Boggie: „Nincs időnk hazudni, a hazugság elviszi az életet”

Legutóbbi szerzői albumod címe Fragilité, vagyis törékenység. Ez egy mélyen emberi, mindannyiunkban meglévő vonás. Te miben éled meg a törékenységet, és hoz-e jó dolgokat is az életedbe?

Szerintem is mindannyiunkban ott van a törékenység mint közös vonás. Aztán a nevelés, neveltetés és a szocializáció során ezt a legtöbb emberből kiirtják. Maszkokat, páncélokat viselünk, és már önmagunk elől is elbújunk. Komoly önismereti munka visszatalálni a lényünknek ehhez a részéhez. Szerintem ezt nem takargatni kell, hanem megszeretgetni. A művészetnek ilyennek is lennie kell, ha hiteles akar maradni.   

A gyerekkorod a csepeli munkásvilágban telt. Hogyan hatott ez a kemény közeg a művészetedre?

Nem tudom, jó szó-e a keménység. Pár évtized alatt sokat változik a társadalom, jön egy új korszak, új korszellem, és amit felépítettél, csettintésre megszűnhet. A szüleimmel ez történt. A szakmájukra alapozták a jövőjüket – apukám hegesztő-lakatos volt –, de a változást nem igazán tudták megugrani, és alapélményükké vált, hogy ők az új világban nem kellenek. 

Én mégsem éreztem úgy, hogy ez egy kemény világ, mert a munkásemberek nagyon lazák, köztük nem megy az az alakoskodás, ami „magasabb körökben”. 

Nagyon nyers, őszinte, jó fej közeg ez, terápiás céllal mindenkinek javasolnám, hogy ismerje meg. Itt, ha valami elhangzik, akkor kész, pont, lapozunk, nem kell gondolkodni, hogy az illető miért úgy mondta, amit mondott. A művészvilágra inkább a kétszer átgondoló, az igazságot kerülgető légkör jellemző. Sok év, mire kialakítasz egy olyan csapatot, ahol mindenki az, aki, és tényleg azt gondolja, amit mond.

Az egyenesség az ars poeticáddá is vált, a honlapodon ezt írod: „Nincs időnk hazudni, a hazugság elviszi az életet”. Mit jelent ez a gyakorlatban?

Hazugságban élni rengeteg energia. Nem értem azokat, akik mechanizmusokat találnak ki, hogy elevickéljenek az emberi viszonyaikban, nem magukat adják, hanem valamiféle külcsínt építenek, és ha leülsz velük beszélgetni, csak ezt a külcsínt hallgatod. Ez már csak azért sem jó, mert előbb-utóbb mindenki eljut oda, hogy rendet akar tenni az életében, még akkor is, ha évtizedekig kerüli a szembesülést, inkább beül a körmöshöz, vagy kiposztolja, hol nyaral éppen, hogy hencegjen vele. Így viszont tényleg elmegy az élete azzal, hogy hamisak a kapcsolatai. Ezt az egészet ráadásul a közösségi média is duzzasztja. Én is szoktam posztolni, de énekesnőként csak a szakmámhoz kapcsolódó dolgokat, és olyan üzeneteket igyekszem közvetíteni, amik „ott legbelül” segítenek. 

„Legbelül” te sokáig voltál egymagad. A függő szülő mellett felnőtt embereket elfeledett gyermeknek is nevezik – te néhai édesanyád alkoholbetegsége révén lettél az. Hogy van fent veled ez az „elfeledett gyermek” a színpadon?

A magamra utaltság mára erőforrásommá vált. Anyukámra, a múltamra és erre az „elfeledett gyerekre” visszagondolva hálát érzek. Klasszikus értelemben véve nem volt kiegyensúlyozott gyerekkorom, sok kortársamon viszont azt látom, hogy tévelyeg, és későn lesz önálló. Nekem nagyon hamar komoly célokat kellett kitűzni, fontos döntéseket kellett hozni, már húszévesen azzal foglalkoztam, hogy legyen bevételem, lakásom, énekesi pályám. Ez rengeteget adott az önállóságomhoz. Anyukám önkéntelenül hozzásegített, hogy életrevaló legyek. 

