éppen puliszka. Élénk társadalmi diskurzus folyt heteken át a probléma körül, de az ingyenesség megszűnése végül elég erős ingernek bizonyult a probléma tudatosítására. Előkerülnek újra a cekkerek…

A kör tehát szépen zárulni látszik. Csak a világtengereken úszó hulladékszigetek tanúskodnak még pár száz évig a fogyasztói társadalom röpke kalandjáról a több milliárdnyi olajbuborékkal.

Gyógyhatása

Az erdei szamóca sokkal értékesebb anyagokat tartalmaz, mint a kerti földieper, és a növény levelei is hasznosak. A gyógynövényként felhasznált levelek teája jó a bélhurut ellen, és a cukorbaj gyógyításában. Izzasztóteaként is alkalmazzák. Vitamin és ásványianyag-tartalma felülmúlja előkelő rokonáét. A-, C- és E-vitamint, káliumot, kisebb mértékben kálciumot, foszfort és magnéziumot is tartalmaz. 

15 dkg fedezi egy felnőtt napi C-vitamin szükségletét. 

Előnye még, hogy tavasszal szinte az első vitaminpótlásunk, és vértisztító, baktériumölő hatása is nagyszerű.

Csökkenti a máj zsírlerakódásait, intenzív sóoldó. A vérkeringés serkentésével fokozza szervezetünk méregtelenítési folyamatait. A benne található vegyületek kifejezetten fiatalító hatásúak. Húgyhólyag- vese- és májgyulladásban szenvedőknek javasolt a fogyasztása.  

Fogápoló

A kozmetikában is nagy előszeretettel használják az epret, kiváló például fogtisztításra, fogfehérítésre. Egy kis tálkában nyomkodjunk pépesre egy-két szem epret, és ezzel dörzsöljük át fogainkat.

Napvédő

Az első napérlelte gyümölcsök megvédenek a napsugarak káros hatásaitól is, bőrünkbe dörzsölve eltávolítják az elhalt hámsejteket, és napozás után hűsítik a bőrt.

Arcpakolás

Zsíros bőrtípusra pár szem epret összekeverünk kaolinnal, ezt kenjük a megtisztított arcunkra. 30 perc múlva lemossuk, és átpaskoljuk hideg vízzel. Ez a pakolás gyulladáscsökkentő, bőrnyugtató. Száraz vagy normál arcbőrre túróval, ill. tejszínnel keverjük össze az epret a pakoláshoz. Halványítja a meglévő pigmentfoltokat.

– Amikor dolgozni kezdett, ugyanúgy telt egy toxikológus ügyeleti napja, mint most?
– Nem toxikológusként kezdtem dolgozni. Műtősfiúként kezdtem, mert elsőre nem vettek föl az orvosira. Aztán az egyetem mellett is négy évig ápoló voltam a mentőknél, majd ötöd és hatodévben mentőtiszt. Kiderült, hogy latex-allergiám van, nem viselhetek műtőskesztyűt, ezért váltanom kellett. De a sürgősségi ellátás izgalma az, hogy gyors döntésre és cselekvésre van szükség, a mostani munkámnak is része. Az ide érkező betegek mind krízishelyzetben vannak. A toxikológián egyébként alapvetően nem változott semmi, az emberek mindig is ártani akartak maguknak. A rendszerváltás után egy kicsit kevesebb volt a paciens, a kezdeti eufórikus érzés jótékonyan hatott, de az elmúlt évben ismét egy kicsit nőtt a sürgős esetek száma.

– Függő szenvedélybetegekről van szó?
– Gyakorlatilag itt nem függők vannak, hacsak nem azt nézzük, hogy valamilyen szinten mindenki függő. Bizonyos szempontból ön is meg én is, hiszen én pipázom, és naponta meg kell lennie a két tábla mogyorós csokimnak. Ide olyan emberek jönnek, akik belekerültek valamilyen nehéz élethelyzetbe, és ettől számukra a világ, a lehetőségek egészen beszűkültek, és a keskeny folyosó végén csak a kémiai szert látják, ami segíthet – legalábbis egy időre, mert kiüt. Hányszor találkoztam olyan öngyilkosjelölttel, aki azért vette be a gyógyszert, mert például a férjéről kiderült, hogy daganatos betegsége van! Ahelyett, hogy mellé állt volna, csinált egy marhaságot, aztán szerencsétlen férje jöhetett őt látogatni a toxikológiára. De tipikus az „itt hagyott a pasim, bevettem valamit” történet is. A mentálhigiénés kultúránk semmivel sem fejlettebb, mint az egészségügyi vagy az átlagos tisztálkodási szokásaink. Gondolom, ismeri a statisztikai adatokat arról, hogy például mennyi fogkrémet használunk. A drog és az alkohol olyan, mint a fogban az ideiglenes tömés. Egy időre elfedi a bajt, de ha nem tömik be végleg, csak nagyobb lesz benne a lyuk.

– Csak ránk, magyarokra jellemző, hogy nem tanultuk meg megoldani a problémákat?
– Nem, de engem nem érdekel a csehek szájszaga. Persze, az is igaz, hogy most gazdaságilag is gödörben vagyunk, és nehéz innen kikecmeregni.

– Mi lenne az Ön tantervében?
– Például megtanítanám a kulturált vitatkozást, a problémamegoldó kommunikációt. Persze ezeknek nemcsak az iskolai tervekben kell szerepelnie, a családi mintában is.

– Mi a különbség a klinikai eset és a hétköznapi értelemben vett függő között?
– Én például nikotin- és csokoládéfüggő vagyok, és semmi motivációm nincs, hogy leszokjak róla. Ebből a szempontból a nálunk fekvő alkoholbeteghez hasonlítok, azzal a különbséggel, hogy tisztában vagyok a kockázatokkal, és ez nem jelent elég motivációt.

– És mi kell a motivációhoz? Az első rossz lelet?
– Az is egyfajta motiváció. Vagy mondjuk, odaáll az ötéves gyerek, és azt mondja, hogy apa, miért füstölsz ennyit? Ez nem jó.

– Az ön fia nem állt oda?
– Soha. De én nem cigarettázom, pipázom. Ha valaki szembesítene egy olyan szituációval, ami miatt le kellene tennem a pipát, azt gondolom, józanul át tudnám gondolni, és azt mondani, hogy igen. Ez a pillanat még nem jött el.

– Van egy másik szenvedélye is, gyakran nevezi magát munkaalkoholistának. Azt olvastam, hogy erről a szenvedélyéről le tud mondani, ha olyasvalaki kéri, aki fontos az Ön számára…
– Gyöngyvér, a feleségem a fék. Többször előfordult már, hogy elém állt, amikor hétvégén indultam volna a kórházba. És akkor elég volt egy mondata, hogy maradjak.

