Dr. Buda László: „A jelentős változások egy pillanat alatt átformálhatják az ember életét”

– Komoly szakmai háttérrel egy olyan módszer, az Ultrarövid Terápia megalkotásáig jutottál el, amelyet sokan – az időtartama miatt – valamiféle coachingnak, leegyszerűsített terápiának képzelnek. Mielőtt ezt megcáfolnád, érdekelne, hogy honnan volt bátorságod olyan új utakra lépni, mint a SzomatoDráma vagy az Ultrarövid Terápia? 

– Talán az elmaradt „lázadó kamaszkorom” az oka, de mindig is hajlottam arra, hogy kritikus szemmel tekintsek a szakmai hagyományokra, sablonokra. Számomra evidencia, hogy időről időre felül kell vizsgálni, mi mennyire korszerű. A pszichoterápiában egy évszázada megy a keresgélés, hogy hogyan lehetne gyorsabban csinálni, miközben az időigényesség egyfajta komolyságot is kölcsönöz a terápiáknak. 

Én is elhittem a pályám elején, hogy minél tovább tart, annál komolyabb a munka és annál mélyebb a változás, de közben a gyakorlat azt mutatja, hogy vannak jelentős változások, amelyek egy pillanat alatt átformálják az ember életét. 

Ezeket kezdtem el keresni. Hogy bele lehetne-e rakni egy módszerbe azt, ami tényleg működik, és ki lehetne-e hagyni azt, ami csak körítés. 

– A Mit üzen az életed? című könyvedben a „veterán autók” kegyeletteljes hasonlatot használod a pszichoanalízisre, de sejthető, hogy talán más hagyományos módszerekre is gondolsz. Ezt hogyan fogadta a szakma? 

– Negatív véleményt ritkán, és csak közvetve hallok, mondjuk valakinek az ismerőse azt mondta egy ismerősének, hogy ez egy kóklerség. De az mindig kiderül ilyenkor, hogy az illető hamarabb ítélkezik, minthogy megismerné a szakmai hozzáállásom lényegét és a módszereim működését. 

– Az alaptalan kritikáktól eleve megvéd a szakmai múltad, de akik alkalmazzák, azoknak tudsz olyan módszertant átadni, amellyel meg lehet spórolni az utat, amit te bejártál? 

– Ez a módszertanítás nagy kihívása. Összességében az a szempont vezérel, hogy segítsek segíteni. Míg régebben ott éreztem magam leghasznosabbnak, ahol emberekkel beszélgetve rá tudunk tapintani arra, hogy mi a fő baj, mit és hogyan kellene odabent rendezni, addig mostanra legjobban akkor érzem magam, ha ezt egy olyan színvonalon tudom átadni, hogy más is dolgozhasson vele. És azt látom, hogy pszichológiai végzettség nélkül is meg lehet tanulni eredményesen segíteni, persze a kompetenciahatárokkal tisztában kell lenni. Az oktatási rendszerünk alapvető eleme a biztonságosság és a szakmai felelősség témaköre. 

– A „faúsztatás” hasonlat is eszembe jut, amelyet az elakadással kapcsolatban használsz. Eszerint a terapeutának tudnia kell, hogy a folyón felgyülemlő farönkök, ágak közül melyiket mozdítsa ki, hogy megindulhasson a folyó. Ehhez gondolom, a szakmai tudáson és tapasztalaton túl leginkább empátia kell. De tegnap este a ChatGPT lemodellezett nekem egy „szomatodrámás ülést” a vállfájdalmamra. Talán még nincs empatikus képessége, de elég jó tanítványnak tűnt…

– Senki nem olyan „tapasztalt terapeuta” – persze idézőjelben – és nem ismer annyi történetet, nem olvasott annyi szakirodalmat, mint a mesterséges intelligencia. Ha van egy know-how-ja annak, hogy hogyan kell megtalálni a keresztbeálló farönköt, és azt le tudjuk írni, akkor az megvan az AI-nak is, és onnantól akár pontosabban, biztonságosabban, reprodukálhatóbban fogja használni a modellt, mint mi, emberek. Mivel nincs biológiai teste, emberi érzései, saját élettörténete, az együttérzést egyelőre csak szimulálni tudja, de el kell ismerni, hogy így is hasznos tud lenni. Innentől terapeutaként, módszerfejlesztőként látok abban fantáziát, hogy akár az AI-val együttműködve keressük a további szakmai fejlődés és korszerűsödés lehetőségét.

