Ilyenek voltunk – Tordai Teri: „Volt bennem valami, amit nem lehetett betenni egy kis dobozba”

Azt mondja, a gyermekkora hangulatát idézi a kert. Pontosan honnan indult a kis Teri, és mit hozott onnan?

Az én generációm tudja, hogy akkor van erő, energia az élethez, ha otthonról szeretetet és jó dolgokat hozol, amelyeket később továbbadsz. Nem gondoltam volna, hogy még egy háborút kell megélnünk. Én 1941-ben születtem Debrecenben. A papa a fronton volt, a nagypapa sem volt velünk. Édesanyám és a nagymama nevelt fel minket Egerben. Minden, amit aztán fölhasználtam az életben, azt itt, tőlük tanultam. A családi összetartást is itt tapasztaltam meg, a közösség megtartó erejét is. Hogy milyen, amikor mindenki ismer a városban, tudunk egymásról, segítjük egymást. Itt tanultam úszni és balettozni, 14 éves koromig itt éltem. Anyukám tanítónő volt, ő tette rám a legnagyobb hatást, dinamikus, szókimondó asszonyként. Apám csendesebb ember volt, bíróként dolgozott. Nálunk a nők dirigáltak.

Számomra természetes volt, hogy a nők adták meg a stílust, ők határozták meg a szokásokat, de a döntéseket a férfiakkal együtt hozták meg.

Erős volt az indulásom, együtt maradt a család. Sokkal közösségibb életünk volt, mint most. Sok meghatározó emlékem van abból az időből. Féléves voltam, kint játszottam az utcán, és egy gépfegyver megcélozta a körülöttem lézengő kacsákat, s egy repesz eltalált a nyakamon. Ma is viselem a nyomát. A veszélyes időkben felerősödött bennünk a családhoz való ragaszkodás.

Hogyan emlékszik vissza a kamasz önmagára?

Én fiatalon ugyanilyen természet voltam, mint most, csak máshogy néztem ki. Egyszerű lányként Nizzában egy forgatáson a szálláson a csapot sem tudtam megnyitni. Aztán lementünk tengeri herkentyűs vacsorára az étterembe, ahol rengeteg eszcájg volt kirakva, és én mondtam, hogy nem tudom, melyiket használjam. A producer, a rendező, mindenki ugratott vele, hogy a „Tery Torday” nem tudja, hogy kell enni! Imádták az önkritikus humoromat és az őszinteségemet.

Hogyan teltek a nyarak?

Gyerekkoromban nem voltunk nyaralni. Tizenéves koromban úttörőként, táborozáskor egy munkásszálláson laktunk, akkor láttam először a Balatont. Eszembe sem jut ma, hogy hova tudnék menni nyaralni, mert fiatalkoromban a munka és a nyaralás teljesen összemosódott. Amikor külföldön játszottam, a munka volt egyben a nyaralás is, hiszen világot is láttam. Aztán amikor itthon forgattam, akkor pedig az itthoni tájakat, látványosságokat, a Balatont élveztem. Könnyű volt összekötni ezeket a dolgokat, mert a munkám volt a hobbim.

Ha most elgondolkodom rajta, hová vágynék, azt kell mondjam, hogy sehová.

Milyen értékek mentén egyengették a szülei a pályáját? Hogyan viszonyultak a színészethez?

A szeretetet és az egyenlőséget tanultam a szüleimtől. Nem mondom, hogy apukám mosogatott, de mindent megbeszéltek, együtt hozták a döntéseket, és nagyon nagy szeretetben éltek. Úgy gondolták, kell, hogy legyen egy szakma a kezemben, ezért tizennégytől tizennyolc éves koromig végeztem a tanítóképzőt. A mi osztályunk volt az utolsó, akik szakközépiskolában tanulhatták a tanítást. A felvételin megkérdezték, hogy a kislány miért nem megy színésznőnek, aztán elsőre felvettek a főiskolára, és akkor más irányt vett az életem. Amikor feljöttünk Pestre nyitott teherautón, nem volt a harmadik emeleti lakásban fürdőszobánk, a mama minden nap többször cipelte fel a fát. De a gyereknek nem tűnik fel a rossz. Akkoriban magas vékony kislány voltam, és többször is leszólítottak az utcán, hogy ennek a kislányak manökennek kellene menni. Még nem tudtam pontosan, eszembe nem jutott kurflizni, hogy mit szeretnék csinálni, de azt pontosan tudtam, hogy bármit csináljak is, azt erővel és nagy eltökéltséggel fogom véghezvinni. A Nemzeti Színház színésze lettem huszonévesen, nagy nevekkel játszottam együtt, mint Törőcsik Mari, jó darabokat, mint a Cillei és a Hunyadiak vagy Az ember tragédiája. akkor forgatták Németországban a Suzanne-filmeket, és szerződést ajánlottak. A szüleimnek olyannyira nem volt pénzük, hogy anyukám azt mondta: „Teri, vállald el, mert egy törülközőt sem tudunk neked adni”. A nyelvet sem beszéltem, de a gyártásvezető és a sminkes is magyar volt, ezért el mertem vállalni.

