„Ez mind az én hibám!” – Miért érezzük magunkat bűnösnek mások cselekedetei miatt?

Az én hibám! 

Szonja pánikrohamok miatt kérte pszichológus segítségét. A tizenéves lány oviskori pajtása súlyos válságba került, önpusztító életmódot folytatott, és egyre távolabb sodródott régi barátnőjétől, akivel korábban jóban-rosszban kitartottak egymás mellett. Szonja eleinte nem látta az összefüggést szorongásos-depresszív tünetei és bűntudattal együtt járó, súlyos önvádja között.

Egy alkalommal elmesélte, mennyire megviselte barátnője állapota: „én tehetek róla, hogy idáig jutott. Többször a szememre vetette, mennyire nem értem meg, és nem tudok rajta segíteni.”

Kértem, meséljen kicsit a barátnőjéről. Vali szülei éppen egy csúnya válás közepén jártak, ahol a másik iránti gyűlöletükbe feledkezve teljesen elhanyagolták a gyerekeiket. Vali egy olyan bandába keveredett, ahol a fiatalok alkohollal, droggal és szexszel próbálták tompítani az élet okozta fájdalmaikat. A lány tanulmányi eredménye egyre romlott, lassan kimaradozott az iskolából, és önmagára veszélyes dolgokat művelt. 
Szonjával összegyűjtöttük az összes lehetséges okát annak, ami miatt a barátnője ennyire kiborult. Legalább 6-7 ilyen magyarázatot sikerült találnia (például szülők veszekedése, testvér elidegenedése, rossz társaságba keveredés, ill. Szonja tehetetlensége), majd megtippelte, milyen mértékben hathatnak az egyes események Vali állapotára. Kiderült számára, mennyire túlbecsülte a saját felelősségét, hiszen végül csak nagyjából 15%-nyi fontosságot tudott ennek tulajdonítani a többi, sokkal nyomósabb indok mellett. 

Te vagy a nagyobb és az okosabb! 

Egyáltalán miért vállalja valaki magára megmagyarázhatatlan módon a felelősséget? Gyakran találhatunk az ilyen attitűd hátterében korán berögződött viselkedésbeli mintázatokat. Például többgyermekes család általában legidősebb testvérét olyan szerepbe helyezik a szülők, amely szerint neki kell vigyáznia a kistestvérére, és ha az valamilyen galibába keveredik, akkor a nagyobb testvért vonják kérdőre és büntetik meg miatta. Legtöbbször azzal magyarázzák: „ő még kicsi, ügyetlen, neked több eszed lehetne! Te vagy a nagyobb és okosabb, a te hibád, ha vele történik valami!” Vajon mit tesz ilyenkor valójában a szülő? Olyan feladatot ruház rá az egyik gyermekére, amelyre az nem feltétlenül érett még. 
Dettivel az online oktatás folyamán kerültem kapcsolatba, szintén pánikrohamoktól szenvedett. Egy idő után elmaradozott a terápiáról, pedig kifejezetten motiváltnak látszott, így nem értettem a helyzetet. Az anyukája csak annyit jelzett számomra, hogy a nagylánya nem ér rá, túl sok időt vesz el tőle a pszichológiai foglalkozás. Felajánlottam számukra az online formát. Detti kapott a lehetőségen, és az első alkalommal mosolyogva mutatta nekem kétéves öccsét, akit az ülés alatt etetett, pelenkázott, szórakoztatott. Kiderült, amióta otthonról tanult, azóta egész nap ő vigyázott rá, míg az anyja dolgozott, mivel a kicsi nem kapott bölcsődei ellátást.

A tizenhat éves lány kimerültségét és szorongásos rohamait azonban csak részben köszönhette a túlterhelő életformának. Mivel gyakorlatilag átvette a családanya szerepét – a gyerekfelügyeleten túl a házimunkát is elvégezte otthon –, nevelőapja sem a gondozása alatt álló gyerekként kezdett rá tekinteni. 

Mit jelent a parentifikáció? 

