A szeretet mit sem ér, ha nem tudjuk kimutatni – Andrásfalvy Bertalan a kapcsolatokról, közösségekről

„Az ember nem azért indul a versenypályán, hogy ha nem győz, többet meg se próbálja” – Andrásfalvy Bertalan

Hosszúheténybe érve a szépen átalakított parasztház kapuját egy fiatal újságíró nyitja, váltjuk egymást. Míg bekísér, elmondja, őt néprajzi érdeklődése hozta az idős professzorhoz. Mari, Berci bácsi felesége nyit ajtót, mosolya nyugalmat áraszt. Kedvesen invitál minket, s leülünk a régi, nagy kerekasztalnál.

„A valahova tartozás érzése az emberi kapcsolatokat elemi szükségletté tette – kezdi Berci bácsi. –  Nemcsak fizikai, hanem lelki egészségünknek is meghatározója a másokhoz kötődés, annak minősége és erőssége. Ennek az emberek között szövődő erős köteléknek sokféle formája van a bevonódás mértéke szerint. Az emberi kapcsolatainkat rangsorolhatjuk, osztályozhatjuk, de nem feledkezhetünk meg róluk.

Ha ezek a kötelékek leoldódnak, annak súlyos személyi és hosszú távon társadalmi következményei lesznek. Kapcsolataink védelme nemcsak magánügy, hanem ebből a szempontból közügy is.

A másik iránt érzett kötődés kimutatása a legösztönösebb érzés. Jelen korunkban a kultúránk mintha elfeledkezni látszana a két ember közti tiszta és erős kapcsolat hangsúlyozásáról, a pszichológiai kutatások pedig arról beszélnek, hogy lelki egészségünk és a fizikai egészség kéz a kézben jár. Azok a mély szeretetkötődések, amelyek életben tartanak embert, társadalmat, jócskán megtizedelődtek. Teljesen mindegy, hogy a rohanó életet vagy a médiatechnológia fogságát hangsúlyozzuk ennek okaként. A lényeg az, hogy ha igazán prioritást élveznének, küzdenénk ezekért az emberi szövetségekért: házasságért, közösségért” – teszi hozzá.

A Széchenyi-díjas tudós arról is beszél, hogy néprajzi kutatásait hogyan vezette az emberi kapcsolatok megértése iránti vágy, a szeretet kifejezésformái a néphagyományban. Hisz a szeretet mit sem ér, ha nem tudjuk kimutatni, a kultúránk pedig ehhez kínál eszközkészletet. Elmondja készülődését a pécsváradi Leányvásárra, amelynek hagyománya a párválasztás lehetőségét kínálta fel a megtizedelt és ennek következtében jobbára egymással házasodó magyar falvak fiataljai számára.

„A párválasztáshoz szükséges a személyes kontaktus, s mivel a templomban, ahol külön padsorban ültek a lányok és a legények, nem illett beszélgetni, megteremtődtek azok a kulturális formák, amelyek segítették a kapcsolatalakítást.

A néphagyományra és a kultúrára érdemes úgy is tekinteni, mint amely mintákat, stratégiákat mutat meg számunkra, ahogy eleink a mindennapok kihívásait kezelték. Nem polcra való, idejétmúlt dolgok ezek, hanem segítségükkel a jelen működésmódját érthetjük meg jobban, a benne foglalt értékek a jövőnk építésében segítenek.

Ennek a tapasztalatnak a felismerése segít átformálni a jelent, de nem működik, ha nem szerzünk róla tudomást. Az életművem nem többről, mint erről szól: megmutatni azt, amit eleink tudtak, ahogy éltek, és amilyen történeteket osztottak meg egymással. Néprajzkutatóként számomra sosem az volt a fontos, hogy egy újabb, még soha le nem gyűjtött történethez, meséhez vagy dalhoz jussak, és azt rögzítsem, hanem hogy megértsem, miért tudja az illető ezt a történetet, éneket. Honnan tudja? Kiktől kapta? És mikor használja? Ha ezekre a kérdésekre választ lelünk, az emberi tapasztalat működésmódját értjük meg. És ez a tapasztalat feltételezi a másik embert – azért, mert vele éljük meg, tőle halljuk, vagy épp neki adjuk tovább. Ez volt az én életutam: ami érték, a mellé akartam állni” – magyarázza Berci bácsi.