– Például pszichés problémák szűrése vagy egyszerűbb elakadások azonosítása lehet ez az út, amikor a pszichológus-pszichiáter szakma kapacitása nyilvánvalóan nem elegendő?

– Így van. Minél összetettebb, bonyolultabb egy probléma, annál magasabb szakképzettséget igényel, de rengeteg felesleges szenvedés enyhíthető egyszerűbb eszközökkel is. Például a nálunk képződő szakemberek – ultrarövid terápiás konzulensek, SzomatoDráma-játékvezetők – meglepően magas hatékonysággal és eredményességgel dolgoznak, tele vagyunk lelkes, hálás visszajelzésekkel. 

De tudni kell, hogy ez nem a szakorvosi meg a pszichoterápiás szint. Ahogyan az is odébb van még, hogy az AI önálló terápiás munkát végezzen. De efelé haladunk... 

Én egyébként úgy képzelek el egy modern egészségügyi intézményt, hogy van a recepció, aztán mindjárt a földszinten ott van a SzomatoDráma-terem meg az ultrarövid konzultációs szoba, és csak utána megy tovább az emeletre a páciens, ha még kell, a magasabb szintű ellátás felé…

– Hát… a nagy dolgok megszületéséhez elengedhetetlen az élénk fantázia…

– Szerintem a mostani időszakban a radikális öngondoskodás és közösségi gyógyítás trendjeit tapasztaljuk meg, még ha nem is tudunk róla. Egyszerűen tanuljuk magunkat gyógyítani és egymást segíteni. Nyilván nem agysebészetről beszélünk, de konfliktusokat feloldani, gyerekkori traumák hatását enyhíteni, képzeletben lejátszani fontos párbeszédeket, meghozni döntéseket, felismerni, hogy a testünk mit üzenhet nekünk és így tovább – ezekben rengeteget tudnánk egymásnak segíteni. 

– A könyveid önterápiás kézikönyvek is egyben, sok konkrét gyakorlat van bennük. 

– Mindent megteszek, hogy ami leírható, az le legyen írva, hogy az olvasó kipróbálhassa, neki működik-e. Ehhez persze fegyelmezettség, kitartás, elszántság is kell. És van egy határa annak, amíg magunkon tudunk segíteni, utána érdemes megfontolni, hogy valakihez forduljunk. Például, akár egy ultrarövid terápiás konzulenshez...  

– Nem voltam még ultrarövid terápiás ülésen, de a könyved olvasása után is az az érzésem, hogy nem árt hozzá egy kis előképzettség.  

– Ez egy kétirányú elköteleződésen alapuló szolgáltatás. A kliens oldaláról a tájékozódás, az önálló döntés és felelősségvállalás ugyanúgy lényeges, mint a konzulens oldaláról az előzetes szűrés és a saját kompetenciahatárainak ismerete.  

– Mikor javasolnád ezt a terápiát, és hogyan képzelje el, aki nem olvasta a könyvedet? 

– A legtöbb ember akkor keres meg minket, amikor testi-lelki panaszai vannak vagy krízisben van az élete, segítségre van szüksége, ugyanakkor nincs ideje, ereje, igénye egy hosszabb terápiába belefogni. 

Általában egy egyszerű javaslattal kezdünk: „Mesélj nekem arról, ami most a legjobban foglalkoztat!” A felszíni tünetek mögötti belső dinamika – a keresztbeálló gerenda – fokozatosan mutatja meg magát, amint haladunk befelé. A konzultáció folyamán egy modellt alkotunk a probléma eredetéről, a szenvedés gyökeréről, és ha a kliens ezt elfogadja, megyünk tovább a változtatás, a döntés, az elmozdulás felé. Ehhez képzeletben megjelenítjük azokat a szereplőket, akik a történet szempontjából fontosnak tűnnek, leggyakrabban a szülőket vagy a kliens egy gyermekkori énjét... Így elmondva lehet, hogy furán hangzik, de a gyakorlatban remekül működik.

– Aki együléses terápiát csinál, statisztikai szempontból sokkal több kliens problémáját viszi…

– Konzulensként sok klienssel találkozunk, igen, de nem feltétlenül terhelődünk jobban. Intenzívek a folyamatok, mélyre merülünk, megyünk egy nagyot együtt, de utána elengedjük egymást. 

