Blaskó Péter: „A színészi létezés gyógyszer is”
Azt hiszem, valami olyasmit gondoltam eddig, hogy valaki vagy úriember, vagy őszinte. Erre akkor jöttem rá, amikor Blaskó Péter rácáfolt az előítéletemre. Évtizedeken át tanúja lehettem a nézőtérről, hogyan válik a színpadon magára öltött szerep egy-egy estére eleven, hús-vér emberré. Első, személyes beszélgetésünkkor viszont éppolyan sallangmentesen mutatta meg magát, mint ahogyan a megírt színpadi hősöket és karaktereket. Válaszai egyenesek, hatásvadász provokáció nélkül, kedvesen őszinték, néha önironikusak, de nincs bennük bizalmaskodó összekacsintás. Elmosolyodtam, amikor kilépve a színházból tudatosult a szinte baráti beszélgetés után, hogy eszembe sem jutott felajánlani a tegeződést.
Festőművész gyermekeként nőtt föl, felesége, testvérei és gyerekei is művészek. Változott az élete során, hogy mit gondol a művészetről?
Édesapám festőművész volt, a bátyám szobrász, az öcsém színész. A talentumot, amit az ember a Jóistentől kapott, megpróbálja kamatoztatni, de ez egy egész életen át tart. Az ember önmagát is gyakorlatilag a művészeten keresztül ismeri meg. Amikor valaki elkezdi ezt a pályát, felteszi magának a kérdést, hogy valóban alkalmas-e rá, tudja-e majd csinálni, egyáltalán mi is az, amit szeretne. Aztán jön az, hogy meg tudja-e valósítani, képes-e realizálni a fantáziáját, kifejezni és elfogadtatni magát.
Érez éles határt az alkotó- és az előadóművészet között?
A képzőművészet szólóműfaj, a színészet pedig társas közeget kíván, de vannak hasonlóságok. Például a bátyámnak mint szobrásznak, amikor megvan a fejében az elképzelés, vázlatokat készít, aztán megépíti mindenféle drótokból, fadarabocskákból a vázat, és arra kerül az anyag, alakul ki a végeredmény.
Ugyanígy teremti meg a színész is élettapasztalatból, színészi tudásból, a természetéből, az adottságaiból, a fantáziája által a szerep vázát.
Édesapám az állványra kiszögezte a vázlatot. Megalapozta a vásznat, elkezdte a képet és néha rápislantgatott a vázlatra. Nem biztos, hogy egy az egyben másolta, de az volt a kiindulópont. Én is kialakítom magamban a szerep fontos fordulópontjait, és ezeket a szereposzlopokat kötöm össze, erre rakódik rá az érzelmi rész.
Keresem, hol vannak meg bennem egy karakter vonásai, mondjuk Tartuffe gonoszsága. Ez erős belső munka, mert az ember a nemszeretem tulajdonságait nem szívesen mutogatja, de a szerephez ez elengedhetetlen. És persze a rendező és a színésztársak is csiszolják a karaktert.
Amikor két, régi, összeszokott kolléga áll a színpadon – mint az Ők tudják, mi a szerelem előadásban Udvaros Dorottyával alkotott kettősük –, lehet ebbe a szimbiózisba belépnie egy harmadiknak?
Rengeteg szerepet játszottam már Dorottyával, még annak idején a Katona József Színházban is, kivételes tehetségű, nagyszerű színésznő. Vele tudok úgy próbálni, hogy a szituációk maguktól alakulnak, de talán nem is szabad megbeszélni előre, mert akkor a születés varázsa múlik el. Rátóti Zoltán rendezőként és színészkollégaként is érzékenyen, szeretettel kezelt bennünket, és jó tanácsai továbblendítettek bennünket a próbafolyamatban.
Ha kezdő színészként előre látta volna ezt a szerepet, és hogy még film is készül az előadásból, elégedett lett volna?
Igen, bár ismertük a nagyok – Tolnay Klári és Sinkovits Imre – előadásában a színdarabot, ami teher is. Kimondatlanul pedig az is ott volt bennünk az olvasópróba után, hogy a történet ma már talán kissé poros, és nem fogja érdekelni a nézőket. Aztán a próbaidőszak alatt megtaláltuk benne az örök emberit, a megmosolyogtató drámát, hogy a lélek nem öregszik, csak a test. A zeneszerző Berlioz, a maga szenvedélyével hordozza a fiatalkori szerelmet ötven éven keresztül, múzsává válik ez az emlék, és bár az évek során művészetté formálta, most ezt a szenvedélyt újra akarja élni. Az első kérdéshez kapcsolódva ez is a művészeti ágak ajándéka: az ember megírja, lefesti, eljátssza azt, amit a valós életben nem tud átélni.
A színészi létezés gyógyszer is, hiszen az ember a hétköznapi feszültségeit, amelyek például a magánéletben terhesek – kiélheti, szereppé változtathatja a színpadon.
Volt egy egészségügyi problémám, és megkérdeztem az orvost, hogy miként gondolkodjak a jövőben a színpadról. Azt mondta: „Abba ne hagyja, mert a szervezete hozzászokott ehhez a jótékony stresszhez.” Megkérdezte, hány szerepet játszom, mondtam, hatot, azt mondta, az sok, legyen három. Megfogadtam, és boldog vagyok, hogy csinálhatom tovább.
Vannak olyan darabok, amelyekből kicsit ki kell ásni a drámát, mint a Berlioz-történetből, erre a közönség is vevő. De mi a helyzet a nagy görög tragédiákkal és a Shakespeare-drámákkal? Nehezebb a mai nézőt elérni velük?
Nagyon sok függvénye van. Próbáltam a Lear király szerepét egy erdélyi rendezővel, és valahogy nem találtam meg a karaktert, pedig ha van drámai szerep, akkor az ez. Lear egy kőszikla az összes tulajdonságával és a körülötte zajló eseményekkel. Nem voltunk egy hullámhosszon a rendezővel, ő valamit akart, ami gátolt engem. Nem tudtam menni az utamon a próbákon, a magam akár tévedéseivel is. Éreztem, ő ezt már megrendezte, ott volt a fejében egy elkészült előadás. Ez többször előfordult az életemben. Az ilyesfajta színpadi KRESZ – „oda menj, ide állj, higgyél benne, és akkor megszületik” – mindig nagyon zavart. Én a közös munkában hiszek. A közönség valójában mindenre fogékony, ami jó.
Az interjú folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2026. májusi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.
A magazinra előfizethet itt.
Valódi történetek. Valódi értékek. Segíts megőrizni!
A Képmásnál hiszünk abban, hogy a család, az emberség és a minőségi újságírás iránytű a mai világban. De ahhoz, hogy cikkeink, podcastjaink és videóink továbbra is elérhetők maradjanak, rád is szükségünk van. Ne csak olvasd, tartsd is életben a Képmást! Légy a támogatónk, és építsük együtt ezt a közösséget!
Támogatlak titeket>>