Kép

Képek: Tordai Teri

A családi narratíva az anyagiakkal kapcsolatban egy életre befolyásolhatja a későbbi felnőtt hozzáállását a pénzhez. Az ön szülei hogyan vélekedtek az anyagiakról?

Ezzel kapcsolatban van egy vicces anekdotám. Amikor Pesten az első udvarlóm fagylaltozni vitt 16 évesen, a mama a kezembe nyomott két forintot, hogy fizessem ki a sajátomat. Nagyon jókat nevettünk rajta, hogy ahelyett, hogy „vigyázz magadra”, „érezd jól magad” vagy „óvatos legyél”, azt üzente nekem, hogy „fizesd ki a saját fagylaltodat”. Okos, magas, hosszú szőke hajú lány voltam, nemhogy azt mondták volna, hogy érezze magát megtisztelve ez a fiú, hogy elmegyek vele... Nem kértem volna lehetetlen dolgokat, de igenis arra a fagylaltra hívja meg az udvarló a választottját!

Érdekes, hogy merre vezetjük a gyerekeinket. Mindig mondom Lilinek, fontos, hogy jól neveld a fiaidat, mert úgy fognak bánni a nőkkel. Megfigyeltem, hogy aki a szüleitől hozza a jó üzleti érzéket, és tud bánni a pénzzel, esetleg könnyebb anyagi körülmények között nőtt fel, az később is jobban boldogul.

Akinek a családja természetesnek veszi a pénzzel való gazdálkodást, az ötletek megvalósítását és az üzleti életet, az később is könnyebben sikeres ezekben a dolgokban, ugyanis a család, ahonnan jött, ezt támogatja. Mivel mi nagyon szegények voltunk, édesanyám csak annyit mondott, hogy a Terinek csak egy kis lakásra jusson, ahol meg tud élni. Persze, hogy ezt ki is használták. A Koncertiroda kötötte a szerződésemet, és a harmadik Suzanne-filmnél derült ki, hogy az utolsó statiszta is többet keres, mint a címszereplő Tery Torday. Ma már azt gondolom, hogy jó, ha tisztában vagyunk a munkánk értékével.

Másféle tapasztalat lehetett a külföldi munka, a közönség szeretete és az anyagi biztonság.

Nekem a külföldi munka idegen volt, lenéztem a kapitalistákat. Műveltek voltunk a főiskola miatt, de akkor nem az dominált, abból nem tudtunk pénzt csinálni. Ha most fiatal lennék, nem biztos, hogy újra így csinálnék mindent. Valószínűleg inkább nyelvet tanulnék, és kimennék külföldre hasznosítani a nyelvtudásomat. Kíváncsi lennék mindenre, és magamra is a különböző új helyzetekben. Valahogy fiatalon nem volt meg bennem a kellő kíváncsiság. Számomra Magyarország volt a világ legjobb helye. Sokféle nációval dolgoztam együtt, de senkivel nem éreztem egynek magam. Én azért drukkolok a fiataloknak, hogy legyen bátorságuk, próbálják ki magukat külföldön is, mert anyagilag sokkal jobb, ez természetes. De az nekem nagyon szimpatikus, amikor valaki visszajön a kinti tudással, és itt tudja kamatoztatni.

Catherine Denevue francia színésznő és Belmondo is olyan nagy nevek voltak, hogy bármikor kimehettek volna Amerikába, de azon a nyelvterületen csináltak karriert, ahol felnőttek, és ez nagyon tetszik nekem.

Amikor visszatértem Magyarországra, nem vett vissza a Nemzeti Színház, és hosszú éveket kellett várnom – ez idő alatt Pécsen kezdtem, majd összesen öt színházban játszottam, amíg visszaállhattam a sorba. Mindenki kérdezte: Teri, minek jöttél vissza? De azt kell mondjam, hogy Európa-szerte messze Magyarországon vannak a legjobb színészek. Annyira erős volt a szakma, hogy az nagyon biztos hátteret adott számomra. Kint a külső és a fiatalság számított, itthon viszont megéltük a színház lényegét: a gondolkodást és a műveltséget. Szerettem a szép magyar beszédet, és tudtam, hogy itt jó nekem.

Hogyan emlékszik, mi indította el a színészet irányba?

