Köszönöm, hogy köszönhetem
Vajon mekkora szerepet tölt be a mindennapjainkban a hála és a köszönet? Vajon megjegyezzük, ha finomat ettünk ebédre? Elégedett biccentésen túl másra is futja, ha a gyerekek rendben bepakoltak a szekrénybe?
Sokszor észrevétlen, ám jelentős szerepünk van abban, ami velünk történik, még akkor is, ha azt hisszük, inkább csak megélői, mint alakítói vagyunk napjainknak. Az agyunk ugyanis csoda egy szerkezet. Pontosan arra találja meg a választ, amit kérdezünk tőle. Így, ha arra keressük a választ, hogy „mi jöhet még”, hát arra kapjuk meg a feleletet, és hamarosan kiderül, mi minden jöhet még... Ám ha azt kérdezzük, mit tehetnénk, hogy mindez megváltozzon, hát erre keresi – és találja meg – nagy erőkkel a választ.
A kérem és köszönöm használatára minden kicsi gyereket elkezdünk megtanítani, ám talán csak az egyik dimenzióban megfelelő indíttatásból. Persze, legyünk udvariasak. Azonban van egy másik ok is: jó érzés, ha hálásak lehetünk, és ezt ki is fejezhetjük.
A köszönömöt eddig talán csak annak a nézőpontjából vizsgáltuk, akit „megilletett” és nem annak a szemszögéből, aki megköszönte. Remek érzés megtapasztalni, hogy van miért hálásnak lennünk, van mit megköszönnünk. Másoknak, és önmagunknak is. Ezzel már ott is állunk a köszönöm üzenetének két oldalán, és nem azon morfondírozunk, vajon melyik oldalról szebb a kilátás, hanem megéljük az ott-létet magát.
Ahhoz, hogy ez érzelmi és társas készségeinket valóban ki tudjuk bontakoztatni, érdemes megismerkednünk azzal, mekkora változást hordozunk mi magunk. Ha rámosolygunk a morózus közértes bácsira, vagy a de-én-nem-akarom hangulatban lévő kisgyerekre, talán sikerül kibillentenünk a szekeret, amellyel a napjuk haladt, és ők is észreveszik a szépséget benne, nem csak azt, ami miatt panaszkodniuk érdemes.
Elgondolkodtató, hogy a gyerekeink növekedésével el-elmaradnak a dicséretek, egyre több lesz az elvárás, amelyeknek a megfelelés úgymond természetes, szinte észrevétlen.
Az első bicsaklásnál azonban ott termünk, és remekbe szabott letorkolást hajtunk végre – még ha ez itt és most rosszul is hangzik, és nem is rossz szándékkal tesszük. Azt hisszük, a hibák úgy korrigálhatóak a leginkább és legjobb módszerrel, ha felhívjuk rájuk a figyelmet. Ezzel szemben egészen más hatása van annak, ha azt keressük meg, amiben jók, és elismerjük az erőfeszítést, amelyet bármilyen céljukért vagy a feladatuk elvégzése érdekében tettek.
A túl sok kritika egy idő után fásulttá teszi a másikat, érdektelenné a változásra – gondoljunk csak bármilyen, akár munkahelyi, akár otthoni szituációra. Ha hajlamosabbak vagyunk azt meglátni, amivel nem vagyunk elégedettek, egy idő után a másik fél feladja, mondván „úgysem tudok elég jó lenni neki”, a kritika pedig egyre csak aláássa azt, amit elméletben olyan fontosnak tartunk: gyerekünk önbecsülését.
Kamaszkorban van a legnehezebb dolga mindkét félnek. Valóban, nem könnyű dicséretre méltó dolgot tenni kamaszként; hiszen az elvárások szintje már elég magas, és legtöbbször azért kapnak megjegyzést, ha valami nem úgy megy, ahogyan elvárjuk tőlük. Szülőként sem egyszerű a gyakori ellenállásba ütközni, vagy a folyamatos megkérdőjelezésbe, és a szájbiggyesztős, vállvonogatós válaszok sem adnak túl sok lehetőséget erre.
Furcsa paradox helyzet, ám a gyerekeinknek nem csak akkor van ránk szükségük, amikor harcba szállnak a figyelmünkért, amelyet – jól tudják – leghamarabb a „rosszalkodással” nyerhetnek el, hanem akkor is, amikor csak teszik a dolgukat, kész a lecke, üres a tányér. A figyelmünk külön kincs számukra, hosszú távra elraktározzák. Egy újabb betét az érzelmi bankba, ahol sosem kell aggódnunk a túlcsordulás miatt.
A kamaszoknak is akkor segíthetünk a legtöbbet, ha hagyjuk őket önmaguk lenni, és bízunk abban, hogy az első napoktól beléjük plántált elvek, értékek, rendszerek átnőnek majd azokon a falakon is, amelyeket éppen maguk köré húznak.
Vegyük észre, ha jól csinálnak valamit, és felejtsük el, hogy „végre”, vagy „már épp ideje volt”, hogy így történjen. És ismerjük el, jelezzük, ha örömet okoztak, mert így megtanítjuk őket az érzéseikről beszélni egy-egy kérem vagy köszönöm mellett. Ami, legalább olyan fontos, mint az udvariasság.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>