Hallucinációt és üldözési mániát is okozhat a turistáknál a Párizs-szindróma

Párizst látni és meghalni – tartja a mondás, erősítve azt a sztereotípiát, hogy a francia főváros a világ egyik legcsodálatosabbika, amit mindenkinek látnia kellene, mielőtt örökre lehunyja a szemét. Igen ám, de mi van akkor, ha a hatalmas elvárásokkal Párizsba látogató turista leginkább csak csalódást érez? Ez nemcsak a japán utazókkal, hanem bárkivel megeshet, aki – akár a hollywoodi filmeknek köszönhetően – túlságosan romantikus képet ápolgat magában a francia fővárosról.  

Párizs nem csak az impresszionisták fellegvára, a Montmartre, a Chanel, a divat és az elegancia fővárosa. Ahogy minden nagyvárosban, a szélsőségek itt is ugyanúgy megmutatkoznak. 

A valóságban sokszor túlzsúfolt, esetenként piszkos utcákon általában nem a sorozatból megismert Emily karaktere mosolyog barátságosan és libben tova tangóharmonika-szóra, bagettel a hóna alatt, a naplementében ragyogó Eiffel toronnyal a háttérben. 

A kendőzetlen valóság gyakran mogorva eladók és taxisok, szürke felhők, hajléktalanok és graffitik „képében” jöhet szembe. 

Mi az a Párizs-szindróma, és mi okozza?

A jelenséget egy Franciaországban dolgozó japán pszichiáter írta körül elsőként 1986-ban. A Párizs-szindróma véleménye szerint nem más, mint egy negatív értelemben vett kulturális sokkhatás, melynek elszenvedői képtelenek élvezni a francia fővárosban tett látogatásukat, kiábrándultságuk mellé ráadásul komoly fizikai tünetekkel járó erős szorongás, szélsőséges esetekben pszichózis is társulhat. 

Egyéb mellékhatásként Ota Hiroaki a téveszméket, szédülést, dezorientáltságot, hallucinációt, az üldözési mániát sorolta. 2004-ben a francia Nervure pszichiátriai folyóirat tanulmányt közölt a Párizs-szindrómáról, amely Ota professzor vezetésével készült. Ebből többek közt az is kiderült, hogy 1988 és 2004 között 63 japán beteg került kórházba ezzel összefüggésben.  2011-ben a híradások szerint legalább húsz, többségében japán turista szenvedett Párizs-szindrómában, miután az első városlátogatásuk során rájöttek, a francia főváros nem az, amire számítottak. 

Ezt megelőzően a Reuters számolt be arról, hogy évente akár egy tucat japán turista is pszichológiai segítséget kér, miután „a mogorva helyiek és a koszos utcák valósága élesen ellentmond az elvárásaiknak”. 

A felfokozott csalódottság egyeseknél idegösszeomlást, szélsőségesebb esetekben pszichózist okozott. 

Utóbbi valószínűsíthető azon turisták esetében, akiket a párizsi japán nagykövetség 2007-ben hazatoloncolt: ők biztosan állították, a szállodai szobáikat bepoloskázták és lehallgatják.

„Ami a Párizs-szindrómát illeti, az egyértelmű, hogy vannak olyan emberek, akik egy hosszabb utazás után nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak alkalmazkodni a fáradtsághoz, a kulturális, társadalmi és fizikai környezet változásaihoz – fogalmaz Dr. Nicolas Geeraert. Az angliai Essex Egyetem pszichológusa ugyanakkor azt sem zárja ki, hogy egy ilyen eseményláncolat, helyzet egy addig fel nem fedezett, lappangó mentális zavar kiváltója vagy kezdete lehet. – Nem gondolnám, hogy maga az utazás okozna mentális rendellenességet. Sokkal inkább ez lehetett az utolsó csepp a pohárban mindazoknak, akik az úgynevezett Párizs-szindrómával kerültek eddig a szakemberek látóterébe” – fűzi hozzá Geeraert.

Tény, egy hosszabb utazásban megfáradt turista idegeit számtalan tényező feszítheti tovább. A túlságosan kevés folyadék, az álmatlanság és az időeltolódás élettani hatásai mellett a repülőút alatt beszedett altatók, az elfogyasztott alkohol mennyisége – és az olyan gyógyszerek, mint például a malária megelőzésére szedett készítmények lehetséges mellékhatásai – mind szerepet játszhatnak az utazási pszichózis kialakulásában.

