Fia emlékéért és a rákkal küzdő gyermekek megsegítéséért 418 kilométert fut István

„A futás alatt az ember megtanulja, hogy ha eljön egy holtpont, az egyáltalán nem a küzdelem vége, csak egy gödör, amiből ki lehet jönni. Ilyenkor egyetlen jó döntés van: tovább kell menni, aztán majd elmúlik. Nagyon sokan mondják, kezdő futók, hogy eljutnak három-négy kilométerig, aztán olyan fáradtság jön rájuk, hogy úgy érzik, nem tudnak továbbmenni. A mai napig is szoktam három kilométernél érezni a holtpontot vagy valamilyen nehézséget. Aztán az ember összeszorítja a fogát, továbbmegy fél órát, és egyszer majd megint jól érzi magát" – mondja Csingár István székesfehérvári ultrafutó. 

Nehéz, mélyről jövő szavak ezek, hiszen Istvánnak a való életében is egy mély gödörből, hatalmas tragédiából kellett fogat összeszorítva kimásznia: 2023-ban derült égből villámcsapásként jött a hír, hogy 17 éves fiánál csontrákot diagnosztizáltak. 

Tizenegy hónapnyi kemény küzdelem következett a Tűzoltó utcai Gyermekklinika odaadó és mindenben segítő orvosainak, szakembereinek segítségével, akik mindent megpróbáltak és megtettek Bencéért, akin azonban a kór 2023 novemberében sajnos felülkerekedett.

Egyedül akart lenni a gondolataival

„A futást eredetileg azért választottam, hogy egyedül, a saját gondolataimmal legyek. Soha nem akartam megkerülni a Tisza-tavat vagy a Balatont, megtenni az Athén és Spárta közti 246 kilométeres távot, csak bekerültem egy olyan közösségbe, akik valahogy mindig belevittek a »rosszba«, mindig egy kicsit erősebb és erősebb versenyre hívtak. A Balatont is csapatban futottam először körbe, de már akkor zavart a váltó, a szakaszos futás: ha én nekiiramodok, szeretek addig futni, amíg bírok" – mondja István, akit bár édesapja már gyermekkorában is sokszor elvitt futni, valójában 2013-ban kezdett komolyabban megbarátkozni e sporttal.

A barátkozás olyan jól sikerült, hogy öt „szimpla" Ultrabalaton után 2023-ban ott találta magát a világ leghíresebb és talán legkeményebb ultratávjának rajtvonalán. A Spartathlon nem pusztán a leküzdendő táv miatt nehéz, hanem a kóborkutyák okán is. Aztán persze ott van a futók által csak „A Hegy”-nek nevezett akadály, a Parthenion-hegy, amely alá 150–160 kilométer környékén, éjszaka érkeznek meg a futók. Ekkor sokan már erősen fáradtak, alváshiánnyal küzdenek. István mindezek ellenére kiváló eredménnyel, 29:55:13-as idővel teljesítette a Spartathlont.

Ne hisztizz, fuss!

„Kellett némi idő, mire megtanultam, hogy amikor hisztis vagyok, az gyakorlatilag fiziológiai jelenség. Emögött mindig komoly szénhidrát-, só- és vízhiány van. Amikor nagyon úgy érzem, hogy vége, lassítok, jön a sótabletta, a víz, az izotóniás ital, sétálok egy ideig, aztán visszajön az erő. 

A lelki részére pedig az a trükköm, hogy amikor úgy érzem, egy tömény fájdalom vagyok, elkezdem analizálni magam: igazán fáj a bokám? Nem. Esetleg a térdem a legrosszabb? Nem. A gyomrom? Tulajdonképpen bírható. Vészes a hányinger? Nem. Akkor ez csak hiszti. 

És akkor minden a helyére kerül, megyek tovább” – árulja el a titkot István, aki az első Ultrabalatonját is ezzel a technikával tudta teljesíteni. A 100. és a 130. kilométer között majdnem feladta, de az önelemzés bevált, s a maradék távot szinte egyetlen lendületből végigfutotta. A második UB-nél már tudta, hogy lesz egy hasonló gödör, abban bízott, hogy idővel elmúlik. Végig azzal győzködte magát, hogy mindjárt jobb lesz, még egy kicsit kell csak kitartani. Ám ezúttal a kín Füredig sem múlt el, onnan meg már mindegy volt, olyan közel volt a cél.

Az is őrülten nehéz, amikor az ember álmos: „Olyankor arra koncentrálok, hogy valahogy kibírjam napfelkeltéig. Az a csodálatos látvány olyan löketet ad, hogy az ember egész nap tovább tud menni.”

