„Egy nap alatt megépítettek egy 180 centis gátat, brutális ez az összefogás!”

Nehezen sikerül helyszínt találni a készülő riporthoz, mivel napról napra változik a Duna állása. Több érintett település is Facebook-csoportot hozott létre, én az esztergomit figyelem, de ott sem könnyű kiigazodni az információáradaton. Több olyan posztot is látni, amiben arról adnak hírt, az adott ponton már nincsen teendő, a helyi gátőr igyekszik tájékoztatni a tagokat. Aztán az önkénteseket toborzó Református Szeretetszolgálattal veszem fel a kapcsolatot, de ők is csak késő este tudják meg a Katasztrófavédelemtől, hogy merre célszerű indulni másnap. 

Mi végül Tahitótfalu felé vesszük az irányt, ahol már teljes felkészültség és homokzsákhegy fogad minket a kormányablak előtti parkolóban. „Húszezer zsák jött százas kötegekben, amiket két helyszínen töltöttek. Ma a védekezés második üteme kezdődik, azaz a zsákok kihelyezése. A mezőőrök, vadászok figyelik a terepet, és jelzik, hol van rájuk szükség” – ismerteti a forgatókönyvet Révész Lajos, a Baptista Szeretetszolgálat munkatársa, aki egész nap a községben van. Beszélgetésünkkor épp a Budapest Baptista Sportiskola tanulóit várja, az intézmény igazgatója ugyanis mindennap hét kadétot küld segíteni a védekezésben gyakorlat gyanánt. De érkeztek önkéntesek is – van, aki direkt szabadságot vett ki emiatt.

„A zsáktöltés és gátépítés mellett fóliás technikát is bevetnek, de olyan is volt, hogy ahol tudtuk, meddig jön föl a víz, feltégláztuk a bútorokat” – folytatja Lajos. 

A helyiek közül a parthoz közel élők kénytelenek elhagyni otthonukat. Erre számít Cecília is, bár náluk „csak” a két garázs és a műhely van veszélyben, de ha központilag lekapcsolják az áramot, nem tudnak itt maradni. Szerencsére van hová menniük, apósa be tudja befogadni őket pár napra. Az asszony már harmadik napja pakol. „Mindent eltávolítottunk a garázsból, bútorokat, szerszámokat. Lent van a mosókonyhám, innen a fagyasztót és a mosógépet is fel kellett vinni, így most egy ösvényen közlekedünk” – mutat a terasz felé. 

De nemsokára vége a munkának. „Folyamatosan keresnek telefonon és Messengeren, hogy miben segíthetnek, és ismeretlenek is jönnek, akik látják, hogy pakolok” – tudom meg. Homokzsákokat viszont náluk nem látunk, mivel a garázs alatt a csatornából jön a víz, ez ellen nem tudnak tenni. Ha vége az apadási időszaknak, a tűzoltókat kell kérniük, hogy szivattyúzzák le a felgyülemlett vizet.

A szorongató helyzet ellenére azt mondja, nem uralkodik pánikhangulat Tahiban. 

„Nincs időnk gondolkozni, de nem is vinne sehová a pánik. Csak csináljuk, amíg nem ér ide a víz, mert versenyt futunk az idővel.” 

A készülődés miatt mozgáskorlátozott gyermekét sem tudta iskolába vinni a szomszédos Szentendrére, de megmondta az osztályfőnöknek, most a kármentés az első.

Az emberek főleg munka után, délután jönnek cipelni a zsákokat, amiket aztán a legkülönbözőbb járgányokkal szállítanak el. Volt, aki egy muzeális Csepel teherautót vetett be, meséli Révész Lajos, aki azt tanácsolja a tenni akaróknak, hogy regisztráljanak, mielőtt útra kelnek. Előfordulhat ugyanis, hogy már épp végeznek az adott feladattal, mire a helyszínre érnek. Persze így is lesz mit tenni, csak másutt. 

Labdarúgás helyett a zsákokat dobálják

Tahiból Dunabogdány felé vesszük az irányt, ahol szintén napok óta tart a munka. Útközben két kilométeres gát mellett haladunk el, amit épp katonák pakolnak – egy lassan megszokottá váló kép az elmúlt napokból, amit a hírekben láthattunk.

