Egy módszer, amely megnyitja a gyerekeket a fontos témákra

Mese a keret mögül

Egy fakeret az asztalra helyezve. Nyílik az egyik ajtó, a másik ajtó, majd a harmadik, és feltárul előttünk egy keretbe foglalt szép kép. A mesélő pedig belekezd a történetbe, s miközben az ő hangját halljuk, újabb és újabb kép következik. 

A képek egy történetet mesélnek el, minden illusztráció a mese egy-egy elemét eleveníti meg. A képek a teljes lapot betöltik, a közönség irányában állnak. Hátoldalukon fekete-fehér apró képen jelenik meg a mesélő számára a hallgatók által látott illusztráció. A szöveg nagybetűs, jól olvasható, és a lapok mozgatására vonatkozó ajánlások dőlt betűvel jelennek meg a szöveg megfelelő részénél.
A nézőknél a lapok cseréje, mozgatása drámai hatást ér el.

Ez a Papírszínház (Japánul kamishibai). A műfaj az ázsiai országból származik, szó szerinti fordítása: színházi játék papírból. A kamishibai képei egymásra csúszva, egymást kiegészítve fokozatosan jelennek meg. 

Néha csak lassan, folyamatosan, miközben a mesélő a történet szövegét mondja, máskor szakaszosan, a hátlapon jelzett vonalaknál akár több alkalommal megállva, ilyenkor a mesélő is apró szünetet tart, és mindenki izgatottan várja, vajon mit rejt a lap eltakart fele. De előfordulhat, hogy a lap ide-oda mozgatásával fejezünk ki bizonytalanságot, fokozzuk a kíváncsiságot. Hirtelen mozgás esetén a meglepetésre helyezzük a hangsúlyt. Ezáltal mint egy rajzfilm jelenik meg előttünk a mese.

Japán nemzeti örökség

Évszázadokkal ezelőtt szicíliai mesélők az összes képet egy óriási képregény formájában állították ki, és egy pálca segítségével mutatták, éppen hol tartanak a mesében. Ez a módszer a XIX. században Magyarországon is létezett: képmutogatónak hívták. Később Európában a tehetősebb rétegek miniatűr színházakat vásároltak a gyerekeiknek, ahol a figurákat változó hátterű képek előtt mozgatták.

A szegények és a gyerekek mozija

A mai formájában ismert kamishibai az 1920-as évek végén jelent meg Japánban, ahol azonnal megszerették, ez lett a szegények és a gyerekek mozija. A kamishibai-mesélők, a „gaitók” kerékpáron járták a vidéket, a csomagtartóra erősített lakkozott fakeretben három mesét, valamint fánkokat, édességeket vittek a gyerekeknek.
A második világháborúban a japán kormány propagandaeszközként használta ezt a gyerekek körében, ekkor terjedt el az iskolákban és az óvodákban.

A ’60-as évektől, a televízió megjelenésével azonban lassan eltűntek a gaitók, de a kamishibai népszerűségét mi sem igazolja jobban, minthogy a tévét „denki kamishibai”-nak, azaz elektromos kamishibainak nevezték el.

Kép

Kép forrása: Csimota Könyvkiadó

Gyógypedagógiai eszközként is szolgál

Magyarországon 2008-ban jelentek meg az első Papírszínház-mesék. 

Minden úgy kezdődött, hogy Csányi Dórát, a Csimota Könyvkiadó főszerkesztőjét azzal kereste meg Fekete-Szabó Viola a Mexikói úti Mozgásjavító Általános Iskola gyógypedagógiai módszertani központjából, hogy gyógypedagógiai eszközként kifejezetten olyan mesekönyvet keresnek, amit körbe tudnak ülni kerekesszékes, valamint más fogyatékossággal élő gyerekek is. 

Fontos volt, hogy egyrészről a mesék bárki számára könnyen érthetők, másrészről vizuális szempontból is könnyen befogadhatók legyenek.

Eleinte egy nagy mesekönyvben gondolkoztak, ám miután a főszerkesztő már ismerte ezt az ősi japán mesélési technikát, javasolta, hogy hozzák be Magyarországra. Így történt, hogy először hat Grimm-mesét jelentettek meg. Japán mintára 370×275 milliméter méretű kartonált lapokból nyomtatják a meséket, amikhez fakeret készül.

„Bizonyára mindenkinek van olyan gyerekkori élménye, hogy az óvodában mesél az óvónő egy mesekönyvből. Körbeüljük őt, de nem mindig látjuk a képet. 
A Papírszínháznál viszont a nézők egy az egyben látják a képeket. A Papírszínház-mesék illusztrátorai nagyon ügyelnek arra, hogy a mese messziről is jól kivehető és látványos legyen. Ha egy harmincfős osztályba letesszük az asztalra a Papírszínházat, akkor azt mindenki látja” – magyarázza Szabó Sándor, a kiadó szerkesztője. 

A színházi élmény, a vetítés mindig különleges esemény. Bölcsődék, óvodák, iskolák és könyvtárak is használják a Papírszínházat, de, mint megtudom, sok család vesz magának otthonra is: esti meseként vagy akár házibuliban is jól működik.

