„A lányaim már be tudnak fűteni fával” – Interjú Lanczkor Gáborral

– Író, költő, műfordító, szerkesztő, férj és apa – ezekkel a megnevezésekkel vagy körülírható. A négy fal között, a tükörrel szemben hogyan határozod meg magad? 
– Az attól is függ, hogy egyedül vagyok-e itthon, és a laptop mellől mentem oda egy pillanatra a fürdőszobai tükörhöz, vagy hogy éppen ott ülnek a nappaliban egy óriási legócsatatér mellett a lányaim (nevet). Komolyra fordítva a szót, erős bennem a szándék, hogy igyekezzem a külső körülményektől függetleníteni magamat, vagyis próbálom a lehetőségekhez képest derűsen megélni a hétköznapokat. A családdal töltött órákat különösen. 

– A Goethe születési évéről elnevezett 1749.hu világirodalmi oldal főszerkesztőjeként rálátásod van az idegen nyelvű irodalomra. Ahhoz, hogy a világ az otthonunk legyen, ismernünk kell a nemzetek irodalmát? 
– A kérdésre nem tudok egyértelműen válaszolni, mert hogy mely kultúrák mely irodalmi művei képezik részét a világirodalomnak nevezett közös halmaznak, abban sose volt demokrácia, és számos komoly erőfeszítés ellenére nem is lesz soha, amíg piac a piac. A rálátásom vagy talán inkább érdeklődésem a más nyelveken írott és idegen nyelvekből fordított szövegek iránt természetesen korábban is megvolt, de tény, hogy mióta az 1749.hu létezik, sok-sok olyan remek szöveg és reflexió is eljut hozzám, amik korábban esetleg elkerülték volna a figyelmemet. 

– Legújabb, Sarjerdő című könyved temetők, befejezett életek, az emlékezés megannyi helyszíne között mozog. Hogyan érkeztél meg ehhez a kötethez? 
– A temetőjárás régi „mániám”, és három évvel ezelőtt elérkezettnek láttam az időt, hogy erről egy könyvben is számot adjak.

A Kárpát-medencei temetőket célzatosan járva, mintha a történelemnek egy kísértetiesen eleven – és ugyanakkor zavarba ejtően ismeretlen – topográfiája jelent volna meg előttem.

Az utazás a temetőkapukig a földrajzi térben történt, az egyes temetői séták szintén, de ahogy a mozaikdarabkák összeálltak, visszanézve úgy látom, mintha egy szellemvilágban bolyonghattam volna. 

– Nem ejt kétségbe a temető? Megnyugtat? 
– Dehogy ejt kétségbe, megnyugtat, maximálisan.

Mivel a temetők minden esetben kertek is – ha másként nem, legalább szimbolikusan –, így igen szép és jól átélhető metszetét adják halottnak és élőnek, az élő ember által odahordott holt anyagnak és az eleven növényvilágnak, amely a föld alatt gyökerezik.

A képzelt túlvilágnak és evilágnak. Minden temetőben van valami erős bizonyosságérzés, ez engem nemcsak maximálisan érdekel, de meg is nyugtat. 

– „Megmaradt bennem a gyöngéd univerzália, hogy milyen volt szőrös mellkasodra fektetni szőke fejemet, hogy sűrű és erős volt rajta a szőr, mint a kakukkfű a temető kiégett gyepében, apám” – írod a kötetben. Milyen apaképet őrzöl magadban, mérsékelhető-e ez a típusú veszteség?  
– Nem, hiányt régóta nem érzek a huszonhat éve halott apámmal kapcsolatban. Többször arrébb tolódtak, sőt volt, hogy föl is számolódtak az elmúlt két évtizedben az otthonaim kulisszái, a szüleimmel közös otthonoké és a sajátjaimé is, és ez jó. Anyámról már nagyon régóta nem jut eszembe az apám. A két élő személy, aki még emlékeztet rá, a nagynéném és a kilencvennégy éves nagymamám, de ezek most már mindig kellemes emlékek, finom benyomások.  

– Nem ragaszkodsz a tárgyakhoz? 
– Nem igazán. Nem nagyon hiszek a tárgyi világban. Örülök, hogy a lakásomban szép tárgyak vesznek körül, de ragaszkodni egyikhez se ragaszkodom különösebben. De oké, el kell ismernem, hogy van egy hülye maszkulin szenvedélyem, imádom a szép kézműves tőröket és bicskákat, különös tekintettel a szénacél pengékre, és így nagyon sajnálom, hogy puszta hanyagságból nem maradt rám az anyai nagyapám tűhegyesre fent böllérkése, amit gyerekként annyiszor láttam a kezében.  