– Ha egy orvos fontos tényeket akar hitelesen közvetíteni, szüksége van a média által megteremtett image-re?
– Az én image-met nem a média teremtette meg, én ilyen vagyok képernyőn kívül is. A média odadugja az orrom alá a mikrofont, én pedig megpróbálok úgy beszélni, hogy az is megértse, akinek kétezres szókincse van, és az is, aki negyvenezresből gazdálkodik. Másrészt annak, amit elmondok, van valóságalapja. Ez fontos. Kezdetben a média használt engem, ma már én használom a médiát. Azt mondom, amit el kell mondanom, néha függetlenül attól is, hogy mit kérdeznek, mert tudom, hogy mi a fontos. Ha így kellek nekik, leadják, ha nem, nem. Minden szakterületnek meg kell találnia a nyelvet, amelyen kommunikálni tud. Nem véletlen, hogy a mentőszolgálatról is egyre többet tudunk, mert ott van a Pali (Győrfi Pál), aki értelmesen tud nyilatkozni. Ha például súlyos baleset történik, nem a szerencsétlen családdal kellene interjút készíteni, hanem az adott osztály vezetőjével, aki elmondja, hogy szakszerű ellátással és kellő rehabilitációval ilyen esetben is segíteni lehet a betegen. A múltkor volt egy műsor arról, hogy egy család hároméves gyermeke neurológiai károsodással született, és gyűjtenek valahánymillió forintot, hogy Ukrajnában őssejt beültetést végezhessenek rajta. A néző erre mit mond? „Az a „piszok OEP ezt nem fizeti, bezzeg a mocsok alkoholistákat a mi adónkból kezelik.” De vajon eszébe jut-e, hogy annak az őssejt beültetésnek talán nincs semmilyen hatása? Nekem már több olyan esetem volt, ahol pontosan ugyanolyan állapotban jött vissza a paciens a beavatkozás után is, csak hatmillióval könnyebb volt a pénztárcája.

Ugyanakkor például a pszichiátriai betegségekről fogalma sincs egy átlagembernek. A laikusoknak el kellene magyarázni, hogy ez az egész nem intézhető el azzal, hogy „kelj már föl, és szedd össze magad!”.  Hányan tudják, hogy mi az a bipoláris betegség, a paranoid skizofrénia, hogy miről lehet felismerni a depressziót? Persze ez nem olyan érdekes történet a média számára. Pedig miközben a szcientológusok fennen hirdetik, hogy az antidepresszáns a legnagyobb ellenség, és nem ér semmit, nagyon sok betegen segít.

Pedig vannak jó példák, Czeizel Endre például megismertette a közvéleménnyel a genetikát, vagy Iván László gerontológus mostanában felhívta a figyelmet az idősekkel kapcsolatos problémákra. Tóth Zoltán a Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium elnöke számtalanszor elmondta a hivatalos szakmai álláspontot az otthonszüléssel kapcsolatban. Több ilyen szakemberre lenne szükség.

– Így visszanyerhetné az orvostársadalom is a betegek bizalmát?
– Az orvos nem elefántcsonttoronyban él, ugyanolyan ember, mint bárki más. Nem varázsló, de birtokában van egy olyan szakmai tudásnak, amivel jó esetben meg tudja gyógyítani a betegeket. Én homeopátiától még nem láttam beteget meggyógyulni, de medicinális szerektől igen.

Kép

Kép: Emmer László

– Nemrég egy előadásán arról beszélt, hogy nem a buliba induló kamaszgyerekekkel kell elbeszélgetni a drogról, hanem már óvodáskorban, például meséken keresztül. Milyen mesékre gondolt?
– Egy csomó mesében ott van a kábítószer. Magának mennyi idős a gyereke?

– Mi már kinőttünk a mesekorszakból, a legkisebb is 14.
– Homéroszt olvasott? Ott van Kirké, a varázslónő és a mandragóra. Erről kell elbeszélgetni vele. A szer megváltoztat. Ha beveszem, akkor már nem vagyok ura magamnak. Ezért kell tudni nemet mondani. De van rengeteg ötévesnek szóló mese is: A Kisvakond és a gomba vagy a Hupikék törpikék. Az Alice Csodaországban is kiváló tanmese, a Lewis Carroll meséjéből készült Disney-rajzfilm valójában egy 75 perces trip, hallucinogén elemekkel.

– És a tinédzsereknek mit mesélhetünk?
– Például ismerni kell, mit hallgat, a zene lehet közös nevező. A Quimby kapcsán beszélhetne Kiss Tibiről, aki igazán zseniális, szerintem ő a magyar Jim Morrison. Most éppen tiszta, de nem véletlen, hogy a számaiban „almabort inhalál” vagy fehér csíkot emleget a szerpentinen. Én a most 16 éves fiammal éveken át Stones-t és Nirvánát hallgattam. Jó zene. De Kurt Cobain huszonhét évesen főbe lőtte magát. Bendegúz fiam az életéről szóló könyvet is olvasta.

– És nem gondolja azt egy kamasz, hogy ehhez a baromi jó zenéhez kell az a kis lazulás, amit a szer adhat?
– Talán kell is. De ez egymillió emberből egynek jön be. Az nagyon kicsi esély. Egyébként, ha befolyásolni tudnánk, hogy mindenkinek pozitív hallucinációs élményei legyenek, akkor nagyon egyszerű lenne. Kiosztanánk pénteken 10 millió LSD-bélyeget, és minden magyar boldog lenne pár óráig. De ez sajnos nem garantálható.

– És buli előtt már semmi fejtágítás?
– Minek? Én biztos nem mondanám, hogy ígérd meg, hogy nem próbálod ki. A legtöbb gyerek nem azzal megy el a buliba, hogy drogozni fog, és a tárgyi tudása a szerekről sokkal bővebb, mint a szülőé. Nem a buli előtt kell megpakolni a kis puttonyát, hanem az előtte levő tíz-tizenhat évben. Ezt hívják nevelésnek. Négyéves korban sem lehet a gyereket bedobni a tévé elé, bármennyire is kényelmes lenne néha. Persze a kamaszoknál már egyre több a szürke zóna, de ha ő akar velünk lenni, nincs mese, menni kell. Mert ha nem kommunikálunk, akkor nem ismerjük, és nem tudjuk, mi zajlik le benne. Amikor a 16 éves gyereket anyuka elviszi pszichológushoz, mert nem tud vele kommunikálni, jó ha tudja, hogy az a kapcsolat már 9 évesen elromlott, mondjuk, amikor anyuka és apuka elváltak, és megszűnt a család gömbfunkciója, eltűnt az apamodell. Ezt visszafordítani már nem olyan egyszerű, és többnyire olyankor nem elég csupán a gyermeket kezelni. Nincs a családnál fontosabb. Persze nem a darabszám, a közös vezetéknév vagy lakcím a perdöntő, hanem egy olyan biztonságos közeg, ahol a gyereknek megkérdezik a véleményét, mondjuk, hogy mit főzzünk a hétvégén vagy milyen színűre fessük a szobát.

– Beszéltünk a zenéről, az olvasásról a csokoládéról. Mintha ezek a hagyományos „kedélyjavítók”, mint amilyen a művészet vagy a sport is ma már nem lennének olyan közkedveltek…
– Az emberek 80 százaléka, ha elszív egy spanglit, nevetgél kicsit és talán megkönnyebbül. Kell hozzá egy ezres, és a második slukk után ott a hatóanyag a központi idegrendszerben. Ha ön vasárnapi ebédet főz a családjának, mert tudja, hogy otthon lesz minden „versenyző”, megtervezi, elmegy bevásárolni, elkészíti, tálal...  ez legalább 3-4 munkaóra, és akkor még az élvezetek netovábbjáról, a mosogatásról nem beszéltünk.  Cserébe megkapja azt az érzést, hogy ott ülnek jóllakottan az asztalnál, és azt mondják. „Anya marha jót főztél!” Vagy: munka után,  fáradtan hazaér, és ahelyett, hogy bezuhanna a tévé elé, átöltözik, visszaül a kocsiba, elmegy futni, az első nyolcszáz méteren majd meghal, de lefutja a távot, utána lezuhanyozik, be a fotelba, és azt mondja: „Ez nagyon jó volt!” Persze ezek egyike sem könnyen megszerezhető élvezet. Elfelejtettük élvezni a zenét, a mozgást, az olvasást, az evést, sőt a szexet is.