„A meséknél vannak korosztály-besorolások, de minden gyerek más és más. Általában hároméves kortól ajánljuk. Egy bölcsisnek még rövid mesék, egyszerű mondatok, mondókák kellenek, ám ahogy bonyolódik a történet, egyre hosszabbak a mesék.” 

„A korosztály mostanra olyannyira kibővült, hogy például van egy mesélő, aki kifejezetten idősotthonokba viszi a Papírszínházat, és demens betegeknek mesél terápiás céllal” – részletezi a szerkesztő. 

Kép

Kép forrása: Csimota Könyvkiadó

Máshogy működik, mint egy hagyományos mesekönyv

Sokan megkeresték a kiadót, hogy magyar népmeséket is szívesen viszontlátnának Papírszínházként. Így jelent meg például A kis kakas gyémánt félkrajcárja vagy A só című népmese, és egyre bővült a kínálat. 

„A Papírszínház történeteinek kicsit máshogy kell működniük, mint a hagyományos könyveknél. Hiába jó a történet, ha vizuálisan nem látványos, és nem sok minden történik benne. Ilyen például Az égig érő paszuly vagy A répa című mese is, amelyeket nagyon nehéz ebben a formátumban vizuálisan ábrázolni. Ezért nem minden szöveg alkalmas arra, hogy Papírszínház legyen. Előnye viszont a műfajnak, hogy sok történet, ami Papírszínházként jelenik meg, sokkal könnyebben és nagyobb számban jut el a közönséghez, mintha hagyományos könyvként adnánk ki. Sokkal jobban lehet használni például egy érzékenyítő téma kapcsán. Az Amikor elmentél című mesénk, Gaal Mici története a halálról szól: egy kislányról, aki elveszítette a bátyját. Ha ezt mesekönyvben jelentettük volna meg, akkor sokkal kevesebb gyerekhez jutott volna el” – mondja Szabó Sándor. 

„Fontos lehet a vizuális nevelés részeként, hogy a gyerekek különböző technikákkal és megközelítési módokkal találkozzanak. Erre szintén kiváló lehetőséget nyújt a Papírszínház-mesék nagyon változatos képi megformáltsága. A cél az, hogy a gyerekek minél többfélét lássanak, és ezáltal minél nyitottabbak maradjanak. Sokszor halljuk pedagógusoktól azt, hogy az általuk kevésbé kedvelt illusztrációkat a gyerekek mennyire szeretik” – teszi hozzá a szerkesztő. 

„Aki tud hangosan olvasni, az képes Papírszínházat előadni” 

„Amikor elmegyek a Tanítóképzőre bemutatni a Papírszínházat, meg szoktam kérdezni, ki az, aki ismeri. Régen egy-két ember, ha felnyújtotta a kezét, most már szinte mindenki ismeri” – hangsúlyozza a kiadó szerkesztője. 

Előnye, hogy mindenféle felkészülés nélkül lehet mesélni. Családok születésnapokon vagy egy ottalvós buliban is szeretik használni. Közös szórakozás, hogy egymásnak olvasnak fel Papírszínházat. Nemcsak a szülők a gyerekeknek, hanem fordítva is. 
„Aki tud hangosan olvasni, az képes Papírszínházat előadni” – szögezi le a szerkesztő. Mint mondja, egy közösségben nagyon kreatívan használható. Lehet közösen új mesét írni, illusztrálni vagy előadni. 

„A csapatmunkában az a legjobb, hogy ha valaki visszahúzódóbb, nem szeret szerepelni, rajzolni viszont igen, akkor ő is kiélheti magát. Másnak nincs rajzkészsége, de nagyon jól tud írni, akkor ő ebben mutathatja meg a tehetségét.”

„Ha valakinek nincs jó orgánuma, vagy bátorsága, hogy szerepeljen a többiek előtt, a fakeret mögé bújva, egy védettebb szituációban valószínűleg mégis megteszi” – vélekedik. 

Tudnak-e versenyezni az okostelefonnal? 

Szülőktől, pedagógusoktól gyakran visszahallják, hogy a mese idejére nagyon koncentráltan oda tudnak figyelni a gyerekek. A Papírszínház beszippantja őket.

„Ahhoz tudom hasonlítani, hogy amikor gyerekként először elvittek minket moziba, vagy láttuk az első videófilmet, azok nagyon meghatározó élmények voltak. A Papírszínház esetében is így van. Néhányan el is játsszák, hogy igen, most tényleg elmegyünk színházba; megfésülködünk, kiöltözünk. Ilyenkor ez tényleg egy színházi élmény lesz. Ugyanolyan, mint a bábszínház varázsa” – fogalmaz a szerkesztő. 

Hozzáteszi, csodák nincsenek. Amit egy okostelefon vagy számítógépes játék tud adni, azzal nagyon nehéz versenyezni, de nem is céljuk ez. A Papírszínház nagyon jó mesélési technika, közösséget épít, segít az olvasás elsajátításában, sok fontos témáról lehet rajta keresztül beszélni, és persze gyönyörködtet, szórakoztat is.