A konzulens feladata az, hogy teljesen átadja magát az együttérzésnek, a kliens problémáját átmenetileg sajátjaként kezelje, és ez megterhelő, viszont amikor ki tudunk jönni a végén egy megkönnyebbüléssel, feloldással, az a konzulenst is tehermentesíti. 

És akkor el lehet engedni az egészet. 

– Mi számodra a szakmai siker? A korábbi egyetemi karriered? Az első komplementer medicina tanszék létrehozása a Pécsi Orvostudományi Egyetemen? A bestseller könyveid? Vagy az, hogy magaddal is lépést tudtál tartani, és a két módszered már évek óta sikeresen működik? 

– Jelen életszakaszomban elsősorban az érdekel, hogy hasznos, elégedett és derűs legyek. A siker kísérőjelenség. Néha tudom élvezni. A múltkor a lányaimmal moziban voltunk, és egyszer csak a menedzser hölgy bátortalanul, de lelkesen odalépett hozzánk az egyik könyvemmel a kezében, hogy dedikáljam. Látszott rajta, hogy meg van illetődve, hogy élőben találkozhat velem. A lányaim imádták a helyzetet, fürdőztek az apjuk ismertségében. Ennek például én is tudtam örülni.

– Sokszor elhangzik manapság, hogy a figyelem a legfontosabb valutánk. A terapeuta vagy konzulens figyelme nyilván szakmai alap. De hogyan lehet ezt tanulni?

– Van ennek egy része, ami tanulható, fejleszthető. És olyan összetevője is, amit közvetlenül nem lehet tanulni, hanem egy életútnak, valamilyen belső rendnek, harmóniának az eredménye. Ez a szép benne, hogy az ember magán is dolgozik, magát is „tisztítja”, amikor ezt fejleszti. Hallgatóinkat pedig arra igyekszünk tanítani, hogy figyelmüket olyan mértékig mélyítsék el, hogy a másik ember azt érezze: „rám még életemben nem figyeltek így”. És ennek a figyelemnek melegnek, barátságosnak, kedvesnek kell lennie, nem lehet az a hideg, szúrós, bizalmatlan fajta.

– A Mit üzen a tested? és a Mit üzen a lelked? után a Mit üzen az életed? filozofikusabb és spirituálisabb olvasnivaló. Sok szó esik benne az élet értelméről, a helyünkről a világban. Mintha nagyobb távlatban néznél az emberre, a közösségeinkre.

– Igen, a pszichológiai és a spirituális nézőpontot már nem akarom elkülöníteni, inkább a szintézisre törekszem. Ha valaki emberekkel foglalkozik, ma már kevés lesz a puszta pszichológiai szakmai attitűd. Ebben a könyvben ezeket integrálom, de sok gyakorlatot, használható térképet, praktikus útmutatást is igyekszem adni, a „filozofálás” mellé.

– Az életnek vannak kitüntetett pillanatai, amikor képesek vagyunk arra, hogy jobban rálássunk magunkra, de a konkrét életfeladataink sokszor elterelik erről a figyelmet. Ötvenéves korunk körül talán ez könnyebben megtörténik, mint húsz-harminc éves korunkban, nem?

– Életfeladat alatt, mit értesz?

– Hogy megtaláljuk a hivatásunkat, a párunkat, a barátokat, családot, közösséget alkossunk, hasznosnak érezzük magunkat… 

– Képzeld, sokszor előfordul, hogy egyetemi hallgatók, vagy még fiatalabbak, csak úgy odajönnek, hogy a könyveim vagy a munkásságom úgy általában, nekik mennyit jelent. Sokfélék vagyunk. 

Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ha valaki olyan életet él, hogy a napi feladatai miatt nem tud összpontosítani az életfeladataira – például a pénz utáni hajszában nem marad energiája elgondolkozni, miért is csinálja ezt az egészet – akkor nem jól ült fel a lóra. 

Rengeteg fölösleges szenvedés származik ebből. Vannak ifjúkori célok, amelyek elavulnak, elkopnak, zárójelbe kerülnek. Ezt az ívet akartam a könyvben is végigvinni. Az élet elején a kibontakozás a cél, megmutatni, ki vagyok én, mire vagyok képes. És utána jön, hogy jó, akkor ezt most szépen lehet elengedni, mert már nem ez a fontos. Az kezd inspirálni, ami túlmutat az énen, a szerzésen, a sikeren. Egyre inkább az önmeghaladás, az elengedés, az egyszerűsödés és a szolgálat kerül a középpontba. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2025. július–augusztusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.