Farkaskölyök a polcon – Legyőzni a rákot, megbirkózni vele, lefutni vagy kegyelmet kapni?

Milyen élethelyzetben voltál, amikor felfedezted a daganatos betegség első jelét?

Azzal a tipikus helyzettel kezdődött, hogy a zuhany alatt állva kitapintottam egy csomót. Pont egy válás közepén voltam, huszonöt éves kapcsolatom romlott meg akkoriban. Én ennek ellenére egy ideig biztonságosnak gondoltam a helyzetünket, mert akkor még együtt éltünk, de nehézségeink azért mindig voltak. 

Találkoztál a rák előtt olyan súlyos nehézséggel, ami kialakított benned egy megküzdési módszert?

Én a problémákat mindig megoldandó feladatnak érzékeltem: dűlőre kell vinni, és kész. Én hétpróbás voltam, most is sportolok, közép- és hosszútávon is futok, tehát úgy gondoltam, hogy egyszerűen végig kell menni a távon, teljesíteni. Olyan volt ez, mint egy következő verseny, amit le kell sprintelni a lehető legjobb formában.

Volt az ismeretségi körödben azelőtt rákos beteg, ami nyújtott volna neked egyfajta előtudást? 

Nem volt, csak olvasott ismereteim voltak, senkivel nem beszéltem még arról, milyen az, amikor a kezelések folynak, és azt gondoltam, hogy ha kihullik majd a hajam, hát visszanő. Azzal, hogy ez milyen, csak akkor szembesültem, amikor valóban kihullott. Lelkileg rendkívül megterhelő volt. Amikor meghallottam a diagnózist, elkezdtem sírni, de ez olyan volt, mint a nyári vihar: hevesen jött, de gyorsan el is haladt felettem. Kaptam kemoterápiát, sugárkezelést, végül műtét is volt, közben dolgoztam is, amikor elég jól voltam hozzá, és a munkahelyem rendkívül megértő volt.

Hogyan zajlottak a mindennapok a kezelések alatt?

A kezelések után félelmetesen rosszul voltam, megviseltek mentálisan és fizikálisan is. Hányinger, gyengeség, rosszullét, ilyenkor mondtam a gyerekeknek, hogy most nem tudok úgy helytállni, mint szoktam, és ők megértették ezt, segítettek. Fürdeni, vacsorázni tudtak egyedül. A legelső kezeléskor az első estét elég jól vettem, de másnap éreztem, hogy nagyon rosszul vagyok, a gyerekek elmentek iskolába, vittek magukkal valamit a hűtőből. 

Napközben egyre rosszabbul lettem, akkor úgy éreztem, hogy meg fogok halni. Soha nem voltam még annyira rosszul, ha futás közben nehezen bírtam is egy-egy hosszú távot, mindig tudtam, hol lesz a vége, mikor ér véget a kínlódás. 

De ez a rosszullét végeláthatatlannak tűnt, egyre hosszabbra nyúlt. Hívtam édesanyámat és a barátaimat, hogy én ezt nem fogom kibírni. A testvérem szólt az orvosomnak is, aki mondta, hogy ki fogom bírni, ismerte a fizikumomat, a habitusomat. Nekem az lett volna a jó, ha megmondja, hogy meddig kell bírni. Egyik barátnőm hozott gyógyszert, és végül jobban lettem. A többi kezelés lelkileg azért volt könnyebb, mert már tudtam, hol lesz a vége. 

Mit tudtak mondani vagy tenni az ismerősök, ami valóban segített?