Ajándék az is, hogy az éneklésemben korán meg tudott jelenni az a mélység, amit inkább az érettebb művészeknél hallani. Fiatalon jól el tudtam énekelni mély, drámai dalokat is, mert volt miből érzést, fájdalmat meríteni hozzá. 

Láttam egy csomó stációt egy másik ember életéből, végignéztem, milyen a hanyatlás. Mindeközben meg tudtam őrizni a gyermeki énemet, könnyű felidéznem az akkori érzéseimet, vágyaimat, tudok kapcsolódni a személyiségem „magjához”, ami tízévesen is bennem volt. Ma azzal is sokan küszködnek, hogy visszataláljanak a saját belső gyermekükhöz.

Kép

Boggie – Kép: Nagy-Simon Judit

Az énekléssel el lehet érni az emberekben – a látszatburkok mögött – azt, akik ők valójában?

Mindig is ez volt a célom. Azért énekelek, hogy jót hozzak létre, és örömöt okozzak. Amikor ennek az ízét először megtapasztaltam, tudtam, hogy ezzel kell foglalkoznom. Hetedikes voltam, sulibulit tartottak a tornateremben. Akkoriban sokat hallgattam Mariah Carey-t, és az akkori énektanárnőm felvetette, miért nem azt éneklem a bulin, ha már annyit hallgatom? Fogtam magam, bejártam a fél várost, mire találtam egy eldugott ázsiai karaoke-klubot, ahonnan megszereztem a Carey-dal zenei alapját. Nagyon fellelkesültem, bevontam más diáktársaimat is, akik koreográfiát csináltak. Elképesztően jól sikerült az előadás, a legjobb az volt, hogy nem susmorgás meg kibeszélés volt rá a reakció – ami erre a korosztályra jellemző –, hanem az, hogy megszerettek. 

Hatalmas élmény volt, hogy az éneklésem nem féltékenységet meg irigységet szült, hanem melegséget: csak azért, mert énekeltem, kinyíltak az emberek. 

Az irigységről jut eszembe: a rivalizálás sosem környékezett meg? 

Ez életszakasztól függ. A húszas éveiben hajlamosabb erre az ember, amikor még keresi önmagát, a céljait, építi a pályáját, akkor jobban nézegeti, hogy aki vele egyidős, az épp hol tart. Belőlem a gyerekeim születésével ez a hasonlítgatás szinte teljesen kikopott. Az anyává válás egyébként is nagyon jót tett nekem.

Hogyan formált át?

A legmélyebb vágyam beteljesedését jelentette. Már korán élt bennem a meggyőződés, hogy nekem az anyaság menni fog. Ez talán furcsán hangzik, mert ma inkább a tipródás és a szülőség nehézségeinek a hangsúlyozása jellemző – pedig ez egy gyönyörű feladat. Ha jó és szeretetalapú a kommunikációd a gyerekeiddel, akkor a legcsodálatosabb dolog, hogy kicsi emberek bíznak benned, akiknek foghatod a kezét. Az anyasággal egy új dimenzió nyílik meg, ami új értelmet ad az élet más szegmenseinek is. A szakmai siker fontos, jó, hogy az ember dolgozik és alkot, de az élet nem csak ebből áll. 

Én sokkal kevésbé énekelnék jól, ha nem lennének gyerekeim. Sőt, lehet, hogy már nem is énekelnék, ha ők nem lennének. 

A lányaim hozzáadnak a megújuláshoz, ahhoz, hogy példát mutassak, kitartó legyek, miattuk nem tehetem meg, hogy keseregjek, ha épp kevesen hallgatnak. Azzal a plusz felelősséggel is bővült az énekesi szerepem, hogy mit hagyok hátra, mi az a szellemi, művészi örökség, amire a lányaim is büszkén tekinthetnek.

Koncertek, turnék, próbák, alkotási elvonulás… Hogyan tudod összehangolni a zenészéletet és a „kétgyermekes anyuka üzemmódot”?