A településre érve homokzsákokkal megrakott utánfutók jönnek szembe, a partközeli házak udvarán várfalként magasodó gátak. A károsultak közül nem mindenki szeretne nyilatkozni. 

Egy férfi keresetlen szavakkal küld el, ami legalább olyan mellbevágó, mint a vízben álló házak látványa: benne van feszültség, kétségbeesés és fáradtság. 

Ki tudja, hány napja pakol már, mi mindene veszett oda, van-e hová mennie és hogy hány médiumtól szólították le előtte.

Kreisz Tamás épp a helyi focicsapat tagjait várja, amikor betérünk az udvarába. „Az unokaöcsém a fociedzőjük. Amerre ő megy, arra mennek a srácok is” – nevet. A férfi évek óta Ausztriában él, de Dunabogdányban lakik édesapja és testvére, így rögtön jött, amikor megsejtette, hogy baj lesz. Egy honlapon folyamatosan követi a Duna aktuális vízállását, így nem érte váratlanul az áradás. 

2013-ban már átélték, hogy elöntötte az udvarukat a folyó. A gazdasági épület falát be is döntötte az áradás, de a házuk is megsérült. „Vályogház, aminek a fala magába szívja a nedvességet” – mondja. Akkor az Ökumenikus Segélyszervezet segített nekik a kivakolásában, aminek emlékét egy tábla is őrzi a falon. 

Most az említett focicsapat tagjaival készülnek az áradásra, előző nap körülbelül hét órát dolgoztak. „Négy, három és két zsákból álló sorokat raktunk, de voltak itt a mérők, és megállapították, hogy két zsákkal alacsonyabb, mint kellene” – mondja Tamás. 

Az épülő gáton átmászva megnézzük a kertet, amit már elárasztott a víz. Tamás egy botot mutat – reggel szúrta a földbe, most pedig már a fele vízben áll.

Együtt lapátol öreg és fiatal

A lángosozó melletti partszakasznál már reggel óta folyik a munka. A segíteni akarók közt mindenki talál feladatot: egy idős nő és férfi a még üres zsákok száját hajtogatja, hogy könnyebb legyen megtölteni, mások süteményeket, szendvicseket hoznak a fizikai munkát végzőknek. A zsáktöltés sem egyemberes munka: míg valaki tartja az anyagot, addig a másik lapátolja bele a homokot. A lapátnak háromszor kell fordulnia, különben túl nehéz lenne megemelni a teli zsákot.

Ági és Tamás szerint nagyon gördülékeny a munka: több pontra osztották fel a községet, és mindnek van egy koordinátora. Az önkormányzatnál is folyamatosan felügyelnek. „Már hétvégén fel lett szólítva a falu, hogy aki tud, az fogjon lapátot, kesztyűt, és legyen a gátakon. Sokan az autójukat is felajánlották. Előző nap háromnegyed nyolckor fejeztük be” – meséli az elmúlt napok történéseit az asszony. 

Vajon hány zsákot pakoltak meg eddig, kérdezem az egyik férfit. „Elkezdtem számolni, de háromnál megálltam” – vonja meg a vállát.

Ágiékra visszatérve, ők a hegyen laknak, így nem veszélyeztetettek, de több családtagjuk igen. Az egyik rokon kisfiúra most ők vigyáznak. „Az apukájának megsérült a szeme, szemészetre kellett vinni, az édesanyja pedig egy hathetes babával van otthon. Az óvodában viszont csak ügyelet van most” – magyarázza a nő, miközben a kisfiú a homokbucka tetejére mászva kémleli a felnőtteket. Egyébként többen is jöttek kisgyerekkel, egy férfit például kétéves kislánya kísérte, egy babakocsiból lesve az eseményeket.

A parton kamaszok is vannak szép számmal – a polgármester kérésére a gimnazisták, középiskolások otthon maradhattak, hogy tudjanak segíteni. A kilencedikes Csabát szülei is erre buzdították. „Megmondták, ha ásót tudok fogni a kezembe, itt a helyem.” Észreveszem, hogy be van kötve a tenyere: még előző nap sérült meg, amikor gátat építettek. Elmondása szerint ez volt a legkeményebb munka – szó szerint is, mivel aznap esett az eső, a vizes homokkal teli zsák pedig még nehezebbé vált. De ez nem hátráltatta az összegyűlteket.