Én az olyan mondatokkal tudtam mit kezdeni, amikor valaki sok erőt kért számomra Istentől. Erő kell ahhoz, hogy le lehessen küzdeni, túlélni a betegséget. Nekem az nagyon fontos volt, hogy nem korlátoztak a mindennapi életemben, nem mondták, hogy „jaj, te szegény, ezt ne csináld, ne erőltesd meg magad”. Akkor is jártam futóversenyekre, ezt az orvos is engedte, bár felhívta a figyelmem, hogy ne a Nagy Maratonira készüljek. Tudtam a korlátjaimat. Jó volt, hogy a gyerekeim természetesen viselkedtek, elfogadták a betegséget, de nem féltettek agyon. Érzékük volt ahhoz, hogy miképpen ne terheljenek túl, észrevették maguktól, hogy el kell mosogatni, vagy megkérdezték, hogy melyik gombbal indul a mosógép. Megcsinálták helyettem, amit tudtak, kevés konfliktusuk volt egymással, „jó gyerekek” voltak. A lányok maguktól kísérték a fiamat a programokra. Amikor a hajam újranőtt, babahajszálak jelentek meg a fejemen, és egyetlen ősz szál sem volt benne. A hajhagymák őssejtek módjára viselkedtek.

Beszélhettél a testi és lelki megpróbáltatásaidról a családodnak? Titkoltad vagy rögtön megosztottad a gyerekeiddel?

Mindenkinek elmondtam, és azt is, hogy milyen feladatok lesznek számunkra, milyen kezeléseket fogok kapni, de nem tudtam, hogy ezek milyen hatásokkal fognak járni. Azt mondtam, hogy majd együtt kitapasztaljuk. 

Mikor és miért kértél lelki segítséget?

Az elsőnél úgy éreztem, hogy egyedül is le tudom győzni. Elsőre nem kerültem betegszerepbe, bár tudtam, hogy a rák komoly betegség. Nem fogytam le, vigyáztam a kondíciómra, jó fizikális állapotban maradtam, akkor is ettem, ha nem kívántam az ételt. Ízületi fájdalmaim voltak, de sportolóként ez nem volt újdonság. A másodiknál pszichológusi segítséget kértem. Mikor újra átéltem, hogy érzek egy csomót a másik oldalon, elkezdtem félni attól, hogy mi lesz, ha meghalok. Pont öt év telt el az első és a második epizód között, akkor lehetett volna lelkileg felengedni, hiszen az ötéves túlélés óriási jelentőséggel bír, mérföldkő a tünetmentessé válásban. 

Az ötéves kontrollra már egy UH-lelettel mentem vissza, és mondtam, hogy szerintem megint baj van. Akkor ijedtem meg igazából, mert erre a daganattípusra 5–10 %-os túlélési esélyt adnak. Féltem, hogy mentálisan nem bírom tovább, miközben ott vannak a gyerekek. Egyedül voltam, csak rám tudtak támaszkodni, anyukám akkor már nem élt, a testvérem sokat segített, de neki is megvolt a saját élete. 

Rendszeresen álmodtam, hogy meg fogok halni, dobálják a koporsómra a göröngyöket, az éjszaka közepén felébredtem arra, hogy szakad rólam a víz, és mindhárom gyerekemet végigtapogattam, hogy biztosan élnek, én is élek, biztonságban vagyok. 

Nem akartam nyugtatókat szedni, de tartottam tőle, hogy kimerülök, nem marad erőm küzdeni. Fel akartam készülni a mérkőzésre mentálisan is. 

Neked a segítés a szakmád, szociális munkás vagy: hogyan lehet jól segíteni a daganattal küzdőkön? 

Ha a napi rutinban tud valaki segíteni, az nagyon fontos. Én nagyon szerencsés vagyok, mert a körülöttem élők tudtak az állapotomról, és volt hátterem. Akkor már egyetemre jártam, a teológus-szociális munkás szakot végeztem, közösségre találtam az egyetemen, még halasztást se kellett kérnem. A pszichológus tanácsára lejjebb tettem a mércét, nem törekedtem a tökéletességre. Az is sokat segített, hogy mivel természetesen tudtam viselkedni és viselni a betegséget, velem is természetesen viselkedtek, nem tekintettek se halálos betegnek, se hősnek. Nem hős voltam, és nem is vagyok, hanem szerencsés és szeretett.

