„Meg tudom szólítani a gyerekeket”

Rafael József immár 15 éve végez szolgálatot a nyolcadik kerületben: romákkal, szegényekkel, idősekkel, kallódó gyerekekkel és fiatalokkal és – nagyjából tíz éve – hajléktalanokkal is foglalkozik; számos zarándoklat és egyéb program szervezésében és megvalósításában vett részt. Feleségével három saját és két örökbe fogadott gyermeket nevelnek.

– Az egész egy Várnagy Elemér professzor úr által meghirdetett romológia-tanfolyammal kezdődött, az érsekségen keresztül lett meghirdetve, főként pedagógusok és hitoktatók számára, és nem volt túl nagy siker, talán ha 15-16 ember jelentkezett. Én a nővéremmel érkeztem, kíváncsiságból: érdekelt, mit mondanak a cigányokról, hogyan beszélnek a „témáról” – vagyis rólunk… Sok újdonságot nem hallottam, de az ötlet nagyon megfogott: ismerjük meg egymást jobban! Innentől a dolgok viszonylag gyorsan beindultak: a nővérem, Reza, aki nívódíjas táncos, tánctanfolyamot indított; aztán jött az első, mariazelli zarándoklat. Ezt a CCIT (a Youschka Bartolémy francia atya által létrehozott Katolikus Nemzetközi Bizottság a Cigányokért) szervezte.

– Ezen csak cigányok vettek részt?

– Nem. És mi később is törekedtünk arra, hogy a programokon „vegyesen” legyünk. Többféle elmélet létezik, az egyik szerint az integrációhoz két fázis szükséges: az elsőben cigány közösségeket kell létrehozni, mondván, erősödjenek meg, találjanak magukra, szerezzenek önbizalmat, és csak ezt követően, egy második fázisban „lépjenek ki”. Mi egy másik, lendületesebb gyakorlatot követtünk. Akár napközis foglalkozást szerveztünk, akár közös utakat vagy egyéb összejöveteleket – bár a cigányokra mindig külön is odafigyeltünk –, akárki jöhetett. Közben tagja lettem ugyan cigány közösségeknek is, például az Amaro Khernek vagy a Ceferino-imakörnek, de végső soron ezek is egyre inkább az integráció felé terelődtek. Várnagy professzor úr azt mondta: az integrációt nem szabad, mert nem lehet erőltetni. Aki szeretne, integrálódjon, kapjon meg hozzá minden segítséget, aki pedig nem szeretne –  tartsa be a többségi társadalom szabályait, és ne integrálódjon…

– Honnan van benned a missziós lelkület?

– Tatabányán éltünk, és én úgy nőttem fel, hogy valahogy mindig voltak olyanok, akiken segíteni kellett. A családom is ilyen volt, ha érkeztek a vándorcigányok, anyám rögtön sütött-főzött nekik, vendégül látta őket. Én meg rendszeresen kijártam a cigánytelepre, vittem, kísértem a gyerekeket az iskolába – hogy biztosan odataláljanak... Volt itt egy tanárnő, aki nagyon-nagyon sokat jelentett nekem; szerette a cigányokat, intézte nekik az ingyen napközit, ebédet. Ő abban az időben az egyik főszereplője volt az életemnek, mondhatni, mellette nőttem fel, egy idő után pedig a segítője lettem. Az ő hatására egyre jobban odafigyeltem ezekre a dolgokra. A családom egyébként mindig is vallásos volt. A cigányokban amúgy is van egy spontán vallásosság – lehet, hogy nem mindig járnak templomba, de valahogy mégis mélyen hisznek Istenben. Többnyire még ma is egy hónapon belül megkeresztelik a gyerekeket. Ilyenkor ez nagy családi esemény is, nagy „bulival” utána. Mindez persze a városiakra egyre kevésbé jellemző; elhagyták a hagyományokat. Régebben, ha egy cigány valamire esküdött, akkor arra mérget lehetett venni. Ma már, sajnos, ez nem feltétlenül van így.

– Aztán jöttek a konferenciák…

– Igen, ezeket is a CCIT szervezte, azok számára, akik a hazájukban igyekeztek tenni valamit a cigányság felzárkóztatásáért. Voltunk Olaszországban, Franciaországban, Hollandiában, Portugáliában… Aztán Dobogókőn is volt egy találkozó, ebben már szervezőként is erősen benne voltunk. Ezek hatalmas élmények voltak. Megosztottuk egymással a tapasztalatainkat, ötleteket vettünk egymástól; bár, őszintén szólva, meglepően gyakran kiderült, hogy előbbre járunk a többieknél.

Közben itthon rendszeresen főztünk, a templom előterében ételt osztottunk a rászorulóknak. Amikor aztán új helyiséget kaptunk az Illés utcában, igazán beindultak a dolgok: délelőtt időseket fogadtunk, étkeztettünk, délutánonként gyerekekre vigyáztunk, programokat szerveztünk kicsiknek, nagyobbaknak is; szombatonként játszóház volt a legkisebbeknek. A „balhés” gyerekeknek fejlesztő foglalkozásokat alakítottunk ki – ez ügyben sok pozitív visszajelzést kaptunk pedagógusoktól, szülőktől is. Az ünnepek környékén nagyobb összejövetelek voltak. Szorosan együttműködtünk a nyolcadik kerületi iskolákkal, pedagógusokkal, hitoktatókkal, az ő jelzéseik, igényeik alapján alakítottuk a működésünket. Havonta volt „ruha-turi” – nagy sikerrel. Sőt, ezen a helyszínen még kiállítás is helyet kapott: Szajkóné Oláh Aranka festőművész képeit állítottuk ki. Nyaranként táborokat szerveztünk a gyerekeknek… Nemcsak Istenben, az emberekben is egyre jobban tudtam hinni.

– Azt mondják, nagyon jó pedagógiai érzéked van.

– Meg tudom szólítani a gyerekeket. Valahogy így: hiperaktív vagy? Akkor én még hiperaktívabb leszek! Kiabálsz? Én hangosabb vagyok ám! Fel kell kelteni az érdeklődésüket, bizonyos fokig magamra kell terelni a figyelmüket; ezután már minden megy.

– Hajléktalanokkal is foglalkozol.

– Igen, valamivel később őket is befogadtuk. Velük gyakran hetekig együtt voltam, amolyan házigazdaként. Főztem rájuk, ha meg kellett, kicsit fegyelmeztem őket… A honvédségtől kaptunk 20 tábori ágyat, a Máltai Szeretetszolgálattól meg egy rakás plédet. A „profilváltások” alkalmával a feleslegessé vált dolgokat mindig igyekeztünk megfelelő helyre vinni; sok hasznos holmit szállítottunk például a vörösiszap-katasztrófa helyszíneire. Különben eszembe jutott, hogy nem is helyes ilyesmit mondani: romákkal foglalkozni, vagy – hajléktalanokkal foglalkozni… Valójában mi soha nem romákkal, hajléktalanokkal vagy zűrös gyerekekkel akartunk foglalkozni; mi azzal foglalkoztunk, ami volt – ami elénk adódott, ami jelen volt számunkra, törődésért kiáltott. A hajléktalanok helyzete ugyanakkor nagyon megérint – talán minden másnál jobban, bár ezt nem lehet így méricskélni. Itt nemcsak ételt, ruhát, ágyat, társaságot – hanem otthont kell adni. Hála Istennek, akadnak nagyon szép sikerek ezen a téren; néhányan, úgy tűnik, rendbejöttek. És én ezeknek a történeteknek valamilyen szinten részese voltam. Jó érzés.