„Ötven ember egy nap alatt megépített egy 180 centis gátat. Brutális ez az összefogás” – jegyzi meg elismerően. 

„Itt mindenki ismer mindenkit. Bármit is teszek, hazaérve már tudják. De hát nem kell rosszat csinálni.”

Áldás és átok

Csaba szavait Laura is megerősíti, aki 2015-ben Erdélyből költözött Bogdányba „Imádunk itt élni. Amikor idekerültünk, azt éreztem, hazaértem, és ez azóta csak erősödött. Barátokra, közösségre leltünk. Az utcán mindig ismerősök jönnek szembe, van kire rámosolyogni” – osztja meg. De nem csak a helyiek mozdultak meg: Kecskemétről, Szlovákiából is jöttek.

A nyugdíjas László és felesége Budapestről érkeztek. A férfi ugyan jelenleg is dolgozik, de munkahelyén jelezte, hogy most itt van dolga. A családja idevalósi, illetve nemrég vettek is itt egy házat, így erősen kötődik Bogdányhoz.

Miközben tartom neki a zsákot, a falu és családja történetéről mesél. „Dunabogdány egy sváb falu, aminek van egy németországi testvértelepülése is, Leutenbach. A 2013-as árvízkor többen is jöttek innen segíteni.” A falut az évszázadok során nem kímélte az élet, nemcsak árvizek, hanem törökök is pusztítottak. 

A kápolnánál gyermek janicsárok nyugszanak, akiket megöltek, mesél tovább. Mi minden kiderül pár perc alatt.

László nagyapja szintén sváb ember volt, akit ’47-ben kitelepítettek. Elvették a bányáját, a vagyonát, majd Németországba ment, de később visszaköltözött. Ő már a fővárosban nőtt föl, de sok időt töltött nagyapjánál. „Volt két lova, az egyik Laci, de nem rólam nevezték el. A másik Vihar, azt lehet, hogy rólam nevezték el” – mosolyog. A férfi ma saját unokáival jár az itteni szabadstrandra, amit a Dunakanyar legjobbjának választottak, büszkélkedik. 

Gyerekkori emlékeket idéz fel a helybéli Balázs is, aki akkor még másképp élte meg az áradásokat. „A kukoricásban csónakáztunk” – emlékezik vissza, mintha csak a főtéri táblán olvasható feliratra reflektálna: A Duna áldás és átok.

Délutánra aztán egészen másfajta hangulat kerekedik, a fiatalok zenét tesznek be, ami hangszóróból szól. Fogynak a zsíros kenyerek és pogácsák, mások a lángosozó asztalánál pótolják az energiát. Közben megérkezik a Máltai Szeretetszolgálat két önkéntese is az autós teajárattal, senki sem marad éhes, szomjas. Az embereknek még arra is van gondjuk, hogy a szemetet elrámolják maguk után.

Kép

Fotó: Bach Máté

Az utcákon alig látni embereket, aki tehette, a partra ment segíteni.

Van, amit megtartanának az emberek ebből az időszakból

Egy fiatal srácot már hazafelé menet csípünk el. Arcán derű – ha nem tartana ásót a kezében, azt hinnénk, egy baráti találkozóról jött. Ő nem túl extrovertált, most viszont megismert pár helyi öreget, amikor pedig fotós kollégám leszólította, épp a budapesti Lacival cseréltek elérhetőséget. „Jó lenne, ha a hétköznapokba is átvinnénk a gondoskodást. Én jobban éreztem magam az áradás napjaiban, mint a szürke hétköznapokban.” Pedig pincéjüket és szülei büféjét is elárasztotta a folyó. 

„Egy újságban írták, hogy valakinek elvitte a víz a munkáját. Azok mi vagyunk” – mondja. 

Ennek ellenére pozitívan tekint a jövőbe: szerinte csak külső szemmel tűnik horrorisztikusnak, ami történik. Az ember kipakolja a cuccait, illetve segítséget kér, és kap. Nekik a katasztrófavédelem, a vízügyisek és a rendőrség is segített. Pár hét, és minden visszatér a rendes kerékvágásba, summázza. „A tragédia nem ez a pár nap, hanem az, ahogy a többi napon élünk – folytatja. – A másik a buszon, a boltban, a munkahelyen akkor is nehézségekkel néz szembe, amikor nincs árvíz, csak ez nem olyan nyilvánvaló.” 

