A szenvedő beteget nem megölni, hanem segíteni kell

Egy hófehér asztal a terem közepén, körülötte háromlábú székek. Oldalt kényelmesnek tűnő zöld fotelek terpeszkednek a perzsa szőnyegen, mellettük egy fácska ágai nyújtózkodnak a plafon felé. Nagyon békés kép, szinte hallom a fülemben a lágy zenét. Mintha egy IKEA-katalógusban láttam volna már hasonlóan berendezett szobát. Ez a Pegasos Swiss Assotiation, ahol a háromgyerekes, depressziós Catherine Kassenoffnak felírták a halálos mérget. És ahol annak a fizikailag teljesen egészséges, 48 éves Alastair Hamiltonnak is segítettek meghalni, aki nem találta élete értelmét, édesanyjának pedig azt hazudta, hogy vakációzni megy, miközben a Pegasosba tartott. 

Felmegyek a szervezet honlapjára, hogy tovább böngésszek: jelentkezés, ügyintézés, áttekintés, időpont-egyeztetés, ütemezés. 

Gyakran ismételt kérdések: nem, nem kell halálos betegnek vagy svájci állampolgárnak lenni ahhoz, hogy valakinek a kérvényét elfogadják. A hozzátartozókat és a kisállatokat is szeretettel várják az eseményre. 

„Mert imádjuk az állatokat” – írják. 10 ezer svájci frank, úgy négymillió forint. „Csak” 18 éven felülieknek! Mennyi idő, amíg meghalunk? Kevesebb mint egy perc. Hallgathatunk közben zenét? „Naná, összeköttetésben vagyunk a Spotify-jal!” Utazási tippek, amelyek többek közt felhívják a meghalni vágyók figyelmét arra, hogy Bázelben és környékén él a vasárnapi boltzár, ezért a bevásárlást célszerű legkésőbb szombatra időzíteni. Egy beteges disztópiába kerültem? Mi ez a rémálom?

Magyarországon az utóbbi időben az eutanáziát összekötötték Karsai Dániel nevével, aki egy olyan rettenetes, gyógyíthatatlan betegségben szenved, hogy azok is, akik hevesen ellenzik az élet kontrollált körülmények között való kioltását, a róla szóló vitákban inkább együttérzően hallgatnak. 

A média sok fontos szempontra felhívta a figyelmet azóta, tabudöntő cikkeket közölt a méltó életről és a kegyes halálról, mégis új akadályokat emelt a közéleti diskurzusba. Aki ma itthon aggodalmakat fogalmaz meg az eutanázia legalizálásával kapcsolatban, az rögtön a „szívtelen ember” vádjával néz szembe, mert ha tudná, milyen az alkotmányjogász bőrében lenni, azonnal igent mondana az eljárásra. Bevallom, sokáig én is azon az állásponton voltam, hogy legalizálni kellene az eutanáziát itthon, hogy azoknak, akiknek a fizikai fájdalma elviselhetetlen, a kezébe lehessen adni a döntést.

Aztán megnéztem Kevin Dunn Fatal flaw: the Assisted Death Debate című dokumentumfilmjét, és az esetek, amiket ott láttam, megrémítettek. Ahogy egy korábbi cikkünkben is körbejártuk, az eutanázia jóval több kérdést vet fel, mint hogy az ALS-betegeknek vagy a végstádiumú, szenvedő embereknek meg lehet-e adni azt a lehetőséget, amit a köznyelvben „kegyes halálként” szoktak emlegetni. 

Hol, hogyan és kik húzzák meg a határokat? Ki dönthet életről és halálról? Mi a szenvedés? Mi a szenvedés elfogadhatatlan és elviselhető mértéke? 

Milyen hatással lesz az egészségügyi ellátásra, ha az orvosokat az egyetemen nemcsak arra tanítják, hogyan koncentráljanak a gyógyításra, a fájdalomcsillapításra, hanem arra is, hogyan ajánlják fel a halált mint örök gyógyírt?

