„A hívő embernek ilyenkor mutatkoznak meg igazán a tartalékai”

„A gyász szeretet, ami most más formában él tovább” – írta egy bejegyzésben nemrég. Ön hol tart most a gyászfeldolgozásban? 

 Apukám halála után kerestem egy jó gyászterapeutát. Nemcsak magamnak és a családomnak tartozom felelősséggel, hanem terapeutaként számos párral állok kapcsolatban, akikkel a saját életük kihívásairól beszélgetek. A terápiás alkalmakon nem engedhetem meg magamnak, hogy amikor a párok saját fájdalmaikat osztják meg velem, elkalandozzanak a gondolataim, és ezzel csorbuljon a közös munkánk. Ugyanakkor annak tudatában élem a mindennapjaimat, hogy vannak olyan kiszámíthatatlan pillanatok, amikor a gyász a semmiből megjelenik és táncba hív. Például egy konferencia kapcsán Szerbiában jártam (gyermekkoromban ott éltünk), és hazafelé jövet elhaladtunk a gyár mellett, ahol az apukám több mint tíz évig dolgozott. Első reakcióm az volt, hogy lefotózom a helyet, és elküldöm apukámnak, hogy lássa ezt. Majd rájöttem, nem tehetem meg.  

Ilyenkor elfog a hiányérzet, de már nem kétségbeesett fájdalommal, hanem annak tudatosításával, hogy más élethelyzetben vagyok, de a szeretetem iránta nem szűnt meg.  

Úgy érzem, hogy minden elvarratlan szálat sikerült rendbe tennem apukámmal kapcsolatosan, és amikor rágondolok, elsősorban már nem a hiány érzete dominál, hanem a hála azért, hogy ilyen nagyszerű apám lehetett. 

A fentiek alapján is mondhatjuk, hogy nagyon mély önismereti út a gyász? 

A gyász tükör, amely szembesít önmagunkkal és az elhunyttal való viszonyunkkal. Ebben az a szép, hogy tudatossá válik bennünk, miért reagálunk valamire éppen úgy, ahogy. A veszteség beálltától már nem leszünk ugyanazok, akik korábban voltunk, másképp viszonyulunk számos dologhoz. Ha ezt sikeresen megdolgoztuk magunkban, jobb emberekké is válhatunk. Magamra nézve úgy érzem, a gyásszal való szembenézés olyasmit hozott felszínre, amivel talán még többet tudok segíteni másoknak, és talán a saját életemet is nagyobb felelősségvállalással tudom megélni. 

Hogyan befolyásolja a gyászfeldolgozást, hogy melyik életszakaszban kell szembenéznünk szeretteink elvesztésével? Könyvében a felnőttkori veszteségről ír. 

Carl Gustav Jung fogalmazta meg, hogy körülbelül negyvenéves kora felett válik az ember önmagává, találkozik a „selfjével”. Én azt gondolom, a lelki-szellemi érettség nagyon sok tekintetben a segítőnk lehet, de ódzkodnék ezt életkorhoz kötni. Hiszen mindenki ismer korán érett fiatalokat vagy értetlenül bolyongó meglett korúakat is. Mindenképp azok előnyére válik a kor, akik eleve igyekeznek tudatosan megélni az életüket, levonni következtetéseket, és ha szükséges, változtatni is tudnak.  

 A szüleinkkel való kapcsolat hogyan hat az elvesztésük feldolgozására, a későbbi életünkre? 

Személyes élményem, hogy édesapámmal elrendezett kapcsolatunk volt. Úgy értem, nekünk is voltak nagy egymásnak feszüléseink; volt olyan téma, amit nem olyan mélységben beszéltünk át, mint szerettem volna; de ezzel együtt nem engedtük meg, hogy olyan dolgok maradjanak bennünk, amik úgyszólván kavicsok a cipőben, és terhelik a kapcsolatunkat. 

Bennem hála van az előttem járókért, hála és mély felelőségérzet az utánam maradókért. Ezt édesapám elvesztése erősítette fel igazán.  

 Mi nehezítheti a továbblépést? 

Mindenképp az egyik legerősebb tényező, ami a gyászfeldolgozást akadályozza vagy segíti, a fent említett rendezettség vagy ennek hiánya. Az agyunk úgy működik, hogy keresi azokat a dolgokat, amelyekkel még feladata van, és addig nem engedi, hogy túllépjünk rajtuk, amíg helyre nem tettük. Szakszóval ez a Zeigarnik-effektus, amire sok esetben a filmsorozatok is építenek: úgy zárnak egy epizódot vagy évadot, hogy nyitva hagynak kérdéseket, felkeltve a néző érdeklődését. Ugyanez van a megválaszolatlan kérdéseinkkel. Egyszer egy temetésen, amit lelkészként vezettem, odajött hozzám egy hozzátartozó egy kérdéssel: „Ön kísérte apámat utolsó napjaiban. Mondott-e bármit, amiből azt érezte, hogy büszke rám? Mert nekem soha nem mondta.” Ez az ember addig nem tudott továbblépni, míg a kérdésére választ nem talált. Azért vagyok hálás és tartom szerencsésnek magam, mert nekünk édesapámmal sikerült minden szálat elvarrni. 

Ezt hívhatjuk kegyelemnek is. 