– Két lány édesapja vagy. Mi az az értékrend, amit átadhatsz a gyermekeidnek, egyedül tőled sajátíthatják el, útmutatásként, és az életükben szerzett tudás, tapasztalat nem pótolhatja? 
– Valamiféle mátrix; törekvés az egyszerűségre, letisztultságra, a taktilitás fontossága, az analóg eszközök becsülete, az érzelmek nevesítése, humor.

Szívesen mutatok meg nekik albumban vagy múzeumokban képzőművészeti alkotásokat. Szeretek velük bemenni az erdőbe. Gombát szedni, amiből aztán csak a kisebbik hajlandó enni, a nagyobbik csak szedni szereti. Fákat fölismerni. Lámpával látni a kinti sötétben. 

Kép

Kép: MTI/Czimbal Gyula

– Szülőként van benned aggodalom, mi lesz a gyerekeiddel tíz-húsz-harminc év múlva? Hogyan érdemes bánnunk ezzel a féltéssel, hogy ettől ne szenvedjen a gyerek kárt? 
– Szerintem ezt kár latolgatni. A kérdésedről Kertész Imre jutott eszembe, és a Kaddis a meg nem született gyermekért; de míg ő utána volt a maga szörnyűséges tapasztalatának, én gyerekes szülőként előtte vagyok egy beláthatatlan valaminek, ami számos jel szerint szörnyű lesz, de hogy részleteiben miként, az beláthatatlan. Nem vagyok optimista, ugyanakkor nem vagyok pesszimista sem, mert a lányaimnak egyelőre számos tekintetben sokkal jobb gyerekkora van, mint nekem volt. Nem tömik magukat szirszar édességekkel; ha főzünk, akkor biozöldségekből és -húsból, és az se mindegy, hogy mostanra – és ez az elmúlt két év hozadéka – tökéletesen nyilvánvalóvá vált, hogy egy csomó olyan dolognak vége van, amivel kapcsolatban nemrég még hitegethettük magunkat, hogy nincs vége. Tiszta fej, józanság – ez alapvetően jó. 

– Tavaly töltötted be a negyvenet. Hozott valamilyen változást az életedbe a kerek szám: összegzést, a veszteségek elengedését, megbékélést? 
– Nem vagyok születésnap- és évforduló-fetisiszta, távolról sem. Tanulságos élményként maradt meg bennem a tizennyolcadik születésnapom, amire annak idején rettenetesen készültem, ám az előző napon véresen összevesztünk az akkori szerelmemmel. Bepezsgőzve, egyedül mentem el a szombathelyi művészmoziba megnézni valami film noirt, aminek már nem emlékszem a címére se. 
Aztán kibékültünk a lánnyal még egy időre, de ott és akkor valami örökre megszakadt bennem az évfordulók szimbolikájával kapcsolatban. 

– Szövegeidben – a kortárs magyar irodalom ritka jelenségeként – gyakori vendég egy-egy keresztény motívum, utalás, gondolok például a Vissza Londonba című, jó pár éve megjelent verseskötetedre. A privát életedben hol van Isten, ki ő neked? 
– Jó ideje inkább csak kultúrkeresztény volnék, amiről csak részben tehet a magyarországi katolikusság majd’ egészének elnéző közönye a bigott kispolgári demagógiával szemben. Istenről nyilatkozni nekem nagyon nehéz; mostanra jutottam el odáig, hogy egy versfolyam részeként megpróbálkozzam vele. A korábbi munkáimban valóban inkább motívumokként jelent meg a szentség és a katolicizmus, mindenféle halott közvetítők segítő támogatásával. Mostanra mintha elengedhettem volna a kezüket. 

– A maximumra csavart bizonytalanság – említhetnénk a járványt, az egyre fenyegetőbb klímaváltozást – a mindennapok szerves tartozéka. Ebben a térben és időben hogyan éled meg a jelent? 
– Próbálom tiszta fejjel, amint már mondtam. 2020 márciusától a tavalyi év szeptemberéig a járványhullámok nekem és a családomnak egy nagy-nagy elvonulást is jelentettek, és így a létező belső és külső viszonyaink újragondolását.

Ehhez az öntisztuláshoz természetes segítség volt, hogy a korábbi életünk színterére vonulhattunk vissza, abba a Balaton-felvidéki zsákfaluba, ahol a lányaim születését követő időszakban hat évig éltünk.

A Covid-hónapjaink szimbolikus eredményének tartom, hogy immár mind a ketten be tudnak fűteni fával. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>