A filmes azért szelte át az óceánt, mert édesapját néhány éve rákkal diagnosztizálták. Bár azóta meggyógyult, a kezelés legalább olyan rémisztő és fájdalmas volt, mint a betegség, az apa pedig félt attól, hogy csak terhet jelent a családjának. Több országban már legálisan elérhető az eutanázia, amit olyan embereken is elvégeztek már, akik bár nem kaptak halálos diagnózist, úgy érzik, nincs értelme az életüknek. „Túl messzire mentünk?” – teszi fel a kérdést a riporter, és igyekszik is megtalálni a válaszokat a szűk másfél órában.

Elsőként Sheila Elson és lánya, Candice Lewis szólal meg a filmben. Candice többféle rendellenességgel született, sokat volt kórházban, és az állapota olyan ütemben romlott, hogy felajánlották anyjának, mondjon igent, és vegye rá lányát is az asszisztált öngyilkosságra. 

Aktív eutanázia esetén közvetlen orvosi közreműködéssel vetnek véget az ember életének, az asszisztált öngyilkosság pedig úgy történik, hogy bekészítik a mérget a jelentkezőnek, de nem segítenek neki beadni. 

Amikor az anya visszautasította ezt, az orvos nemcsak önzőnek nevezte, de közel hajolt Candice-hez, és megkérdezte, hogy tisztában van-e azzal, milyen súlyos a betegsége. Az anya persze megmondta neki, hogy soha többé ne merjen előhozakodni ezzel a kérdéssel, mert a lánya nem akar meghalni. 

Candice köszöni szépen, azóta is mosolyog, fest, tanul, és sírva hálálkodik azért, hogy az anyja nem próbálta meg rábeszélni az öngyilkosságra, orvosi javallatra. 

A holland Helen Isherwood édesanyja is csak a lányának köszönheti, hogy még él. Egy rosszul felállított diagnózis miatt nem kapott megfelelő ellátást, nem hagyták enni-inni, ezért az idős hölgy lelkiállapotának legmélyebb pontján kijelentette, hogy nem akar tovább élni. Ezt az egészségügyi dolgozók kérésnek vették, és megállapodtak az asszonnyal abban, hogy 48 órán belül végrehajtják az eutanáziát. Lánya nem akart ebbe belenyugodni, pedig „94 éves az édesanyja, szép életet élt, miért nem hagyja annyiban?” – kérdezték tőle. „Mert ő az édesanyám” – felelte felháborodottan, majd másodvéleményt kért. Az idős hölgy meggyógyult, és kiderült, hogy teljes életet élhet, azóta második dédunokája is megszületett. Ha nincs, aki küzdjön érte, ő is csak egy adat lenne a statisztikában. 

Kevin Dunn az eutanázia hetén is részt vett Hollandiában, ahol olyan programokat szerveznek, amelyek az eljárást pozitív színben tüntetik fel – a támogatók szerint ez csak informálás, a kritikusok pedig propagandának mondják. „Soha nem értettem, miért tartják meg az eutanázia hetét. Évtizedek óta mindegyik az eutanázia hete itt Hollandiában, olyan sokat beszélünk róla, mi lenne, ha inkább lenne egy hét, aminek a középpontjában a palliatív (szenvedéscsökkentő – a szerk.) ellátás állna?” – teszi fel a kérdést egy holland újságíró a filmben. 

Fiatalokat célzó programot is tartottak ezen rendezvényen. Egy ilyen szimpóziumon találkozott Dunn a 29 éves, fizikailag egészséges, de pszichés problémákkal küzdő Aurelia Brouwers-szel, aki bár mosolyogva beszél a kamera előtt, akkor már benyújtotta kérvényét az eutanáziára, és azóta már nincs is köztünk. 