Mi sokkal kevesebbet láttunk a világból. A szomszéd nénitől mindig könyveket hoztam át, és szüntelenül olvastam. Nem a külsőm vitt ebbe az irányba, inkább azt vettem észre, hogy érdeklem az embereket. Észrevettek, kíváncsiak voltak a véleményemre. Volt bennem valami, amit nem lehetett betenni egy kis dobozba. Tizenhárom éves koromban kaptam egy füzetet, amibe verseket írtam. Versekből, prózákból idéztem, Eric Knighttól a Légy hű magadhoz című könyvet olvastam. Valami megérintett engem ezekben a művekben. Mindig szabad akartam lenni, hogy azt csinálhassam, ami igazán belülről jön. Amikor a tanítóképzőt végeztem, jártam szavalóversenyekre, ott mondták nekem, hogy érdemes lenne a Színművészeti Főiskolára mennem.

Annyira szegények voltunk, hogy anyuka Egerben vett nekem a turkálóban egy fekete loknis szoknyát és egy fehér blúzt. Egy pokrócból varratott téli kabátot. Később az Esős vasárnap gázsijából vettem az első szabályos téli kabátomat.

A főiskolára is az iskolai köpenyemben mentem be, és annyira fogalmam sem volt, hogyan működnek a dolgok, hogy odamentem az iskolatitkárhoz, és megkérdeztem, hogyan kell felvételizni. Ott álltam az igazgató, Olthy Magda előtt naivan, szőkén, de felvettek. Rám később is jellemző volt ez a tiszta naivitás. Később egy fotózáson, külföldön kérték, hogy csak a blúzomat húzzam le. Kiderült, hogy az illető a Playboy fotósa volt, nekem pedig eszem ágában sem volt meztelen képeket csinálni. Felháborodtam, a forgatás közepén visszamentem a hotelbe, összepakoltam és hazajöttem. Az, hogy egy stáb leáll, már akkor is nagyon költséges dolog volt, milliókra rúgott, de én még nem tudtam. Kikértem magamnak, hogy velem nem közölték, hová megyek, mi a feladat. Könyörögtek, hogy menjek vissza, végül egy hét elteltével utánam jöttek, és visszavittek. A külföldi sztárokkal együtt az egész gyártás csak rám várt. De akkor ezt nem így fogtam fel, meg mertem mondani a véleményem.

Melyek voltak a legmeghatározóbb döntései az életben?

Két nagyon jó döntésem volt: hogy harmincévesen abbahagytam a külföldi forgatást, és hogy harmincnégy évesen – ami akkoriban későinek számított – megszültem a lányomat. Lili a legnagyobb jó, ami csak történhetett az életemben. Éreztem, hogy kell valaki, akiről gondoskodhatok, akit szerethetek.

Az anyaság a legnagyobb és legédesebb súly az ember életében, de a gyerekek kegyetlenek, csak a sikeres szülőket viselik el. Ha az erőt látja, akkor azt fogja utánozni.

Ha a megfelelési kényszert látja, akkor lenéz, és ő is olyanná válik később. Mindent leutánoz. Ha az unokám jön a problémáival, mindig azt mondjuk: „take it easy!”. Nem kell halálosan komolyan venni a dolgokat. Ezt az anyukámtól tanultam. Mindig azt nézzük, hogyan oldhatjuk meg a dolgokat, nem pedig azt, hogy mennyire nehéz. Gyermekkoromban gerincferdülés veszélye állt fenn, és úsznom kellett. De nem úgy álltam hozzá, hogy azért úszom, hogy ne legyek púpos, hanem hogy azért, mert szeretek. A humort és az erőt az anyámtól hozom. Annyira különleges egyéniség volt, és ahogy idősödtem, egyre többet köszönhettem neki. Engem nem a külsőm ápolására és szeretetére nevelt, hanem a belső értékeket tartotta fontosnak. Sokat foglalkozott Lilivel, kártyáztunk vele, nyitott, színes egyéniség volt. Nyomot hagyott Liliben, hogy tizenévig éltünk együtt hárman. És hogy Lili három gyereket szült a mi szakmánkban, azt szinte már a saját sikeremnek élem meg. Jókat nevetünk ezen, de számomra sokat jelent, hogy a színészet mellett a gyerekszeretetet tovább tudtam adni. Én a csillagot is lehozom a gyerekekért az égről! Ha este forgatok, de rám van bízva az unokám, kelek reggel, elkészítem őt és viszem az iskolába. Bármit megtennék értük. A tanítóképzőben is azt tanultam, amit ma az unokáimnál és a fiatal színészkollégáknál is alkalmazok, hogy „tiszteld a fiatalokat!”. Szabadon kell hagyni őket, hogy megtapasztalják az útjukat. Ha figyelem őket, sokkal jobban tudom követni a kort. Én nem akarok fiatal maradni, nem foglalkozom ezzel a kérdéssel, egész egyszerűen csak fiatal maradok. Nagyon tudok dolgozni, ezt láttam a szüleimtől, és ez tart fitten.