Kiégtem, de nem maradhatok így! – Amikor hagyni kell megtörténni a változást

Akármilyen cikket olvasok a munkahelyi nehézségekről, a karrierizmusról, néha már a hobbikról is, a legtöbben szerepel a kiégés témaköre. Korábban azt gondoltam, engem ez a jelenség nem érhet el, hiszen nem vagyok munkamániás, nem dolgozom napi 10-12 órákat, tudom, hol a határ a hivatásom és a magánéletem között. Tévedtem.

Kiégés egy világjárvány árnyékában

A koronavírus-járvány és annak minden következménye jól érezhetően rányomta a bélyegét a munkavállalók mentális egészségére.

Korábban nem látott módon nőtt világszerte a kiégéssel küzdők száma, és míg egyeseknél teljesen új jelenségként ütötte fel mindez a fejét, másoknál „csupán” felgyorsította a korábban már elkezdődött folyamatot.

Az otthoni munkavégzés egyértelműen negatívan hatott sokakra, akik korábban bejártak a munkahelyükre, és míg az elmúlt évtizedekben a kiégésről többnyire a nagy vállalatok vezetőivel kapcsolatban hallhattunk, az elmúlt két évben jól láttuk, sőt akár tapasztaltuk is, hogy válogatás nélkül bárkit érinthet a probléma. Nem is meglepő, hogy napjainkban az Egészségügyi Világszervezet (WHO) hivatalosan is betegségként tartja számon.

A kiégéses tünetek nálam is a Covid berobbanása utáni hónapokban erősödtek fel. Egy korábbi munkahelyváltás, az állandó megfelelni vágyás, a „szeretnék jó lenni” érzése, majd a járvány által előidézett, véget nem érő napokat eredményező home office, az állandó online meetingek és telefonos egyeztetések, az estékbe nyúló munkaidő meghozták a nem várt hatást. Hosszas őrlődés után végül kiléptem ebből a helyzetből, amelyet már a magánéletem is megsínylett. Minden lehetőséget számba véve az életem mellettem döntöttem, és azt hittem, egy csapásra megkönnyebbülök, azonnal visszakapom az idegeskedéstől, feszültségtől és borúlátástól mentes optimista, pozitív énem. Mint utólag kiderült, nem volt ilyen egyszerű a dolog.

A kiégés, de sok egyéb mentális probléma megelőzése kapcsán is alapvető dolog lenne tudomásul vennünk, hogy a jóllétünkért mi magunk vagyunk a felelősek.

És jó, ha időben észrevesszük azokat a jeleket, amelyek a kiégés kezdeti tüneteire utalhatnak. Ha már ezen a szinten változtatunk, például meghúzzuk a vonalat a munka és a magánélet között, elegendő időt szánunk a minőségi pihenésre és kikapcsolódásra, akkor elkerülhetjük a későbbi nehézségeket. Ezt persze rendkívül nehéz megtartani, ha az ember kényszerből otthonról dolgozik. A TINYpulse vállalat 2021-es, főként az Egyesült Államokra kiterjedő felmérése is alátámasztja ezt: az eredmények szerint a távolról dolgozók 86 százaléka tapasztalt kiégéses tüneteket a járvány időszakában. A folyamatot sajnos az sem segítette, hogy az enyhítések és a szigorítások viszonylag gyakran követték egymást. A Monster.com álláskereső oldal 2020-as vizsgálata szerint is ronthatja a helyzetünket az otthoni munkavégzés: a home office-ban dolgozó megkérdezettek 69 százaléka tapasztalt kiégéses tüneteket a pandémia idején, ez a szám 35 százalékkal magasabb, mint azt megelőzően volt.

Előtérben a házi megoldások

Mindenkinek más módszerrel sikerülhet túljutnia a kiégés tünetein, de ami talán a legfontosabb: összpontosítsunk a saját életkörülményeinkre. Nem feltétlenül jó, ha gondolkodás nélkül ezernyi új dologba vágunk bele, és lecseréljük a szokásainkat, inkább tisztázzuk magunkban, honnan hová szeretnénk eljutni, és bontsuk apró lépésekre a folyamatot.

Nekem a visszavonulás, a részleges elcsendesülés és egy új hobbiban való elmélyülés segített.