Kép

Andrásfalvy Bertalan és felesége – Fotó: Páprádi Dóri

Hamar eljutunk a közösség fogalmáig. A megosztás szavunk szorosan kapcsolódik a társakhoz, akik hallgatják ezeket a történeteket. Barát az, akinek elbeszélhetem a dolgaimat, mondja, és mélyen érzem igazát. Arról beszélgetünk, hogy az egyén csakis másokkal kölcsönösségben fedezheti fel, ismerheti meg önmagát, láthatja meg saját értékeit, teljesedhet ki. Istennel való kapcsolatunk is az emberekkel való kapcsolatainkban mutatkozik meg legnyilvánvalóbban.

„Az embernek nem is lehet más feladata az életben, mint ezt felismerni. Isten által látott önmagam, a saját magammal való kapcsolat és az emberekkel való viszonyom szorosan egybefonódik. Az önismeret feltétele, hogy másokat megismerjek.

Az ember sajátossága, hogy ebbéli vágyában keresi a hozzá hasonlókat, a társakat, akik vele azonos módon és értékek mentén gondolkodnak.

Ugyanis ott lehet igazán önmaga. Nagyon kevés ilyen közösség van, ahol az élet szinte minden területe beszédtémává válhat, ahol mindent meg lehet tárgyalni, ami önmagunkról szól, erre pedig igencsak szükség van” – hangsúlyozza a kutató.

A Házas Hétvége nevű katolikus lelkiségi mozgalmat, annak házaspárokból álló csoportjait ilyen közösségeknek látja.

A tudós szerint a párokat nem az köti össze, hogy baj lenne a házasságukkal, hanem hogy meg tudnak osztani történeteket, érzéseket. Ha nem tudom kifejezni a szeretetemet, nem ér semmit, a másik nem tudja venni a jelzéseket. Fontos, hogy ki tudjuk mondani. A szeretet megosztásának kultúrája van. Ebbe a közösségbe nemcsak saját magunk megmutatása vezet minket, hanem a közösen megélt tapasztalatok megosztása. A házasságnak pedig ereje van, egy igazi szeretetközösség.

Ha azt látjuk, hogy a gyerekekkel baj van, a háttérben a házassággal is gond szokott lenni. Fontos az alapokat rendbe tenni.

A Házas Hétvége közösségeiben felvetett témák olyanok, amelyekről ritkán szoktunk beszélni. Nagyon mély és bensőséges, bizalmi kötődés kell hozzá.

Berci bácsi és Mari 35 éve részesei ennek a közösségnek. Eleinte gyakrabban, most havonta találkoznak, ritka és csak betegség miatti a kihagyás. Gyors számolgatást végzek, több mint 400 közös estét élt meg ez a csoport, több mint 400 történetet és sokkal több megosztást hallottak tagjai a házasságról, szeretetről, hűségről. Már ismerik egymást, mégis minden találkozás új élményt jelent. Ha a szavak a koruk előrehaladtával már nehezen jutnak eszükbe, vagy ha valaki már korábban elmesélte a vele történt eseményeket, megértően és szeretettel, elfogadással és türelemmel hallgatják újra és újra. Mert nem azon van a hangsúly, hogy mi is éppen a téma, hanem hogy gondolatban, érzésekben társakra találtunk. Fontos ezeknek az érzéseknek a kimondása.

„Sokszor gondoljuk azt, hogy a dolgok maguktól érthetők, de nem azok. Ki kell mondani őket ahhoz, hogy érthetők legyenek, mint ahogy meg kell ölelni a gyermeket, házastársat, hogy valóságosan érezze, ott vagyok vele” – mondja Berci bácsi.