Nemrég valóban elmentem egy hétre a Balatonra teljesen egyedül, és nagyon sok felismerésre jutottam – rögtön az elején rádöbbentem, hogy én még életemben nem voltam egyedül öt napot… Onnantól kezdve, hogy gyerekei lesznek, az ember fel sem fogja, hogy ez mivel jár, csak csinálja. Én is annyira megszoktam, hogy minden reggel felkelek, rendelkezésre állok, folyton arra figyelek, hogy mindenkinek mindene rendben legyen, és bár énekesként reflektorfényben állok, a napi feladatokban leghátra sorolom magam. És azt gondolom, hogy ez így normális. 

Női és anyai attribútum, hogy szolgáljuk a családot: egy férfi is képes rá, de sosem fogja tudni azt a meleg tűzhelyet megteremteni, amit egy nő. Egy anya folyamatos szolgálatban van, szerintem ez így helyes – de attól még elképesztő munka, döbbenetes, hogy csináljuk! Ott a Balatonon csodálkoztam rá, most először, hogy valójában milyen csodálatos dolgot is végzek, más édesanyákhoz hasonlóan. Felértékelődött bennem az is, amit otthon nem engedek meg magamnak, hiszen öt napig egyedül voltam, olyan szinten mélyültem el, ahogy akartam, olyan teret teremtettem meg ott, amilyet akartam, nem kellett alkalmazkodnom vagy szolgálnom. 

Ez nagyon feltöltött, meg is írtam az új lemeznek szinte a teljes anyagát.

Azért is volt fontos elmenni, mert az alkotással járó kiélezett, érzékeny állapot nem annyira kompatibilis a családanya szerepkörrel: nem ebben az időszakban vagyok a legodaadóbb, szuper-ráhangolódó édesanya… de művészként nem tehetem meg magammal, hogy nem szerzek dalokat. Az albumkészítés lelkileg nagyon megtornáztat, másként vesz igénybe, mint egy zenés irodalmi fellépés vagy egy sanzonest – ezekben is odateszem magam, de itt nem én vagyok a szerző, nem belőlem fakad a mű. Ezekbe másként „halok bele”, mint a saját dalok írásába. 

Van olyan dalod, amit a lányaid ihlettek, vagy nekik írtál?

A 3 című albumon az Érkezem Lenke dala. Az utóbbi időben Imola nagyon kampányolt, hogy ő is szeretne – kapott is, az ő dala a következő lemezbemutatón debütál. 

Április 25-én lesz legújabb szerzői albumod, az Apoteózis bemutatója a Magyar Zene Házában. Miért ez a – megdicsőülést jelentő – szó a cím? 

Mindenkinek életfeladata, hogy a személyiségét csiszolja, és minél jobb emberré váljon. Ez élethosszig tartó munka, aminek része kell, hogy legyen a szembenézés és a megbocsájtás másoknak, magunknak is. Az önmagunknak való megbocsájtást újra és újra el kell végezni. Ez elengedhetetlen lépcső ahhoz, hogy azok legyünk, akik valójában vagyunk, hogy a lelkünk „tiszta arany belsejéről” levakarhassuk a rátapadt fekete indákat. 

Kép

Boggie – Kép: Nagy-Simon Judit

A mindennapi megtisztulások kellenek, hogy az a csatorna, ami közted és a világegyetem között van, áramolni tudjon, hogy adhass. Művészként és magánemberként is piszkálgatjuk ezt az „isteni valamit”. 

Lehet úgy is alkotni, ha valaki depressziós vagy alkoholista, vannak ilyen életutak, de ha nem akarunk ceruzával áthúzott életet élni, kutya kötelességünk beletenni a munkát a megtisztulásba. 

A művészeknek pláne, mert szerintem nekik mindenben példát kell mutatniuk. Igaz, én nagyon szigorú vagyok. 

Neked mit kellett magadnak megbocsájtani?

Az összes stiklimet. Minden valós kis bűnömet és rossz gondolatomat, amik megosztanak. Nem eget rengető gaztettekre kell gondolni, a legtöbbször apró dolgok: csúnyán beszéltem vele, nem érdemelte meg, hülyén viselkedtem, satöbbi. Idén leszek negyvenéves, ennyi idősen már tudom, hogy azt, ami nyomaszt, és meghasonlást kelt bennem, egyből kezelni kell, nem szabad hordozgatni. Nem szabad legyinteni, hogy majd elmúlik – mert nem múlik el, hanem bent mérgez addig, amíg ki nem tisztítom magamból. 