– Az olvasásnak van jövője?
– A fiam nagyon szeret olvasni. Nem papíron, az igaz, de olvas. A feleségem a múltkor javasolta, hogy vegyünk egy könyvolvasót, mert utazáskor csak az olvasnivalónk vagy nyolc kiló. Hát én kipróbáltam, nem az igazi… Nincs szaga, nem lehet gyűrögetni. Az én Winnetou-kötetemnek története van, hiányzik a hátlapja, rajta van a mustáros kenyérnyom. Nem pótolja egy szerkezet.

– Mindenhová elmegy, ahová hívják?
– Voltam egyházi rendezvényeken is, pedig nem vagyok hívő. De előre elmondtam, hogy a szakterületemről szeretnék beszélni, nem hagyom magam eltéríteni. Én sem akarok a hitéről lebeszélni senkit. Az viszont fontos, hogy amikor valaki bejön a rendelőbe, tisztában legyen vele, hogy nélküle nem megy, ez nem arról szól, hogy majd Zeusz leküldi Pallasz Athénét, és segít.

– Bár a hit ajándék, azért a legtöbb vallás is megkerülhetetlennek tartja a személyes erőfeszítést. A döntés egy keresztény számára sem megspórolható.
– Akkor ez is a nehezen megszerezhető örömök egyike.

– Miért éppen Berlin?

– Magánéleti fordulat, nem volt célom oda menni, németül is most tanulok, megpróbálom feltalálni magam. De mielőtt ott kötöttem volna ki, épp megérett bennem a döntés, hogy megnézzem kicsoda is vagyok. Sokan vannak így, hogy egyszerre nyolc darabban játszanak, közben újat próbálnak, és semmire nincs idejük. Sokat forgattam, nem túl változatos karaktereket, volt, amit nagyon szerettem, mégis sarokba szorítva éreztem magam. Aztán egyszer részt vettem egy castingon – Terrence Malick fel akarta dolgozni a Médeiát – rengeteg európai színésznőből hárman maradtunk. A filmet végül mégsem forgatták le, de nekem nagyon nagy löketet adott, hogy a világ egyik legfantasztikusabb filmese meglátta bennem ezt a bonyolult karaktert, aki végez a gyermekeivel. Elindította bennem a gondolatot, hogy megpróbáljak kilépni a megszokott szerepkörből, és ha ehhez az kell, akár angolul, vagy más nyelven játsszak.

Berlin kulturálisan felszabadító közeg, sokféle emberrel. Izgalmasnak ígérkezett – még ha nyilvánvalóan meg is vannak a maga művészi kliséi, ahogy minden városnak. 

Budapest mindig nagyon hiányzik, de élvezem Berlin sokszínűségét, lassúságát, nyugalmát. 

Sajnos gasztronómiailag számomra viszonylag érdektelen, ami pedig nem mellékes szempont.

Nem érzéki város, ezzel szemben tud mást, amiből sokat lehet tanulni. Az emberek nem fűtik föl igazán egymást, mint Franciaországban vagy Olaszországban, de nyitott, barátságos közeg. Minden inkább intellektuális szinten zajlik. Nekem valószínűleg most erre is volt szükségem.

– Nem volt elég tágas egy-egy szerep?

– Úgy kezdtem ezt a pályát, hogy ez a világ legérdekesebb szakmája, ma már nem gondolom ezt. Sok szerepet nem vállaltam el az utóbbi időben, a változásra koncentráltam, és hogy ne húzzon vissza az, ami csak használna engem. Az elmúlt egy év munkája nagyon vitalizált, szerintem azért, mert zenészek és énekesek voltak körülöttem, akik másképp nyúlnak a színházhoz. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz így visszamenni az Örkény Színházba, a Stuart Máriába, ahol megint szuper csapattal fogok dolgozni. Gáspár Ildikó rendező sok éve az egyik hozzám legközelebb álló ember. Eredetileg dramaturg, ez lesz a harmadik rendezése. Nagyon motiváló vele dolgozni, egyre biztosabb magában rendezőként is. Itthon ezen a pályán egy nőnek kétszer annyi munka, hogy felfigyeljenek rá, hogy elhiggyék neki, amit gondol az nem katyvasz.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi történhetett velem, hogy már nem mindenáron akarok színpadon vagy filmen játszani, talán az, hogy megértettem, hogy a színész mindig kiszolgáltatott, a sorsa annyi körülménytől függ. Szeretnék felelős lenni magamért és azért, hogy mi történik velem.

– Kicsit minden szakma beszűkíti az embert, ha komolyan veszi, és mindig akadnak tőlünk független tényezők, nem?

– Kevés olyan szakma van, amire a teljes lényeddel felelhetsz, de volt alkalmam belekóstolni például a tanításba, és azt kell, hogy mondjam, ilyen szempontból az több, mert onnantól kezdve, hogy kapcsolatod van egy gyerekkel, kölcsönösen formálódtok. A színészetben persze van összjáték, vagy a jó előadásokon összehangoltság a közönséggel, de mégis csak magad körül forogsz.

– A jó műalkotás segít feldolgozni a tragédiákat, konfliktusokat?

– Fontos súlyos témákról beszélni, de nem feltétlenül kell a művészetnek mindig felelősséget hurcolnia, állandóan reflektálnia az égető társadalmi kérdésekre. 

Nem kell mindig azt hinni, hogy mi most baromi jót teszünk a világgal. 

Valahol ez is póz. Van, amikor absztraktabban dolgozza föl az ember az információt, amit befogad. Nem a blöffről beszélek, hanem arról, amikor egy filmnek vagy kiállításnak olyan erős atmoszférája van, hogy teljesen magával ragad, beveszi magát a bőr alá.

– Egy hangstúdióból jössz éppen, ahol énekeltél. A zene jobban megengedi ezt a luxust?

– A film is meg tudja engedni. Most láttam Jim Jarmusch Only Lovers Left Alive c. filmjét Tilda Swintonnal. A történet az egymást tökéletesen kiegészítő több ezer éves vámpír szerelmespárról szól, semmi komoly társadalmi problémával nem jön. Csupán azt a szabad és magától értetődő kapcsolatot láthatja az ember, amire nagyon sokan vágynak.

– De ők nincsenek benne a születés és halál feszültségében.

– Persze, rendszeren kívüliek. De nekünk sem szabad mindig a félelmeink vagy a halandóságunk problémakörén rágódni. Azt úgyis éljük minden percben.

– Szóval mi is készül abban a hangstúdióban?