Erővé transzformálni a fájdalmat

A 2023-as családi tragédia után István úgy érezte, szeretné valahogy megköszönni mindazt a törődést, szeretetet, amivel a klinika dolgozói gyermekük és a család felé fordultak a legnehezebb időszakban is. „Azon tanakodtam, hogyan lehetne ezt a helyzetet pozitívra fordítani, erővé transzformálni a fájdalmat. Épp akkor hirdették meg a Projekt422-t, amely gyakorlatilag két Ultrabalaton, és a fő célja éppen az adománygyűjtés volt. Bár a 422 kilométer rettentő távolinak tűnt attól, amit magamról el tudtam képzelni, a lehetőség annyira abban az időpillanatban jött, amikor szükségem volt rá, hogy egyszerűen nem volt kérdés, nekem találták ki ezt a versenyt” – emlékszik vissza a döntésre, melyet megelőzően edzője, Lőrincz Olivér véleményét is kikérte. Ő azt mondta, ez a futó saját döntése, ám vállalta, hogy elkíséri. Így aztán István beadta a nevezést, és az öt résztvevő egyike lett, akiket kiválasztottak a nem mindennapi versenyre.

Kép

Kép: Csingár István

„Onnantól elég keményen készültem. Diétázni kezdtem, lefogytam tíz kilót, pedig már akkor sem voltam kövér, napi kétszer mentem futni, még sört se ittam. Pedig azt nagyon szeretem!” 

István 2025-ös futásával a Semmelweis Gyermekgyógyászati Klinika MR berendezésének megvásárlását kívánta segíteni, amely a gyermekek gyorsabb és sugárveszélytől mentesebb diagnosztizálását segítheti az Őrzők Alapítványon keresztül. 

„A 61 és fél óra alatt lesznek mélypontok. De amikor fáradtan, csüggedten poroszkálok majd valahol a balatoni éjszakában, émelygő gyomorral, merev lábakkal, elég, ha arra gondolok, Bence fiam milyen erőt mutatott, milyen bátran viselte el fájdalmat, szenvedést, micsoda küzdeni, élni akarás volt benne. És tudni fogom, honnan merítsek erőt, csak nem szabad elfelejtenem, miért indultam el ezen az úton” – mondta még a tavalyi futás előtt.

Az a fránya cipőfűző

A versenyen az első kör meglepően könnyen ment: „Féltem attól a pillanattól, amikor az első kör végén beérek a célba, hogyan tudok majd 211 kilométerrel a hátam mögött újra nekivágni. De rákészültem, hogy ez is csak egy ugyanolyan frissítőpont, mint a többi, így aztán ez sem okozott gondot” – idézi fel a tavalyi küzdelmet hősünk, akinek úgy 250 kilométer után elkezdett begyulladni a bokája. Valószínűleg a szokásosnál szorosabban meghúzott cipőfűző okozhatta a gondot. Próbált cipőt cserélni, mindenféle „varázsszerrel" kenegette, de hiába, 65 kilométert még elbotorkált, végül Fonyódligetnél kénytelen volt feladni a harcot. 

Mint mondja, abszolút nem érzett csalódottságot, mert amit meg lehetett tenni, megtette. És hatalmas öröm volt számára, hogy közben 7,7 millió forintot sikerült összegyűjtenie a klinika MR-készülékéhez. Az egyik legmeghatóbb történet pedig az volt, amikor hajnalban odajött hozzá valaki, s boldogan újságolta, éppen aznap tudta meg, hogy az ő kislánya meggyógyult. A futás után sok-sok gyermek írt és rajzolt neki, megköszönve a kiállását: az embert ritkán veszi körül ekkora szeretet az életben.

Projekt 418: április 24-én újra megpróbálja

Habár saját bevallása szerint nem szeret szerepelni, István új célkitűzéséről egy nyilvános székesfehérvári beszélgetőesten mesélt a napokban: április 24-én négy másik kiválasztottal együtt újra nekivág az embert próbáló távnak. Úgy érzi, tartozik magának, barátainak és szurkolóinak a befejezéssel. Emellett idei futásával is szeretné segíteni az Őrzők Alapítvány munkáját, és rajtuk keresztül a klinika mindennapi küzdelmeit. A felhíváshoz ITT bárki csatlakozhat.

„Szokták mondani, hogy az ultrafutás kismértékben futás, nagymértékben problémamegoldás. Hogy mitől félek? Egyedül a sérüléstől! 

Hiszen egy 418 kilométeres versenyen, ami tulajdonképpen 418 ezer lépést jelent, a legkisebb kidörzsölődés is könnyen elfajulhat, és a legenyhébbnek tűnő húzódás is »végzetessé« válhat. 

Ám azt ennyi futás, ennyi rajt és célmező után megtanultam: nincs lehetetlen. És talán ennél is fontosabb, hogy a barátaim nagy része a futáson keresztül érkezett az életembe. Bárhogy alakul, már ezért is megérte!”