Ez az album a személyiségfejlődésednek és az alkotói pályádnak is fontos állomása. Mindkét úton mindig fontosnak tartottad és sokszor hangsúlyoztad is azok segítségét, akiktől tanultál. Felidézel olyan konkrét pillanatot, amikor egy tanárod segítségével lendült tovább az életed?

Kis tinikoromtól kezdve a tanulmányaim végéig gyakorlatilag az iskoláimban éltem, szinte csak aludni jártam haza. Egyetlen olyan tanár volt egész életemben, akivel nem volt jó együtt lenni, de miatta sokat szenvedtem. Az ő érkezéséig az általános iskola nekem megtartó közeg volt, de ahogy ő kipécézett, és folyton a lányához hasonlítgatott, az nyomasztóvá tette az egész suliban töltött időt, és ami addig menedék volt, rémálommá kezdett válni. Szerencsére volt ott egy másik tanár is, akivel megoszthattam a lelki gyötrelmeimet, és ő kedvesen, támogatóan azt mondta: Bogi, nem kell olyan helyen maradnod, ahol nem jó neked, kitűnő a bizonyítványod, bármelyik iskolába boldogan átvesznek. 

Felnyitotta szemem, és én rádöbbentem, hogy tényleg, miért is ne válthatnék? És ez az egyetlen döntés, amit ez a tanárom inspirált, gyakorlatilag az egész életemet meghatározta. Mert az új iskola erősebb volt, fölfelé húzott a közösség is, volt ott egy csodás énektanárnő, akitől népdalokat tanultam, és volt drámatagozat, amiről addig azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik. Így volt lehetőségem később szintén drámatagozatos gimibe jelentkezni, ahol a pályám is elindult, és ahol megismertem a férjemet is, akivel azóta két lányunk született. 

Van olyan rajongói visszajelzés, ami hasonlóképp meghatározó volt számodra? 

Eleve nagyon jó fej, érzékeny közönségem van, mindig az az élményem velük kapcsolatban, hogy van remény, és hogy ebben a furcsa, social media, internet szította közönyös világban ők egy kis sziget. Két emlékezetes visszajelzés is eszembe jut. Az egyik, hogy amikor a Parfüm című dalom befutott, egy ismeretlen fickó leírta nekem, hogy köszöni a dalt és a klipet, mert rádöbbentette, hogy irreális elvárások elé állította a feleségét a külsejét illetően. 

Hogy nem tisztelte őt eléggé, a dal hatására viszont hosszú évek után először azzal a megbecsüléssel néz rá, amit megérdemel. 

Bár a Parfümöt nem ezért írtam, csodálatos volt olvasni, hogy így hatott. 

A másik egy ajándék, amit egy zenés irodalmi estem után kaptam egy hallgatómtól, aki időről időre eljön a fellépéseimre. A koncertjeimen a számok között én mindig arról beszélek, amiben épp vagyok, és akkor épp egy nehezebb időszakomat éltem, valami olyasmit osztottam meg a közönséggel, hogy néha nem látom az értelmét annak, amit csinálok. 

Ez az ember kihallotta az elkeseredésemet, és a következő koncertre festett nekem egy képet a párizsi diadalívről, a Champs-Élysées-ről. Úgy adta át, hogy ha bármikor elbizonytalanodnék, csak nézzek erre a képre. Mert neki én adtam erőt azzal, hogy amikor vidékről Budapestre költözve teljesen elveszettnek érezte magát, egy Budapest Jazz Club-beli koncertemen családias és szeretetteljes hangulatot teremtettem, és volt egy kedves szavam is hozzá a végén. Azt mondta, akkor először érezte, hogy itt helye van, hogy nem kell megfelelnie, hogy befogadja őt ez a város. Ezt a festményt kitettem a lányaim szobájába, még mindig ott van. Együtt szoktuk nézegetni.