– Énekeltem már színdarabokban, de most lemezre készülünk. Két éve ismertem meg Poniklo Imrét, aki az Amber Smith együttes alapítója, akkor megkért, hogy énekeljek vele egy Gainsbourg-dalt. Aztán beszéltünk róla, hogy jó lenne folytatni, de ez kicsit váratott magára. Most itthon leszek, végre tudunk együtt próbálni, áprilisban felvesszük a dalokat Imrével, Bognár Zoltánnal és Bátor Bencével. Nyáron szeretnénk megmutatni magunkat néhány helyen. Egy éve, de intenzíven inkább az utóbbi hónapokban írja Imre a dalokat, a szövegen közösen dolgozunk. Szeretnénk, ha őszre mindez kiadható lenne egy lemezen.

A teljes cikk eredetileg a Képmás magazin 2014 áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt.

A napi stressz és a folyamatos hajtás mellett sokszor nem felfrissülni, hanem megnyugodni vágyunk.

A masszázsnak az ellazulást, a megnyugvást kell biztosítania. A külső környezeti tényezők nagymértékben befolyásolják a masszázs eredményességét. Legyen kellemes a hőmérséklet, visszafogottak a fények. Az élményt fokozhatjuk egy halk, pihentető zenével, illetve illóolaj párologtatásával is. Érdemes megfelelő időt hagyni a masszázsra, előtte ráhangolódni és utána pihenni. 

A masszázs alázatos hozzáállást igénylő tevékenység: nem mi vagyunk a fontosak, hanem az, akit masszírozunk.

 Gondolataink a masszázs közben legyenek tiszták, érzéseinkben a szeretet legyen a meghatározó.

A masszázshoz a kezeinket melegítsük át. Az a terület, amit szeretnénk megmasszírozni, még jobban ellazul, ha 2-3 percre melegvizes törülközővel befedjük. A masszázshoz mindketten kényelmes testhelyzetbe helyezkedjünk el. A relaxációs masszázsnál nem alkalmazunk erélyes gyúró, vagy ütögető mozdulatokat, inkább az érintéses, úgynevezett „effleruge” technikát, amit újbeggyel, vagy lágy, teljes tenyeres simító mozdulatokkal végzünk, így nem okozunk fájdalmat, kellemetlen érzést. A legegyszerűbb a drogériákban megvásárolni egy speciálisan relaxmasszázshoz kifejlesztett és összeállított olajkeveréket és ezzel masszírozni.

A hátmasszázsnál a keresztcsonttól a nyakszirt felé a gerincvonal mentén haladvaintenzívebb, míg visszafelé lágyabb felületesebb simító mozdulatokat végzünk. Gerincen tilos masszírozni! Az arc masszírozásánál bentről kifelé és lentről felfelé masszírozzunk. A két szemöldök között terület, illetve a szem körkörös része, valamint a halánték masszírozása, mind olyan pontokat stimulál, ami kifejezetten nyugtató. 

A test különböző területein a masszázs alapszabálya, hogy a szív felé intenzívebb, míg az ellentétes irányba felületesebb finomabb, lágyabb mozdulatokkal masszírozunk! A végtagmasszázsoknál fontos az előzetes átmelegítés és a végén a melegen tartás, mert az izületek, az inak és az izmok ellazulnak, és a masszázs pozitív hatása így még eredményesebb és tartósabb lesz.

Csak egészséges társunkat masszírozhatjuk meg! A különböző betegségek gyógyítására és kezelésére speciális gyógymasszázs fajták léteznek, a gyógymasszőrök – sok éves komoly képzés után – ezeket alkalmazzák.

– A 12 milliárd forintos program többek között a depressziót, a migrént, az Alzheimer- és a Parkinson-kórt szeretné alapkutatások tárgyává tenni. Miért fontos ez?
– Alapkutatás nélkül nincs előrelépés a gyógyításban. A betegségek mechanizmusát kell először megfejtenünk. A molekuláris szerkezeti és működésbeli változások megfigyelése teszi lehetővé a megelőzési stratégia kialakítását és az új gyógyszercélpontok kijelölését. Ezen a területen a már ismert célpontokra szinte minden molekulát kipróbáltak, ami használható volt.

– Miért ez a terület kapott kiemelt figyelmet?
– Egyrészt, mert ezek a betegségek egyre nagyobb számban jelennek meg, másrészt Magyarországon az agykutatásnak az 1800-as évekig visszamenőleg nagy hagyománya van. 1902-ben adták ki a második Nobel-díjat, agykutatók kapták, akiknek közvetlen együttműködő partnere volt a magyar Apáthy István. Ebbe az iskolába tartozott mesterem, Szentágothai János professzor is. A magyar agykutatás pedig egyebek mellett abban különbözik a magyar focitól, hogy nemcsak dicső múltja van, hanem jelene is.

A hazánkban kutató magyar idegtudósok a legnagyobb presztízsű pályázatokat nyerik el, sok uniós pénzt is hozva Magyarországra. Jelentős díjakat kapnak, mint például az Agy-díj. Ez a terület a hazai tudományos élet zászlóshajója lehet.

– Évtizedekben mérhető, amíg egy igazi tudományos áttörésből javuló egészségstatisztikai adat lesz?
– A skizofréniát 50 éve kutatják, de még egyik hipotézis sem nyert bizonyítást. A Parkinson-kór hátterét viszont az elmúlt 40-50 évben tökéletesen feltérképezték, tudjuk, hogy az agy mely területén milyen idegsejtek pusztultak el, és hogy ezeknek a kiesését melyik terület ingerlésével lehet kompenzálni. Tökéletesen karbantartható a betegség mélyagyi stimulációval. Egy elektródát szúrnak az agyba, és ezen át folyamatosan ingerlik a kívánt területet. A stimulátor úgy működik, mint egy pacemaker, segítségével megszüntethetők a betegség kellemetlen tünetei, a mozgásképtelenség és a remegés.

– A felfedezéseket a hazai gyógyszeripar is tudja majd követni?
– Gyógyszerfejlesztés nálunk elsősorban a Richter Gedeon Gyógyszergyárban folyik, amely – egyetemek és kutatóintézetek mellett – a nemzeti agykutatási program tíz konzorciumi partnerének egyike.

– Dolgozott olyan kutatásban, amelynek az eredményét már láthatta is.
– Oxfordi éveim alatt vettem részt a Parkinson-kutatásban, amelynek során állatkísérletekben embrionális agyszövet-átültetéssel próbáltuk gyógyítani a betegséget. Már itthon kezdtem foglalkozni az epilepszia molekuláris és sejtes mechanizmusának feltárásával, a szorongás hátterének megfejtésével. Megtaláltuk, hogy milyen ingerületátvivő anyagok egyensúlya borul föl ilyenkor, és mely idegsejteken. Felfedezéseink alapján egy gyógynövényalapú szorongásoldót is kifejlesztettünk, amely Amerikában már forgalomban van, Magyarországon és az EU-ban bonyolultabbak az engedélyezési eljárások, ezért még várni kell rá.

– Az állati embriókísérleteket emberi embrióvizsgálat is követte volna?
– A sikeres patkánykísérletek után a terv az volt, hogy spontán abortált embrióból kinyert idegsejteket fognak beültetni a betegekbe, de az egészet leállították, mert olyan híreket lehetett hallani, hogy bizonyos országokban voltak dollármilliárdosok, akik béranya megtermékenyítését szervezték meg, hogy a magzatot a kellő időben, amikor az idegsejtjeik megfelelőek az átültetésre, elvegyék. Ez gyilkosság. Ilyen transzplantációval ma tudomásom szerint legálisan nem kezelnek beteget.