Igen, ez valóban kegyelem. És volt egy nagyon emblematikus pillanata is, ami egyszerre volt megrázó és gyönyörűséges. Édesapám halála előtt három nappal kettesben voltam vele. Ekkor már a betegség többnyire elhomályosította a mentális állapotát, de volt egy tiszta pillanata, és valamit szeretett volna mondani nekem. Láttam, nagyon küzd a szavakkal, de már nem tudott beszélni. Egyre jobban frusztrálta őt, hogy sehogy nem sikerül kimondania, amit szeretne.  

Ekkor azt mondtam neki, miközben fogtam a kezét: „Látom, nagyon szeretnél valamit elmondani, és kíváncsi vagyok rá, de tudod mit, engedd el nyugodtan. Mert a lényeget mindketten tudjuk, és ehhez semmit nem lehet már hozzátenni.” Láttam az arcán, hogy szeretné, ha kifejteném, mire gondolok.  

Majd így folytattam: „A lényeg az, hogy tudom, hogy szeretsz, tudod, hogy szeretlek, és tudjuk, hogy mindketten benne vagyunk Isten szeretetében. Ennél többet úgysem tudnánk mondani. Csak maradjunk ebben.”  

Olyan szép volt látni, hogy ekkor megnyugodott, hátradőlt, és ebben a békés, hosszú pillanatban együtt voltunk. Ez megerősítés volt, ami sokat segített, hogy el tudjam őt engedni. 

A halál módja miként hat annak feldolgozására? 

Kétségtelen, hogy akinek hosszú ideje van felkészülni, könnyebben dolgozza fel a veszteséget, mint aki mondjuk egy balesetben veszíti el szeretteit. A könyvemhez készített kérdőívek feldolgozásában még nem jutottam ideáig, de személyes hatáskörömből erre látok példákat. Akik egy elhúzódó betegség során kell elváljanak, lélekben fel-felkészülnek a búcsúra. Ha valakit súlyos betegség során kísérünk, idővel kialakul bennünk az az érzés, hogy már a megkönnyebbülést kívánjuk szerettünknek, mert látjuk, mennyire szenved. Itt nem az eutanáziára gondolok, hanem arra, hogy amikor édesapám meghalt, nem a „miért?” volt az első gondolatom, hanem a megkönnyebbülés, hogy nem szenved tovább.  

Ez teljesen más, mint amikor valaki a mindennapok sűrűjében kap egy megrendítő hívást a rendőrségtől. Ekkor, mint egy atombomba, úgy zuhan rá egyszerre a veszteség súlya. Ezekben a helyzetekben különösen erős és megtartó mentsvár lehet a hit. Úgy gondolom, a hívő embernek igazán az ilyen helyzetekben mutatkoznak meg a tartalékai. Hiszen ott a meggyőződés, hogy én most széteshetek, mert van Valaki, aki megtart. 

 Milyen tényezők lehetnek segítségére a veszteség feldolgozásában annak, akinek nem a hit az elsődleges erőforrás? 

Először is érdemes figyelembe vennünk, hogy a gyász maga nem egy lépcsőfokokra épülő folyamat, hanem olyan, mintha hullámozna vagy ugrálna: egyszer egyik szakaszban, máskor másik fázisban érzi magát az ember. A könyvem kapcsán vizsgáltam, hogy kik jutottak el korábban az elfogadás fázisáig, és nagy korrelációt találtam aközött, hogy valaki meg tudta őszintén osztani egy másik emberrel a fájdalmát vagy sem.  

Akiknek volt ilyen személy az életükben, eljutottak az elfogadásig. Akiknek erre nem volt módjuk, többen benne ragadtak a depresszív állapotban vagy a haragban. Nagyon fontos tanulság, hogy beszéljünk a fájdalmunkról.  

Sokaknak segít, ha emlékeket állítanak az elhunytnak: képek, tárgyak segítségével. Viszont ezeket a helyükön kezelve, jó emlékként kell beemelni, vagy fennállhat a veszély, hogy mintegy mauzóleumként őrizzük őket. 

Édesapámnak volt egy mondása, amit már mindenki kórusban zengett, ha búcsúzáskor elkezdte: „ne feledjétek, legyetek mindig vidámak”. Halála után ez kedves emlékként maradt fenn a családban, hiszen a szeretetét őrizve marad itt velünk. Az ilyen megőrzés segítségünkre van – nekünk például segít, hogy nyugodt szívvel tudjunk nevetni és emlékezni rá az elvesztése után is.  

Hiszen pont azzal vagyok hozzá hűséges, hogy megélem, amit kért tőlünk. A gyász megtanít minket arra, hogy úgy éljünk, hogy a halálunk után a hátramaradottaknak könnyebb legyen. Ne kelljen olyan sebeket hordoznunk, mint a fentebb említett gyászoló, aki sosem hallotta édesapjától, hogy az büszke lenne rá. 

 Szomorú látni, hogy a hétköznapok taposómalmaiban sokszor az embereknek nem is jut idejük a gyász megélésére. Sokan a hivatalos szabadnapokat sem veszik vagy vehetik ki, és rögtön mosolyogva kell visszatérniük a munkahelyükre. Nem jó ez így. Álljunk ki magunkért, hogy kellően helyére tudjuk tenni a dolgokat. Hiszen a gyász egy átmenet, ami alatt az agyunk és az érzelmi világunk alkalmazkodik az új valósághoz. Ennek védett időt kell hagyni, ebben az időszakban lehet szétesett, melankolikus az ember. Amikor megérkezünk az elfogadásba, akkor mondhatjuk, hogy túl vagyunk a gyászon. De ennek időt és teret kell hagyni, és ezt tisztelnie kell a körülöttünk lévőknek is.