Amikor egy gyermek szülői szerepet tölt be a családban, sérülnek a rendszeren belüli határok. Milyen helyzetek vezetnek leginkább a gyermek szülősítéséhez? A szülő hiánya haláleset, válás következtében olyan feladatok ellátására kényszerítheti a gyermeket, amelyekre még alkalmatlan, azonban a magára maradó fél nem képes ezeket egyedül megoldani. A szülői kompetencia hiánya hasonló nehézségekhez vezethet olyankor, amikor a felnőtt testi vagy mentális betegség következtében képtelen megfelelően funkcionálni. A kötődésében sérült felnőtt saját gyermekéhez sem tud megfelelően viszonyulni, így nem ritkán barát- vagy partnerpozíciót szán neki. Talán maga is ilyen helyzetben volt a származási családjában. A lányok gyakrabban parentifikálódnak, mivel őket alkalmasabbnak tartják a felnőtt státusz betöltésére, éppen ezért könnyen válnak áldozattá is. 

A gyerekek számára a leginkább megterhelő feladat az éretlen felnőtt érzelmi igényeinek kielégítése. Például a házastársa miatt sírdogáló anya vigasztalása, súlyos konfliktusok után a szülők békítése, az érzelmek csillapítása, vagy a haragvó apa lenyugtatása jelentősen meghaladja a parentifikált gyermek képességeit.

Olykor villámhárítóként is működhetnek, amikor önmagukat dobják oda a szülők indulatainak mérsékléséért. Kimerítő számukra a pillanatról pillanatra változó viszonyulás is: a tehetetlen szülő érzelmi ápolása után az hirtelen gyerekként kezdi kezelni, és esetleg számonkéri rajta, miért nincs még kész a leckéje. A túlterhelődés hatására a szorongás, depresszió és pszichoszomatikus megbetegedéseken túl sérülhet a személyiségfejlődés: állandó bizonytalanság, túlzottan empatikus viszonyulás, imposztor-szindróma vagy kényszeres segíteni akarás alakulhat ki. 

Gyerek szülőszerepben 

Mit tehetünk abban az esetben, amikor az élet rákényszerít bennünket arra, hogy gyermekünkre komolyabb feladatokat osszunk? Először is fontos nyíltan kimondani, mennyire hálásak vagyunk azért, amiért ilyen érett, okos gyermekünk van. Konkrét, cselekvéses munkával bízzuk meg, amelynek képes eleget tenni! A feladat elvégzése után köszönjük meg a munkáját, mások előtt is ismerjük el érte, és jutalmazzuk meg valamilyen módon: minőségi idővel, programmal, tegyünk neki mi is szívességet, vagy adjunk neki apró ajándékot. 

Gyermekvigyázás esetén a kisebb testvér előtt határozottan adjuk át neki a főnök szerepet, és szögezzük le, hogy életkorának megfelelően mindenki felelős saját magáért, vagyis ha a kicsi bajba kerül a nagytestvér figyelmeztetése ellenére, akkor magára vessen!

Egyértelműen vegyük vissza az irányítást tőle, amint lehet, és ezt fejezzük ki szóban! Például: „Szia, megjöttem! Mi a helyzet? Hogy bírtad? Köszönöm szépen, hogy helyettesítettél, és álltad a sarat a tesóddal, most már itt vagyok, nyugodtan visszatérhetsz a saját dolgaidhoz!” Ne váljék állandó feladattá a felnőtt tevékenység, esetenként kérjük csak meg, ha feltétlenül szükséges! 
Sohase ömlesszük rá a gyerekre a saját konfliktusainkat! Beszélni fontos a problémáinkról, de csak a hallgató életkorának megfelelően, és úgy, mint egy felnőtt ember gondjairól, amit neki, magának szükséges megoldania. A gyerek hajlamos lehet magára vállalni a megmentő vagy problémamegoldó szerepét, ezért hangsúlyozzuk számára: a krízis ellenére próbálunk úrrá lenni a történéseken. Ha a nehézségek ellenére is képesek vagyunk megtartani a családon belüli határokat a gyerekek és a felnőttek alrendszerei között, akkor az ideiglenes szülői feladatok akár pozitívan is hathatnak a gyermekünk önértékelésére: önálló, magabiztos, határozott, irányító, vezető személyiséggé válhat, megértve a különbséget egy kritikus helyzetben önmaga felajánlása és a saját magát elveszítő önfeláldozás között. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>