„El kell gyászolnom azt, aki lehettem volna” – Ki törődik a rossz érzéseimmel, ha nem én?

Mindig is foglalkoztatott és megérintett a szenvedés. A miértje, a hogyanja, az eredete, az, hogy mit tehetek egy szenvedő emberért, hogyan enyhíthetem a fájdalmát. Ez a mélyről jövő segíteni akarás, együttérzés és odaadás, azt hiszem, a gyerekkoromhoz köthető. Még csecsemő voltam, amikor anyukám kisöccse balesetben meghalt. Édesanyám ezt soha nem heverte ki, nem tudta feldolgozni.

Valahányszor szóba került a testvére, ő még hosszú évek múlva is megsiratta.

Kerülte a témát, az emlékezés szikrányi lehetőségét is, nem tudta helyre tenni magában, hogy váratlanul és értelmetlenül vesztette el a testvérét. Ez az egész családunkat megrázó és átható trauma végigkísérte a gyerekkoromat – kezdi a beszélgetést dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna tanácsadó szakpszichológus, akinek öt hónapja jelent meg első könyve, Érzelemszabályozás a gyakorlatban címmel.

Úgy nőttél fel, hogy érezted anyukád fájdalmát, de nem értetted. A gyerekekre pedig jellemző, hogy ha valami történik körülöttük, akkor azt magukra vonatkoztatják…

A gyermeki gondolkodás egocentrikus, mindazt, ami történik, valóban önmagára vonatkoztatja. A gyerekek magukban keresik a hibát, mert szeretnének megfelelni a szüleiknek, és ezért mindent meg is tesznek, megpróbálnak túlteljesíteni. Én is ilyen voltam, óvakodtam minden gyerekcsínytől, minden problémától, minden egy kicsit is kockázatosnak vélt játéktól, nehogy gondot vagy még több szomorúságot okozzak az édesanyámnak.

Amikor elkezdtem terápiára járni az egyetemen, akkor ismertem fel magamban, hogy azért is akarok olyan elszántan, elhivatottan segíteni és megmenteni minden szenvedőt, mert régről ismerős számomra ez a minta. A korai traumám később sajnos megismétlődött: édesanyámat is balesetben veszítettem el.

Felfoghatatlan váratlansággal, ami gyakran nehezebben feldolgozható, mint egy hosszú betegség után bekövetkező eltávozás. Hogyan dolgoztad fel?

A gyászban a családom támogatott. Édesanyám húga különösen figyelt rám, sokkal gyakrabban találkoztunk, mint előtte. Azon túl, hogy a kedvenc ételeimet főzte, a hagyaték körüli hétköznapi teendőkben és az emlékezésben is segített.

Kaptam tőle egy fotót, amit korábban még soha nem láttam: anyukám 8–10 éves kislány volt rajta. Nagyon megható és megrázó volt szembenézni ezzel a szeretett arccal, végiggondolni, hogy ő is volt kisgyerek, érett nő, anya, majd nagymama… És most végleg elment…

Pár hónap elteltével jelentkeztem egy gyászfeldolgozó csoportba, ahová több mint két évig jártam. A csoport minden tagjának volt valamilyen vesztesége, elgyászolandó története. Azt hiszem, ez a két év hozott végleges belenyugvást a történtekbe. Volt egy meghatározó álmom is akkoriban, ahol újra találkoztam édesanyámmal, és ahol sikerült elköszönnöm tőle. Ez olyan érzés volt, mintha valóban megtörtént volna.

Amikor elkezdted a tanulmányaidat, hogyan, minek a hatására gyógyult a lelked?

Megértettem, hogy a múltbeli történések a múlt részei, és nem a jelené, hogyha eszembe jut is, vagy valami emlékeztet a traumámra, tudnom kell, hogy az már elmúlt. Elfogadtam, hogy egy trauma minden esetben gyásszal jár, mert ha nem történt volna meg velem az a bizonyos megrázkódtatás, akkor valószínűleg egészen másképp alakul az életem. El kell gyászolnom azt az életutat, életcélt, amelyet a trauma előtt elképzeltem magamnak. El kell gyászolnom azt a valakit, aki lehettem volna. És ha ezek után van elég erőm ahhoz, hogy ki tudjak alakítani egy másik utat, egy másik elképzelést, akkor leszek képes integrálni, elfogadni azt a lelki sérülést, ami velem történt.
A trauma két kapcsolódást is megszakít, az egyik legfontosabbat: az önmagammal való kapcsolódást. Akut gyászban sokan beszámolnak arról, hogy ha megtudják, hogy váratlanul meghalt egy közeli hozzátartozójuk, napokig nem éreznek semmit. Ez egy védekező mechanizmus, fájdalomcsillapítás a psziché részéről. Az elviselhetetlenül nehéz érzéseket és emlékképeket átmenetileg „kikapcsoljuk”, ezek feldolgozatlanul, múlt időbe merevedve és elzárva élnek tovább a felszín alatt, időnként jelt adva magukról: emlékbevillanások, rémálmok, szorongások formájában.