– Nem ijesztő, hogy bizonyos kutatási eredmények illetéktelen kezekbe kerülhetnek?

– Az áll a Bibliában, hogy hajtsd uralmad alá a Földet, amibe beleértendő, hogy aztán jó gazda módjára bánj vele. Ennek feltétele, hogy megismerjük élő és élettelen környezetünket. A tudós feladata a felfedezés, de a kontroll elsősorban a társadalom felelőssége.

Kép

Freund Tamás – Kép: Emmer László

– És a jó gazda mit jelent az ön számára az orvostudományban, ha az élet meghosszabbításáról beszélünk?
– A passzív eutanáziának adott esetben helye van, de az aktívat nem tudom elfogadni. Egy amerikai szenátor egyszer feltette a kérdést, hogy ugyan – köszönhetően a rákkutatásnak és a szív- és érrendszeri betegségek gyógyításának – a fejlettebb területen élők akár 100 évig is élhetnek, mégis mi értelme, ha testileg és szellemileg leépülünk? Bush elnök válaszul az 1990-es éveket az agykutatás évtizedének nyilvánította, és csaknem minden ország csatlakozott ehhez. Ha az Alzheimer-kórt és a különböző eredetű elbutulással járó betegségeket kezelni tudnánk, akkor az utolsó negyed századát is élvezhetnénk az életünknek, és hasznára lehetnénk családunknak, a társadalomnak.

– A „hasznosságot” sokféleképpen lehet értelmezni. Lehet, hogy egy idős beteg hozzátartozó épp azáltal lesz hasznos, hogy önzetlenségre tanítja azt, aki ápolja. És azt tudhatjuk biztosan, hogy a lélekben, amely nem feltétlenül azonos a szellemi képességekkel, mi történik ilyenkor?
– Lehet, hogy igaza van, én csak a beteg szemszögéből értékeltem a helyzetet. Amikor már nem vagyunk önmagunk, amikor már csak vegetálunk, mint a zöldségek, és a saját lelkünkért sem tehetünk semmit. De elképzelhető, hogy ha például egy családban születik egy beteg gyerek, akkor ez valóban nemcsak a gyereknek jelent kihívást, hanem a család minden tagjának, akik számára ez érdemszerzési feladat vagy lehetőség, tehát a lelki fejlődésükről van szó. El tudom képzelni, hogy ilyen értelemben egy öntudatlan ember gondozása is hozhat lelki fejlődést, de tény, hogy például a súlyosan agykárosodott kómások az esetek jelentős százalékában nem ébrednek föl. Akkor ez kinek kihívás?

– Az agy mennyire befolyásolható rendszer? A népszerű sci-fi filmeknek kedvelt témája az emberi agy manipulálása.
– Az agyműködés sokkal komplexebb folyamat annál, hogy ebbe fizikálisan úgy beavatkozzunk, hogy mondjuk meghatározzuk, miről mit gondoljon a páciens, vagy mire emlékezzen. A legelemibb memóriafolyamatokhoz is az kell, hogy az idegsejtek pontosan meghatározott néhány százmilliója megerősítse egymással a kapcsolatát, és ezáltal specifikus aktivitásmintázatok alakuljanak ki. Ezeket nem lehet célzottan változtatgatni.  Koponyán keresztül is ki lehet sütni idegsejteket elektromágnessel, de ehhez egy szobányi elektromágnes hatását kell 1 négyzetcentiméternyi területre fókuszálni. Távolról és az egész agyat befolyásolni nonszensz. Más a helyzet a hipnózisnál, de ott nem fizikális befolyásolásról van szó.

– Mi a különbség a valós ingerek és a képzelet vagy emlékezet által keletkezett információ között?
– Ezt nagyon jó lenne tudni!

A legfrissebb kutatások szerint a képzelt és valós ingerek feldolgozása szinte teljesen átfedő agyi régiókban történik. Azt sem tudjuk még, hogy az idő dimenziója hogyan rakódik rá az emlékképekre.

Az emlékképek beégetődnek az idegsejtek hálózataiba, például a látott kép a látókéregbe, majd onnan az asszociációs kéregbe, de hogy hogyan társul ehhez az az információ, hogy amit láttam, azt most vagy tíz éve érzékeltem, nem tudjuk.

– A neurobiológiához kötődő megfigyelések hozzásegítik a kutatót általános törvényszerűségek felismeréséhez is? Például az emberi létezésről, társadalmi kérdésekről?
– A tudomány bizonyos kérdéseket fel sem tehet, például hogy mi az élet értelme, vagy van-e tér-időn kívüli létezés. Ezek a hit megkerülhetetlen kérdései. Ugyanakkor az anyagi világ fejlődésének legkomplexebb termékét kutatjuk, így természetes, hogy látni vélünk összefüggéseket, főképp, ha van egyfajta biológiai evolúciós szemléletünk. Ezek gyakran kivetíthetők a társadalmi folyamatokra, és eljuthatunk bizonyos – akár szociológiai – konklúziókhoz. Más kérdés, hogy a természettudós feljogosítva érzi-e magát, hogy ilyen jellegű gondolatait megossza a nyilvánossággal. Én úgy éreztem, hogy ez fontos, és amikor elkezdtem az előadásaimba beleszőni, pozitív fogadtatása volt. De ezek az elmélkedéseim nem annyira az agykutató, inkább a gondolkodó ember felismerései.

– Ön szerint az evolúció során mikor kerül bele a lélek az emberbe?
– Ha úgy tekintünk a lélekre, mint amiben hasonlatosak vagyunk a Teremtőhöz, akkor annak tér- és idődimenziói nincsenek, tehát nem kerül bele sehova és semmikor, hiszen ez tér- és időbeli meghatározottságot jelentene. De megközelíthetjük a kérdést onnan is, hogy lehet-e az én-tudat, elme, szabad akarat az anyagi agy fejlődésének emergens tulajdonsága, terméke. Ha összehasonlítjuk a majom és az ember agykérgét, mondjuk egy oszlopocskáját az éleslátásért felelős területen, ugyanolyan sejtek vannak benne, hasonló számban, ugyanúgy kapcsolódnak, és egyforma kémiai anyagok útján kommunikálnak. A lényegi különbség abban van, hogy az emberi agyban ezekből az oszlopokból sokkal több van egymás mellé pakova, az agykéreg felszíne többszöröse a majoménak. De a mennyiségi különbség még nem jelenti, hogy egy bizonyos küszöbértéket elérve kitermel magából egy önmagát irányító én-tudatot, hiszen akkor számítógépes chipeket is elegendő volna nagy mennyiségben összerakosgatni, hogy öntudatra ébredjenek a számítógépek. Viszont úgy gondolom, hogy az emberi agy formájában vált alkalmassá az anyag arra, hogy befogadja a Teremtő-eredetű lelket, azaz, hogy a nem anyagi eredetű lelkünk megnyilvánulhasson az anyagi világ, azon belül a hasonló teremtmények felé.  Hogy mi volt a Teremtő szándéka az ősrobbanással, az anyag, a tér-idő dimenziók és benne a szabad akarattal és istenkereső elmével rendelkező ember megteremtésével, azon csak spekulálhatunk. Talán, hogy érdemeket szerezzünk. Bolberitz Pál atyától egyszer kérdeztem, hogyan képzeli az Egyház a purgatóriumot, mi történik ott, hiszen aki odakerült, az már az öröklétre alkalmasnak találtatott. További érdemeket kell szerezni? Azt mondta, ott már nem lehet érdemeket szerezni, mert ott nincs fizikai test.