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Magától a repüléstől is eleve sok ember szorong, és ha ehhez még hozzávesszük a repülőtéri biztonsági ellenőrzések okozta stresszt, a múzeumok és egyéb nevezetességek előtti hosszas sorállások, a nyelvi akadályok és a kulturális különbségek keltette feszültségeket, nem csoda, ha mindez a túlérzékeny turistákat kibillenti az egyensúlyi állapotból.

Jeruzsálemben vallási, Firenzében művészeti „túlcsordultság” jellemző  

Hasonló pszichiátriai tünetekről számoltak be az ezredfordulón az izraeli Kfer Shaul Mentális Egészségügyi Központ orvosai. 

A szakemberek évente körülbelül száz turistát – leggyakrabban keresztényeket, de néhány zsidót és kisebb számban muszlimokat is – vizsgáltak, akik közül negyven fő kórházi felvételre szorult. 

A Jeruzsálem-szindróma a pszichózis egy formája – fogalmaztak a British Journal of Psychiatry című szaklapban megjelent tanulmányukban.

Mindez egy olyan városban történik, amely „a szent, a történelmi és a mennyei érzését idézi fel”, az intenzív vallási élmények és a szent helyek közelsége sokkhatásként érhet egyes utazókat, látogatókat – akik szélsőséges esetekben prófétának vagy egyéb bibliai szereplőnek is képzelhetik magukat. Önmagában a Jeruzsálem-szindróma sem tekinthető mentális betegségnek, hanem jellemzően más mentális zavarokra rakodhat rá kísérőtünetként – véli egy izraeli pszichiáter.

A firenzei pszichiáterek más körülmények között találkoznak hasonló tünetekkel. Az olasz város művészete és építészete valóban lenyűgöző, ám akadnak olyan látogatók, akik a világhírű műalkotások láttán fizikai rosszullétet éreznek, némelyek pszichotikus állapotba is kerülnek. Graziella Magherini pszichiáter elmondása szerint több mint száz turista fordult meg 1977 és 1986 között a Santa Maria Nuova kórházban, akik erős szívdobogást, izzadást, mellkasi fájdalmat, szédülést, sőt hallucinációkat, tájékozódási zavarokat, idegenség érzését és identitásvesztést éltek át. 

Néhányuk műalkotásokat próbált megsemmisíteni. Magherini valószínűsíti, hogy egy túlérzékeny, túlságosan fogékony turista számára a grandiózus, világhírű látnivalók mellett az utazással járó stressz, a kialvatlanság és a jetlag is közrejátszhat abban, hogy a szervezetük ilyen szokatlanul reagál a benyomásokra. 

Az olasz doktornő Stendhal-szindrómának nevezte el a jelenséget: miután a francia író 1817-ben megjelent útikönyvében maga írt arról, hogy Firenzében jártakor, miután túl sok gyönyörű műalkotásnak volt kitéve, a Santa Croce templomban elájult.  

Így ne betegedjünk bele az álomutunkba 

Az utazás, különösen, ha időben is sokáig tart, fizikailag és szellemileg egyaránt megviseli, kifárasztja az embert. Ezért sem árt, ha már közben is megpróbálunk olyan, látszólag apróságoknak tűnő dolgokra is figyelni, amik segíthetnek, hogy minél jobb formánkban érkezzünk meg a célállomásunkra. Ne bagatellizáljuk el a hidratálást, a vízivás kifejezetten fontos: szárazföldön, levegőben utazva egyaránt. Fogadjunk meg minden jó tanácsot a jetlag hatásainak csökkentése érdekében, legyünk tisztában a szedett gyógyszereink lehetséges mellékhatásaival. 

A megérkezés után adjunk időt az akklimatizálódásra, és lehetőség szerint ne hajszoljuk magunkat a kimerültségig, látványosságtól látványosságig tülekedve tömegben, forróságban. Gyakran sokkal autentikusabb képet kaphatunk egy adott országról, városról, ha megpróbálunk lelassulni, felvenni a helyi tempót, és önfeledten kiélvezzük az adott pillanatot és helyet, amikor és ahol éppen vagyunk.