Kerülni kezdünk minden olyan helyzetet, ami a traumára emlékeztethet, ezért kerülni fogjuk az embereket, a mélyebb emberi kapcsolatokat is. Egyre beszűkültebbé válhat a világunk, az életünk, így sérülnek a kapcsolódásaink a környezetünkkel, az embertársainkkal.

Kép

Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

A könyvedben felteszed a kérdést: miért lángolnak fel újra és újra háborúk? Sajnos ez a kérdés még mindig aktuális…

Ahogyan egy embernek, úgy egy népnek is lehet traumája. A fel nem dolgozott trauma olyan, mint egy gyógyítatlan seb: ha megérintik, újra felfakadhat. Érzékennyé és gyanakvóvá tesz, mindenhol veszélyt lát. A fel nem dolgozott traumákat hordozó népek szinte folyamatosan készen állnak arra, hogy nehéz élethelyzeteik miatt más nemzeteket vagy a nemzeten belüli kisebbségeket okolják. Ha megvan az „ellenség”, már csak indok kell a támadásra, amit jogos védekezésnek élnek meg. Így ismétlődnek generációról generációra az erőszakos és kegyetlen minták, mindaddig, amíg a nemzet képes lesz szembenézni traumáival: elszenvedett és okozott sebeivel. A feldolgozás lényege a szembenézés, az újrakapcsolódás a kirekesztett, elfojtott érzelmekkel, a gyásszal, a bűntudattal és a fájdalommal.

Természetes törekvés, hogy szeretnénk megérteni, miért történnek velünk szörnyűségek. Az okok keresése és a tehetetlenség néha azonban olyan veszélyes tévutakra vezetnek, mint amilyen a bűnbakká tétel és a megtorlás. Ezért is nagyon nem mindegy, hogy képesek vagyunk-e megértéssel, empátiával viszonyulni egymáshoz, mielőtt elmérgesedik egy helyzet.

A háború egy krízis, veszélyhelyzet, amely automatikusan beindítja a megküzdési reakciókat: üss vagy fuss, küzdj vagy menekülj. Aki megküzdeni nem tud, mint például egy civil lakos, az menekülni fog.

A menekülteket a túlélés hajtja és viszi tovább. A traumafeldolgozás folyamata csak akkor kezdődhet meg, ha újra érezhető, elérhető lesz számukra a biztonság.

Egy ilyen krízishelyzetben különösen fontos például a dalai láma által megfogalmazott mentális immunitás, amely révén „megtanuljuk kerülni a destruktív érzelmeket, és fejleszteni a pozitívakat…”

Az érzelemszabályozás semmi esetre sem félreértendő! Nem azt jelenti, hogy elhárítjuk, elnyomjuk a rossz érzéseinket, hanem azt, hogy kapcsolódunk hozzájuk, hogy tudatosítjuk magunkban, amit éppen érzünk. Hogy ki merjük mondani: igen, most borzasztóan szenvedek, most rossz, fáj, arra vágyom, hogy valaki tartson meg, valaki segítsen, mert ez most annyira intenzív itt bent, hogy nem bírom el egyedül. De ahhoz, hogy érezzem és eldöntsem, kell-e segítséget kérnem, előbb kapcsolatba kell lépnem a fájdalmammal.

„Amiről az érzelmek szabályozásának pszichológiai elméletei szólnak, sokkal inkább az »arányokra« hívja fel a figyelmet. Ha valaki gyakran él meg – különösen gyermekként – nagy feszültséggel járó negatív érzelmi állapotokat (például félelmet, dühöt) anélkül, hogy pozitív érzelmei is rendszeresen lennének (például békés nyugalom, öröm, jókedvű lelkesedés), egy idő után kerülni fogja az érzelmekkel járó helyzeteket. Ez belső ürességérzést okoz, később pedig a világ, a kapcsolatok iránti érdeklődés elvesztéséhez vagy káros kompenzációs viselkedéshez (például függőségekhez) vezethet. Az érzések fontos jelzések, így a »rossz« érzéseink figyelembevétele ugyanannyira fontos, mint a »jó« érzéseinké.” (Részlet dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna Érzelemszabályozás a gyakorlatban című könyvéből)

Fontos fogalmaknak tartod a felelősséget és a tudatosságot.