Talán az élet értelme, a fizikai test felöltésének értelme éppen az lenne, hogy azon keresztül lélekben nemesedjünk.

– Nyilván az összes vallás hívei, sőt, az ateisták is többé-kevésbé meg tudják magyarázni meggyőződésüket. Vannak dolgok, amelyeket kételkedő természete ellenére soha nem kérdőjelezett meg?
– Mindenki folyamatosan megkérdőjelezi a tanokat, téziseket, amelyek szerint él és gondolkodik, ez az emberi alaptermészet, tudósokra pedig különösen jellemző. Az ateista is hisz, de az ő hite az enyémnél is nagyobb, mert elképzeli, hogy az ősrobbanás önmagától, önmagából, önmagáért, teljesen céltalanul történt. Elhiszi, hogy a fizikai állandók véletlenül alakultak így, pedig ha egymilliárdnyival kisebb lett volna a gravitációs erő, szétspriccel az univerzum, ha pedig egymilliárdnyival nagyobb, azonnal önmagába zuhan vissza. A sejtmagon belüli erőkkel, amelyek összetartják a protonokat és neutronokat ugyanez a helyzet. Ha egymilliárdnyival kisebbek, csak hidrogénionok lennének, tehát protonok, ha nagyobbak, akkor héliumatomok. Mindegyik alkalmatlan lenne arra, hogy felépítse a kémiai elemek arzenálját.

Elhinni, hogy mindez véletlen, a legnagyobb hit.

Ha valaki elismeri a Teremtő létezését, így önmagát is teremtményként kezeli, akkor könnyebben viseltetik kellő alázattal embertársai és a bennünket körülvevő világ felé. Abban nem látok problémát, hogy valaki nem katolikus, mint én, hanem más zsidó-keresztény felekezethez tartozik, de abban igen, ha mondjuk hisz a lélekvándorlásban. Mert ez azt is jelenti, hogy ha kicsit is selejtes testtel születik, úgy tekint rá, hogy majd lesz egy jobb, egy másik. Talán még az öngyilkosságot sem zárja ki. Hasonlóan kezelheti embertársai testi hibáit, életének értékét is.

Hiszek abban, hogy Jézus Krisztus mutatta meg, miért is jöttünk a világra, és abban, hogy az emberi önzés evolúciós zsákutca. Benne a teremtő lélek tökéletessége mutatkozott meg anyagi köntösben.

Nehéz feladat ma átörökíteni a hitet, az alázatot, a hagyományokat, mert az információrobbanás azt is magával hozta, hogy szinte mindent megkérdőjelezünk. Gyökeresen megváltozott az agy információs környezete, és ez hatalmas adaptációt igényel.

– Nem tudtunk ehhez alkalmazkodni?
– Ahhoz, hogy egy faj biológiai adaptáció révén megbirkózzon egy ilyen léptékű változással, természetes szelekcióval ki kell választódnia azoknak a genetikai variánsoknak, amelyek jobban alkalmazkodnak az új környezeti viszonyokhoz, ami évezredekig is eltarthat. Jelentős környezetváltozás esetén a folyamat felgyorsulhat. Például van egy melegvizű hőforrásban élő fonalféreg, amelynek élőhelye könnyen megváltozhat, ha csökken vagy nő a víz hőmérséklete. Ilyenkor felpörgeti a mutációs rátát, azaz gyakoribbakká válnak a véletlenszerű mutációk. Ilyenkor a nagy számok törvénye alapján nagyobb valószínűséggel keletkezik egy olyan variáns, amelyik jól tud alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, de ugyanakkor rengeteg torzszülött is keletkezik.

Az információs és kommunikációs technológiák rohamos fejlődése révén az emberi agyra nehezedő adaptációs nyomás lerontja a hagyományok átörökítésének hatékonyságát.

Ennek is megjelennek a társadalmi torzszüleményei, afféle evolúciós melléktermékek, mint az elmagányosodás, a sok vallási szekta, a terrorizmus és az önzés.

Kép

Freund Tamás – Kép: Emmer László

Az elmagányosodás ráadásul az ideális fogyasztók kinevelésének is kedvez, annak eszköze. Ez úgy működik, mint a leépítő evolúció. A legjobb példa erre a háziasítás: az istállóban élő állatnak nincs szüksége éles szemre vagy gyorsaságra, ezek a tulajdonságai visszafejlődtek vad típusú őseikhez képest. Vagy ott a sacculina nevezetű rákfaj, amelynek idegrendszere, mozgásképessége lárvaállapotban nagyon fejlett, egészen addig, amíg meg nem találja a gazdaállatát, egy nagyobb testű rákot. Akkor rátapad, testébe táplálékszívó tömlőket növeszt, közben leépíti a saját idegrendszerét, mozgásképességét, érzékszerveit, és egy hatalmas nemi mirigyként funkcionál, amely csupán a szaporodását szolgálja.

Ma már sokan a munkájukat, bevásárlásaikat, a szórakozásukat és a társas életüket is számítógépre tapadva intézik, ez egyértelműen visszafejleszti fizikumukat, kommunikációs és gondolkodó képességüket, a cél már csupán a fogyasztás.

– Mennyi idő kell ahhoz, hogy egy ilyen mértékű adaptációs nyomás evolúciós változáshoz vezessen?
– Ha arra gondol, hogy mikor csökevényesedik el a lábunk vagy lesz hosszabb ujjunk, hogy jobban elérjük a billentyűzetet, akkor ez több tíz- vagy százezer év, ha egyáltalán bekövetkezik. Ahhoz jelentős szelekciós előnyt kellene biztosítaniuk ezeknek a változásoknak.

– Mennyi esélyt lát arra, hogy az agyunk mindenféle zavar nélkül megbirkózzon az információáradattal?
– Ha biológiai, agyszerkezeti változást tételezünk fel, akkor hasonló a helyzet, bár annak szelekciós előnyei remélhetőleg nagyobbak, így azokra szelektálódni is gyorsabb. Ha viszont tudatosan változtatunk információszerző és -feldolgozó stratégiánkon, akkor megtanulhatunk az információrobbanással együtt élni, és ez akár azonnal működhet.

– Akkor nem igaz, hogy az Y és Z generáció már könnyebben eligazodik az információözönben, jobban meg tudja osztani a figyelmét?
– Nem csak az a kérdés, hogy az adott pillanatban mit tud valaki befogadni, hanem hogy két nap múlva mire emlékszik. A nagypapa ebben a versenyben lehet, hogy megverné az unokát. Az elraktározott ismeretanyag akkor lesz tartós és könnyen előhívható,  ha a belső világ impulzusait az agy ehhez hozzárendeli. A belső világ pedig az érzelmek, motivációk összessége. Ezeket művészetekkel, a katartikus élményekkel, pozitív gondolkodással, erkölcsiséggel, emberi kapcsolatokkal lehet gazdagítani.