Kép

Kép: Drenkovics Melinda

Az onkopszichológusi álláspont az, hogy a megküzdési stratégiák fontosabbak lehetnek, mint a betegség súlyossága. Mi volt a megbirkózási stratégiád a második diagnózisnál?

Igyekeztem a gyerekek napi rutinját, ritmusát biztosítani, ebből nem engedtem. Annyit kértem a gyerekektől, hogy ne viselkedjenek olyan rosszul, hogy nekem be kelljen mennem az iskolába, ne adjanak nekem pluszfeladatot. Ezt ügyesen betartották. Néha elhagytam egy-egy háztartási teendőt, ha a gyerekek megcsinálják, akkor jó, ha nem, majd megcsinálom később. A holnap gondját a holnapra hagytam. Jártunk futni, kirándulni, de kevesebb lett a kilométer. Ami már megvolt és bevált, abból nem akartam engedni. Ahogy javultam, már mertek „rosszalkodni”.

Tudtál hasznosítani valamit az előző tapasztalataidból, megküzdéseidből? Találtál magadban addig nem ismert erőforrásokat, technikákat, szunnyadó képességeket?

Amikor hipnoterápiára jártam a pszichológushoz, akkor jöttem rá, hogy ha megtanulom a technikákat, akkor a testem erőforrásait tudom érzékelni. Meditálással plusz energiaforráshoz jutottam, hatékonyabban tudtam pihenni.

Pusztán fizikai problémaként tekintettél a betegségre, vagy kellett változtatni a lelki háttéren is?

Az elsőnél úgy voltam vele, hogy ez olyan, mint egy baleset, fizikai jellegű. A másodiknál arra gondoltam, hogy nem változtattam azon a fajta életmódon, amit éltem, a stresszes, mindenen aggódós, merev és teljesítményközpontú életemen, ugyanazt vittem tovább. 

Maximalista voltam, de azóta rájöttem, hogy ha nem tudom az első verziót megvalósítani, akkor lehet egy másik verzió is, és még egy századik, ezredik is. Én addig csak az A verziót ismertem és kétségbe estem, ha az nem sikerült. 

Már tudom, hogy több út is vezethet a célhoz, sőt még vigaszág is van. Nem biztos, hogy a hosszabb út nem a jobb út.

Tágult a dimenzió számodra a krízis után? Átértékelted a kapcsolataidat, munkádat?

Volt, akit elengedtem az életemből, és van, akit és amit többre értékelek. Csodálatosak a gyerekeim, akiket a betegség alatt nem tudtam mentálisan annyira támogatni, mint amennyire megérdemlik. Sok mindent nem láttam a küzdéseikből, amiket akkor vívtak. Most, hogy jobban vagyok, jól vagyok, most jövök rá sok mindenre, amit akkor nem láttam meg. De van időnk.

Változtak a mindennapjaid vagy azok megélése? Emelkedett a tét?

Kevésbé vagyok stresszes, és több mentális támogatást tudok adni a gyerekeimnek. Nemcsak üres mondatokat mondok nekik, mint például: „semmi baj”, hanem tudok visszacsatolásokat adni, empatikusabb lettem. Ma már mindkét lányom egyetemista, tudom biztatni őket, az önértékelésüket fokozni. 

Legyőzni kell a rákot, vagy a kegyelemnek is van helye?

Az elsőnél győzelemnek éltem meg, leküzdendő feladatnak gondoltam. Amikor a másodikon túljutottam, akkor már inkább azt gondoltam, hogy kegyelemből gyógyultam meg. A végén rájöttem, hogy a kegyelem a gyerekeimnek is szólt. Hogy én nagyon szeretve vagyok, de ők pláne.

Hozott a rák nem várt „ajándékokat”?

Új nézőpontokat hozott, a lehetőségek megtalálásának képességét, új irányokat a sportban is, és a hála csodálatos érzését a gyerekeimért.