Igen, ezek elemi tényezők, mert valójában onnantól válunk felnőtté, hogy felelősséget vállalunk az érzéseinkért és azok következményeiért. Hogy nem másoktól várjuk el a boldogságunkat, hanem megtanuljuk magunkban megteremteni a „jól vagyok” állapotát. Egy gyerek egyedül erre még nem képes. Az önszabályozási képességünk fokozatosan válik egyre érettebbé: az ösztönös késztetések, indulatok gátlásához, a magasabb szintű gondolkodáshoz, önreflexióhoz (rálátok arra, hogy mi van bennem) az agykéregnek el kell érnie egy bizonyos fejlettségi szintet.

Említetted a biztonságot, amely a könyved egyik fő fókuszában van, sőt alcímében is: „Újrakapcsolódás a belső biztonsághoz”. Hogyan definiálod ezt a szót? Mikor érezted magad először biztonságban?

Még gyermekként, Nyíregyháza mellett, egy csendes kis falu erdőhöz közeli utcájának végén éltek az apai nagyszüleim. Itt éltem át először a biztonság nyugodt, édes érzését.

Téli szünet volt, mégis korán keltem, és ahogyan reggel felébredtem a puha, meleg dunyha alatt – még mielőtt kinyitottam volna a szemem –, éreztem a frissen sült kenyér illatát.

Hallottam, ahogyan nagymama a sparheltben rakja a tüzet, és hogy nincs más hang körülöttünk, csak a ropogó tűz meghitt suttogása…

„Ilyenkor, a biztonság pillanataiban azt tapasztalhatjuk, hogy harmonikus kapcsolatban vagyunk önmagunkkal – testérzeteinkkel, érzelmeinkkel, gondolatainkkal – úgy, hogy ezek nem árasztanak el, nem sodornak el minket. Ebben az állapotban nyitottak vagyunk a másokkal való kapcsolódásra is. Ha egy természeti képpel próbálnám illusztrálni, akkor azt mondhatnám, olyan, mint amikor a folyó akadály nélkül áramlik a medrében, függetlenül attól, hogy mit visz a víz.” (Részlet dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna Érzelemszabályozás a gyakorlatban című könyvéből)

A belső biztonságot három szinten tudom leírni: a test, a lélek és a szellem (spiritualitás) szintjén. Szellemi szinten annak a tudatát jelenti, hogy valaminek a része vagyok, hogy van körülöttem egy „védőháló”, amely óv engem és megtart. A lélek szintjén a szeretetkapcsolatok adják meg ezt az érzést. A tudata annak, hogy szerethető vagyok, és képes vagyok szeretetet adni, hogy számíthatok valakire, és mások is számíthatnak rám. Testi szinten pedig azok a helyzetek jelentik a biztonságot az életemben, amikor teljes mértékben el tudok lazulni, amikor megszűnik a készenléti állapot: ilyenkor az izmaink elernyednek, a szívműködésünk és a légzésünk lelassul.

Te mit teszel azért, hogy jól érezd magad a bőrödben, hogy elcsendesedj, befelé figyelj?

Korán kelek, és ha tehetem, minden napot 20–30 perces jógával indítok. Naplót vezetek, amelyben néha kérdezek is magamtól, például, hogy „mit tettem ma magamért, a testi-lelki egyensúlyomért?”.

Fontos, hogy adjunk magunknak mindennap legalább pár percet arra, hogy elcsendesedjünk, ha máskor nem, akkor a nap végén. Gondoljuk át, hogy mi minden történt ma velünk, mi sikerült jól, miért lehetünk hálásak.

Ami pedig az egyik legnagyobb felüdülés számomra, azok a hétvégi túrázások. A férjemmel van is egy közösségi oldalunk: Magyar irodalom, magyar tájakon címmel. Odavagyok a virágokért, főleg a vadon élő, ritkán látott, védett növényekért, csodálom az egyediségüket, szépségüket, ahogy az erdő mélyén vagy épp a sziklák peremén természetes egyszerűséggel nyújtózkodnak a fény felé, élnek, virulnak és biztonságban érzik magukat, akár esik, akár fúj.

Bemutatsz nekem egy könnyedén elsajátítható gyakorlatot az érzelmeink szabályozására?

A legegyszerűbbek a légzőgyakorlatok. Mivel a légzésünk mindig velünk van, bármikor, bármilyen helyzetben segíthetünk magunknak azzal, ha tudatosan, ritmusosan kezdünk el lélegezni, odafigyelve arra, hogy hosszan fújjuk ki a levegőt. A ritmus és a hosszú kilégzés megnyugtató hatású, csökkenti a zaklatottságot. A legegyszerűbb technika a tudatos légzés, ami úgy történik, hogy belégzéskor és kilégzéskor is egy-egy rövid gondolattal kísérjük a lélegzetvételt:

„Belélegzek: tudom, hogy az érzés (pl. kétségbeesés) bennem van.
Kilélegzek: tudom, hogy ez csak egy érzés, és én sokkal több vagyok, mint ez az érzés.”