Amikor felszabadult az időm, rendrakásba, rendszerezésbe, lomtalanításba kezdtem, vagyis a „gyógyulási” folyamatot kívülről, a holmijaim elrendezésével kezdtem. Emellett igyekeztem olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek igazán érdekelnek és feltöltenek, de észrevettem, hogy míg azelőtt mindig olvastam valamilyen könyvet, most akármilyen történetbe is kezdtem bele, nem tetszett, így sorra tettem vissza a köteteket a polcra. Azt gondoltam, nem az aktuális lelkiállapotomnak és kedvemnek megfelelőt választottam, biztosan ezért nem megy az olvasás, ami egyébként kedves elfoglaltságom. Idő kellett, hogy rájöjjek: nem a könyvekkel és a szerzőkkel van a baj, hanem velem.

Annyira elfáradtam mentálisan, hogy képtelen voltam bármilyen történetet is befogadni, sőt azt éreztem, megőrülök, ha valaki más elbeszélésében kell elmerülnöm, mert egyszerűen nem érdekel. Megijedtem, de tudtam, idő kell, hogy visszataláljak a normális kerékvágásba, így egyszerűen átadtam magam ennek a (látszólag) sehova sem mutató folyamatnak, és hagytam, hogy semmi se tetsszen, semmi se legyen jó, semmi se villanyozzon fel. Hogy ne tudjam elolvasni az amúgy érdekes témájú cikkeket, hogy ne tudjak kinyitni egy könyvet sem, hogy idegesítsen a közösségi média, hogy elfáradjak minden ott látott tartalomtól, és hogy eljussak egy olyan pontra, amikor kimondom: idáig jöttem, most már tényleg le kell lassítanom. Mert úgy tűnt, hiába változtattam, nem változott semmi. Bár nem voltak már munkahelyi teendőim, napi megbeszéléseim, és sokfelé szakadós feladatköreim, nem tudtam megállni, pörögtem tovább a jól megszokott módon, míg el nem döntöttem, hogy új, a kikapcsolódásomat elősegítő dologba kezdek.

Mindfulness egy új hobbival

A szabadidőmnek köszönhetően vidékre utaztam a családomhoz, hogy velük legyek és pihenjek, az út előtt pedig hirtelen felindulásból megvásároltam életem első gombolyag fonalát és kötőtűjét, hogy belefogjak valamibe, ami különösen érdekelt, és amitől titkon változást reméltem.

Szerencsére volt segítségem, így el tudtam sajátítani az alapokat, és a kezdeti sutaságokon túllendülve, karácsonyhoz közeledve már életem első sálját kötöttem. Ettől fogva a mindennapjaim része lett a kötés, amit azóta is előszeretettel művelek, és nemcsak rajongásból, hanem célzottan lassulás, fejszellőztetés gyanánt is. Eleinte meglepődve tapasztaltam, mennyire megnyugtat ez a tevékenység, elűzi a feszültséget, az aggodalmakat, és megtisztítja az elmém. Ami pedig az olvasást illeti, a korábbi mennyiségorientált magatartásomat lecseréltem egy lazább és szabadabb hozzáállásra. Végül egy év telt el sikertelen próbálkozásokkal, leginkább önsegítő könyvek tanulmányozásával, aztán egy nap, egy különleges kortárs kötetnek – és persze az eredményes lelassulásnak – köszönhetően megtört a jég, az olvasás pedig teljesen új élményként hatott rám.

A nehézségeken mindig túl lehet lendülni, a lényeg, hogy megtaláljuk azt a módszert, amely nekünk a legjobb, hogy odafigyeljünk önmagunkra és a jelzéseinkre, hogy ne akarjuk siettetni azokat a folyamatokat, amelyekre bizony tetemes időt kell szánnunk.

A kiégés fogalma Herbert J. Freudenberger nevéhez fűződik, aki 1974-ben egy tanulmányban írt először a burnout stress syndrome-ról. A pszichoanalitikus így definiálta a kiégés jelenségét:
„A burnout szindróma krónikus, emocionális megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés állapota, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s amelyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.” Egy másik jelentős szakértője a témának Christina Maslach kaliforniai szociálpszichológus, aki szerint három faktornak kell egybeesnie a kiégés kialakulásához: ezek az érzelmi kimerültség, a cinizmus és a közöny.

Felhasznált források: pozitivpedagogia.hu, cnbc.com, bbc.com