Ezek után felvetődik a kérdés, hogy olyan brutális számoknál, mint amilyenek a legmegengedőbb Hollandiában vannak (9 ezer eutanázia/év), vajon milyen körülmények között hozták meg a végzetes döntéseket. 

Ennek a sokezer embernek tényleg nem volt már miért élnie? Tényleg nem volt 100, 10 vagy akár 1 ember sem köztük, aki ma is élhetne, ha a rendszer kinyújtja érte a kezét, és felemeli őt ahelyett, hogy „fegyvert szegeznek rá”, és azt mondják: „én véget vethetek a szenvedésednek, ha akarod”?

Kevin Dunn ezekkel a példákkal az emberi sebezhetőségre akarta ráirányítani a figyelmet, hogy feltehessük magunknak a kérdést: amikor éppen a legmélyebb gödörben vagyunk, tudunk-e racionálisan választani élet és halál között? A döntés valóban a mi kezünkben van, vagy csak engedünk a kilátástalan körülmények nyomásának? 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Itthon az eutanáziavitának nem arról kellene szólnia, hogy Karsai Dániel véget vethet-e az életének békés körülmények között, amikor eljön az idő. Hanem arról, hogy milyen folyamatok indulhatnak el abban a pillanatban, hogy legálissá tesszük azt, hogy kontrollált körülmények között megöljenek minket, vagy mi megöljük magunkat. „Üzenem a többi országnak, hogy ne legyenek naivak! Ne gondolják, hogy ha megnyílik ez a lehetőség, akkor kizárólag a rákban szenvedők fognak élni vele” – világít rá a veszélyekre Gerbert van Loenen holland újságíró. 

Kezdetben Hollandiában is csak a „kilátástalan helyzetben” lévő betegeknek akartak „segíteni”, aztán a „kilátástalan” fogalmát újabb és újabb kategóriákkal töltötték fel: ma már mentális betegségben szenvedők, demenciával, Alzheimer-kórral küzdők és olyan emberek is választhatják az asszisztált öngyilkosságot, akik megcsömörlöttek az élettől. 

Amikor azzal érvelnek, hogy éppen ezért kell olyan szigorú szabályokat hozni, hogy csak a halálos betegségben szenvedőknek legyen hozzáférhető az eljárás, érdemes vetni egy pillantást Oregonra. Az amerikai államban csak azok kérhetik az asszisztált öngyilkosságot, akik olyan betegségben szenvednek, amelybe hat hónapon belül belehalnának. Ez elsőre akár szigorúnak is tűnhet, de szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy a rendelkezésnek vannak vakfoltjai. 

Például, ha egy cukorbeteg megtagadja az inzulint (nem kényszeríthető senki arra, hogy beadja magának), akkor olyan halálos betegségben szenved, amely nagyon gyorsan végez vele, ezért kérelmezheti az öngyilkosságot. 

Ma Magyarországon egyetlen orvos, pszichiáter, pszichológus sem teheti ki az asztalra megoldásként a halált, ezért mindenkit utolsó erőfeszítéseikkel is a terápia és a palliatív ellátás irányába kell terelniük. Éppen ezért fontos volna, hogy minél több kormányzati forrás jusson erre az egészségügyi ágazatra, amely segíti a szenvedőket hátralévő életükben megtalálni az értelmet. 

Mit tegyen az, aki öngyilkos gondolatokkal küzd?Ossza meg a gondolatait egy közeli hozzátartozóval vagy baráttal!  Ha nincs mellette ilyen társ, akkor jelezzen a háziorvosnak vagy a pszichiátriai gondozónak! A 116-123 egy éjjel-nappal hívható lelkielsősegély-szolgálat, ahol képzett mentálhigiénés szakemberek és pszichológusok segítenek a legnehezebb helyzetekben. Ha nem akut a probléma, akkor a területi pszichiátriai gondozó vagy pszichiátriai osztály segít. Kontrollálatlan, aktuálisan jelentkező öngyilkossági szándék esetén haladéktalanul a mentőket kell hívni.