Minél gazdagabb az érzelemvilágunk, annál erősebb a habarcs, amellyel az ismerettéglákat összeragaszjuk. Annál stabilabb a kapaszkodó, amivel az emléknyomot a gondolkodási folyamatba be tudjuk rántani.

– A gazdag belső világon kívül még mi szükséges a kreatív tudományos gondolkodáshoz?
– Természetesen ismeretanyag. Kétféle agy van: analizáló és szintetizáló, mindkettőre szüksége van a tudománynak.

– Ön melyik típus?
– Inkább az utóbbi, de nyilván senki sem csak az egyik vagy másik, én is egész eddigi tudományos karrierem során az apró részleteket is lelkesen kutattam. Kisgyerekkorom óta bennem volt az olthatatlan megismerési vágy, ami nem azt jelenti, hogy az ember halmozza a passzív ismeretanyagot, hanem hogy utánajár, hogyan mozog a giliszta, miért robban föl két vegyület, ha összeönti. A szüleim egy kémiai kutatóintézetben dolgoztak, voltam ott 12-13 évesen nyári diákmunkán egy vegyszerraktárban, és poénból megtanultam a dobozokra írt hosszú vegyületek képletét. Aztán kísérletezgettem is, 13 éves koromban még vegyész akartam lenni, de a biológia aztán érdekesebbnek tűnt. Harmadik gimiben tanultuk az agyat, akkor már tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni. Az agy szerkezete és működése nemcsak izgalmas és érdekes, hanem még szép is. Meg kell nézni mikroszkóp alatt egy idegsejtet!

– A gyerekeit is ennyire érdekelte ez a világ?
– Abszolút nem. Egyszer a lányomnak, aki szobrászművész, megmutattam, azt hittem, ha belenéz a mikroszkópba, hanyatt esik a gyönyörtől. Tetszett neki, de igazából nem fogta meg.

– Azt mondta egyszer, hogy a kutatómunka nem nyolcórás állás. Ez mit jelent?
– Az nem kutató, aki végzi a kísérleteit, és bár három óra múlva megláthatná az eredményt, mégis ott hagyja a mikroszkópot, mert letelt a munkaidő, és megy teniszezni. Akiben nincs mindent elsöprő vágy a felfedezésre, az legyen asszisztens, az is igen hasznos és fontos kutatási tevékenység. Persze ennek van árnyoldala, kevesebbet voltam a gyerekeimmel, mint szerettem volna. Amikor például Oxfordban éltünk, gyakran éjfél után is dolgoztam, vagy a komolyabb műtéteknél hajnalig.

– A munkatársakat könnyű lelkesíteni?
– Ez ragadós. Olyan fantasztikus mentoraim voltak, akik hihetetlenül tudtak motiválni, például Szentágothai János és Somogyi Péter. Próbáltam ezt én is megtanulni és tovább adni. Sajnos egyre kevesebbet tudok fiatalokkal foglalkozni, ma már ez a senior tanítványaim feladata.

– A sikerei vitathatatlanok. De nincs a kutatómunkában túl sok csalódás is, olyan elpocsékolt energia, amit nehéz elfogadni?
– Aki diákként ebben nőtt fel, föl van készítve. Ha csupán a hipotézis nem bizonyult korrektnek, az nem volt kidobott idő, hiszen a negatív eredmény is eredmény. Azt nehéz elviselni, ha a kísérletet rosszul terveztem vagy végeztem, így nem konkluzív, vagy ha valamit elnéztem, félreolvastam, és elszúrtam vele fél évet. Ennél csak az rosszabb, ha mondjuk két év után eljutok egy komoly felfedezéshez, nagy lelkesen nekiállok, hogy megírjam, és közben megjelenik valaki másnak a tollából.

Dr. Freund Tamás neurobiológus, kutatási területe az agykéreg működése. Bolyai- és Széchenyi-díjas kutató, az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet (KOKI) igazgatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezetője. Az Európai Bizottság elnökének tudományos és technológiai tanácsadó testületének tagja. 2011-ben, a memória-folyamatokban kulcsszerepet játszó agyi ideghálózatok feltárásáért megkapta harmadmagával az „agykutatás Nobel-díjának” is nevezhető Agy-Díjat (The Brain Prize). Tavaly Prima Primissima Díjjal tüntették ki.

Ez a cikk a Képmás magazin 2014. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Sokféle pszichoterápia létezik. Ezek valójában párhuzamos utak vagy nem mindig mindegyikkel lehet ugyanoda eljutni?

– A terápia nem olyan, mint a kényszerzubbony, sem a pszichológusra, sem a páciensre nem lehet sematikusan ráhúzni. Sokféle módszerrel foglalkoztam. Szerettem volna hipnotizőr lenni, meg is tanultam, de rájöttem, hogy nem passzol a személyiségemhez. Foglalkoztam például drámaterápiával, de a legközelebb hozzám az imaginatív, képi terápia, a meditáció és a relaxáció áll. Nemcsak az a fontos, hogy valaki valamit jól elsajátítson, hanem az is, hogy aztán tudjon vele dolgozni, és ennek a feltétele az is, hogy neki is segítsen a módszer, hiszen akkor érzi a hatását, és azt, hogyan alkalmazható az adott problémákra. Még az egypetéjű ikrek sem egyformák, minden ember az univerzum páratlan csillaga. Előbb a csillagot kell megismerni, feltárni azokat a rétegeket is, amelyek a paciens „hozott problémája” alatt rejtőznek. Ez a lelki ásatás, amely a múltat, a korai tanulást, korai sebződést kutatja, segít értelmezni a jelent. A tudattalan rétegeinek fölfejtése és a hasonló, így egymással összekapaszkodó traumák megismerése során tárul föl teljességében a helyzet, ehhez lehet a terápiát is hozzátervezni. Például így lehet egy tartós bűntudat feloldásához a megbocsátás terápiával hozzájárulni.

– És ha eltűnik a bűntudat, tiszta lappal indul a beteg?

– Soha nincs teljesen kitakarított lélek, ahogy tökéletesen tiszta lakás sincs, amelyet használnak. De egy jó tisztasági fokot érdemes megtartani, rendszeres lélektakarítással. Sajnálom, hogy sokan még mindig nem értik, hogy erre is szükség van. Pedig rengeteg pszichoszomatikus stresszbetegség, allergia és autoimmun reakció gyógyítható lenne pszichoterápiával és megelőzhető volna lelki „edzéssel”. Hadd mondjak egy példát: ma az egyik vezető halálok a szív és érrendszeri megbetegedés. Ma már tudjuk, hogy bizonyos típusú érzelmek és indulatok különösen károsítják a szívkoszorú-ereket. Például az ellenségesség, a gyűlölethordozás, a harag. Candace Pert kutatónő azt igazolta, hogy bizonyos típusú problémák által keltett feszültség és ennek hormonális megfelelője bizonyos szervi rendellenességek előidézésében nagy szerepet játszik. Mi is történik, amikor valamilyen hatás ér minket, hogyan dolgozzuk ezt föl mentálisan? Először eldönti az agy, hogy a hatás fontos vagy nem. Ha fontos, de rossz, és nem tudok vele mit kezdeni, akkor az idegrendszer- és hormonműködés egy bizonyos, arra az érzelemre jellemző ún. ligandot, vagyis hormon-peptid koktélt kezd termelni, amely aztán leáramlik a szervezetbe, ahol különösen bizonyos típusú fogadósejtekre, vagyis szervrendszerre hat. A gyűlölet által kiváltott ligandok például minden alkalommal összeszorítják a koszorúereket, ezért a szív nem kap elegendő vért, így ennek ismétlődése nyomán jöhet létre az infarktus. Mit üzen mindez nekünk? Azt, hogy tényleg „ne menjen le a nap a te haragoddal”.