Kép

Fotó: Bach Máté

A napot Visegrádon zárjuk, amit nyugalmi állapotban találunk: a 2013-as áradáskor még 370 ezer homokzsákra volt szükség, most egy uniós pályázatnak köszönhetően mobilgáttal tudnak védekezni. A visegrádiak a szomszédos településeken hasznosították magukat. Így tett Visnyovszky András étteremtulajdonos is, miután negyven alkalmazottjával kipakolták a raktárjukat. Az étterem forgalma teljesen visszaesett, aznap mindössze két vendégük volt, házhoz sem rendeltek tőlük ételt.

Andráson látszik a feszültség, és a derekát is fájlalja, de ő is az összefogásból merít erőt, amit tapasztalt.

„Ha nincs ilyen katasztrófa, az emberek sokszor szó nélkül elmennek egymás mellett, most viszont kénytelenek beszélni, az árvíz minden korosztályt összekovácsol.” 

Megmosolyogtató, hogy pont ekkor tűnik fel egy szivárvány az égen, ő pedig gyorsan elköszön, mert kamaszlánya húzza, hogy induljanak Bogdányba.

Az összefogásra pedig a háborgó folyó elcsendesedése után is szükség lesz, a baptistás Révész Lajos szerint négy hét is eltelik, mire az érintett házak újra lakhatóvá válnak. Sártakarítás, fertőtlenítés, kiszárítás vár a lakosokra, szóval ne süllyesszük olyan mélyre a gumikesztyűt a kabátzsebben.

Aki segítene: 

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság várja az önkénteseket!
Az OVF a Facebook-oldalon közölt információkat azoknak, akik önkéntesként besegítenének az árvízvédelembe. Azt javasolják, hogy aki segítene, keresse az karitatív szervezeteket vagy az adott település polgármesterét, aki a helyszínen tartózkodó műszaki irányítókkal szervezi a munkát és tájékoztat a teendőkről. Emellett a lakosság együttműködését kérik. Aki nem tud segíteni, kerülje az érintett területeket, mivel a munkálatokon való nézelődéssel hátráltatja az ott zajló védekezést!

A Magyar Református Szeretetszolgálat több helyszínre is toboroz segítőket, a szeptember 21-i hétvégére itt tudnak jelentkezni. Emellett adománygyűjtést is hirdettek, a 1358-as adományvonal hívásával és az adomany.jobbadni.hu oldalon keresztül várják a felajánlásokat. 

A Baptita Szeretetszolgálat is folyamatosan segít az érintett helyszíneken. Az alábbi linken várják azok jelentkezését, akik szeretnének csatlakozni árvíz elleni munkálataihoz. Aki pénzbeli adományával szeretné támogatni a védekezés költségeit, online adományozási felületükön pár kattintással megteheti. További részletek a www.baptistasegely.hu/adományozas oldalon.

A Katolikus Karitász is adománygyűjtést hirdetett, az árvíz sújtotta területeken élőket a 1356-os adományvonal hívásával lehet támogatni, emellett a www.karitasz.hu oldalon keresztül online adományozással („vészhelyzeti segítségnyújtás” megjelöléssel), vagy banki átutalással, részletek itt.

A Máltai Szeretetszolgálat Vészhelyzetkezelés nevű adománygyűjtési kampányával is segít az árvíz károsultjainak, amit ide kattintva tudunk támogatni.

A Magyar Vöröskereszt egész évben működő adományvonalára, a 1359-re indított hívásokkal, illetve az ide küldött ADOMÁNY szövegű üzenetekkel szeptember 15-től határozatlan ideig bárki támogathatja a Magyar Vöröskereszt katasztrófavédelmi tevékenységét az árvízi helyzet idején.

Az Ökumenikus Segélyszervezet is felhívással fordul a lakossághoz, hogy az emberek a 1353-as adományvonal tárcsázásával illetve a www.segelyszervezet.hu oldalon fejezzék ki támogatásukat.