A szakma és a klienseim is arra tanítottak, hogy gyakran fellehető a tökéletes összhang a bibliai üzenetek és a tudományos bizonyítékok között. A rákkutatás azt is igazolta, hogy a daganatos elfajulásban különös szerepet játszik az a hormonhatás, amelyet a megbocsátásra való képtelenség vált ki. A megbocsátásnak úgy kellene szerepelnie az életünkben, mint egy rítusnak. Akik a hitük szerint élnek, azért is egészségesebbek, mert lelkigyakorlattal, bűnbánattal, imával kitakarítják magukból a negatív indulatokat. Ma már az is bizonyított, hogy az ima egy különleges meditatív állapot, amely mentális aktivitással jár. Szemben a meditációval, ami inkább passzív, szemlélődő, beengedő, várakozó állapot, az imádkozó elmét eltölti az ima tartalma, a kérés, a köszönet. Vagyis mindkét agyfélteke aktív és közöttük különlegesen együttműködő, harmonikus kapcsolat jön létre, ami egyébként nem szokványos. Azok az imák azonban, amelyeket az Isten büntetésétől való félelem tölt el, nem segítenek igazán. Vagyis a pszichológia arra tanít, hogy a megbocsátó, szerető Istenhez folyamodjam. De ne általánosítsunk, aki hívő vallásgyakorló, annak járható az ima útja.

– Befolyásolja a terápiát, hogy a terapeuta hívő ember-e?

– Gyakorló református vagyok, de ez nem jelenik meg úgy a munkámban, hogy aki hisz Istenben, azzal biztosan szót értek, aki pedig nem, azt meg akarom győzni. Mindenkinek van istene, állította Carl Gustav Jung analitikus lélekgyógyász. Van, akinek a pénz vagy a gyomra az, és azért odaadja testét-lelkét, saját istene kisajátítja, áthatja az egész életvezetését. A hit univerzális képesség, valamiben-valakiben mindnyájan hiszünk. A vallás sem azonos a spiritualitással, mert hittételekben és rítusokban rögzíti a nem látható és nem bizonyítható másik valóságra vonatkozó meggyőződéseket. Ma már az ennél általánosabb jelentésű spirituális dimenzió is helyt kapott a pszichológiában. Bebizonyosodott a személyiség-kutatásban, hogy archetipikusan magunkban hordozzuk, genetikusan átörökítjük a magasabb erőhöz tartozás tudatát, azt, hogy egy nagy egész részei vagyunk. Minden vallásos ember spirituális, de a spirituális elkötelezettségűeknek csak egy része vallásos. A pszichoterápiában azonban bármilyen is a kliens hitrendszere, azt kell megértéssel elfogadnunk, csak így segíthetjük őt.

– De úgy tűnik, az ekkor létrejövő kapcsolatnak is csak a szeretet lehet a kulcsszava.

– Nem tudok különleges kapcsolatba kerülni szeretet nélkül. Ez a szeretetfogalom nemcsak bizalmat, hanem felelősséget is jelent a másik iránt.

– Említette a megbocsátás terápiát. Nehéz volt a megbocsátás a saját életében? Hiszen a Rákosi-rendszer nem kímélte az Ön családját sem.

– Én a gyerekkoromat hatalmas biztonságérzetben éltem meg, pedig soha nem babusgattak, és valóban nem volt könnyű a rákosista időkben x-es osztályellenségnek lenni. Irredentának, sovinisztának bélyegzett költő nagyapám osztályellenségnek számított. De rend volt az életünkben és apám, aki lelkész volt, hihetetlen erőt képviselt. Előfordult, hogy a testvéreimmel órákat álltunk sorban, és végül penészes kenyeret kaptunk. Az utcánkban olykor megjelent éjszaka a lefüggönyözött nagy fekete autó bőrkabátos alakokkal, és elvitte az embereket. De ma is emlékszem, hogy amikor hallottuk az autó hangját, akkor apám állt az előszobában és azt mondta „Egy hajszál sem eshetik le a fejünkről az Isten akarata nélkül.” A szüleim és a nagyszüleim arra tanítottak, hogy a bajban is azt nézzem, merre van a kiút, hogyan lehet továbblépni. Persze őket biztosan megviselte mindez, de ránk, gyerekekre ezt sohasem sugározták. Amikor elvették a házunkat, és mentünk el a teherautóval és a cókmókunkkal Pestről, nem azt éreztük a testvéreimmel, hogy most megyünk a nyomorba, hanem, hogy micsoda kaland, vajon hová megyünk?

– Pszichológusként hogyan tudja értelmezni a bűn fogalmát?

– Az én értékvilágomban érvényes fogalom a bűn, hiszen ez a hitrendszerem része, ezt tanultam hit- és erkölcstanból, szüleimtől, az élettől. Pszichológusként viszont nem hitéleti munkát végzek. Szolgálom a másik ember világát, elfogadom az ő hitét. A munkában a saját etikám vezet, amit a Bibliából kaptam, de Kanttól és az ő nyomán Viktor Frankltól is átvehettem. Mi vezérel engem az életben? Fontos-e nekem a másik ember? Ha én nem segítem, akkor ki tegye? Ha nem most, akkor mikor? És ha nem teszem, akkor ki vagyok én? Ezek a fontos kérdések. Erre tanítottam a gyerekeimet is. Amikor fáradtnak látom a lányomat, aki szintén pszichológus, és megpróbálom rábírni, hogy pihenjen, ezt válaszolja: mama, de hát ezt láttam tőled. És valóban a magánéletem meglehetősen összezsugorodott a munkám mellett.

Van egy egyetemes igazság, amely megfogalmazódik a szent iratokban, a Bibliában, Koránban, a Talmudban, a Tórában. Az élet mindenek feletti védelme, tisztelete, szeretete és szolgálata áll a középpontban. Albert Schweitzer etikája is ezt mondja. Ha ez ellen vétek, az igazság ellen vétek. Ez bűn. Ma a posztmodern etikai relatívizmus korában sajnos nincs közmegegyezéses igazság, az erkölcsnek nincs életirányító hatalma. Egyedi érdekek vezérlik a „mit szabad és mit nem” döntéseket. Privát erkölcse a pszichopatának is van. Ha viszont nincs kollektív erkölcs, kioltódik a felelősség az emberből, nem épül föl a lelkiismeret. Amikor a szekularizációval kivették Istent a rendszerből, az ember kezébe adták a legfőbb ellenőrzést, minden relativizálódott. Az igazságot a törvényhozókra és -betartókra bíztuk, akiknek saját erkölcsüktől függ ,,szolgálják-e a közérdeket, vagy saját érdekeik szerint élnek.

(Részlet a Képmás 2013. márciusi számában megjelent interjúból)