Mit árulnak el belső hangjaink a kapcsolatainkról? – A Túlagyalt randevú című filmről pszichológusszemmel

A történet

Paolo Genovese olasz rendező (Teljesen idegenek, A hely, Hátralévő életem első napja) legújabb filmje a Túlagyalt randevú. Egy könnyed, humoros vígjáték, amely játékos formában ragadja meg az emberi elme működésének finomságait és a belső konfliktusok összetettségét. A történet középpontjában Lara (Pilar Fogliati) és Piero (Edoardo Leo) állnak, akik az első randevújukon egymással ismerkednek, és igyekeznek jó benyomást kelteni a másikban. 

A film különlegessége, hogy miközben első közös vacsorájukon ketten ülnek Lara lakásában, valójában még négy-négy alak is jelen van. Genovese e nyolc pluszszereplő által jeleníti meg Piero és Lara belső világát. A férfi szenvedélyes, romantikus, lázadó és racionális részei találkoznak Lara csapatával, amelynek tagjai szintén az ösztönöket, a szükségleteket, a hiedelmeket és az érzelmeket jelenítik meg.

Ezek a belsőjükből kivetülő figurák egyáltalán nem kímélik egymást, miközben mindannyian ugyanazt szeretnék, vagyis azt, hogy Piero és Lara boldogok legyen. Egyfajta „szerződés” köti őket össze, amelyet Piero a randevú előtti pillanatokban meg is fogalmaz: „Egy rossz gondolat elronthatja az estét, ha előjön, már túl késő.” Ennek megfelelően a feladatuk az, hogy megakadályozzák a „rossz gondolatok” előtörését, miközben igyekeznek előtérbe helyezni a szerethető, vonzó részeket, és megóvni főhőseinket a sebezhetőségtől. 

A dilemma csupán az, hogy mindenki egy kicsit másképp látja, hogy mi számít rossz gondolatnak, mi vonzó és milyen kapcsolati közelség biztonságos. 

Mindez pedig folyamatos belső csatározást idéz elő. Ez a belső bizonytalanság túlgondoláshoz vezet, és megakadályozza, hogy a szereplők önmagukat felvállalva és megmutatva legyenek jelen a randin.

Vajon képesek ezek a belső hangok egymással harmonizálni, és felvállalni önmagukat és egymást? Hol húzódik a határ az egészséges önvédelem és az őszinte önkifejezés között?

A belső hangok születése

Sokan gondolják úgy, hogy az elme egységes egészként működik, miközben az igazság az, hogy több „belső hang”, egy egész társaság él bennünk. Amikor magunkkal beszélgetünk, döntéseken rágódunk vagy helyzeteket játszunk újra, valójában ezek a részeink, a belső hangjaink szólalnak meg. 

Biztosan mindannyian megéltük már, hogy egy nehéz, érzelmileg felfokozott helyzetben, például elkeseredettség, elhagyatottság, csalódottság közepette, olyasmit mondunk vagy teszünk, amit később magunk sem értünk. Ilyenkor egy bizonyos részünk veszi át az irányítást. Azok, akik önismereti munkára vállalkoznak, gyakorta megijednek, amikor ezeket a belső szereplőket elkezdik felismerni és tudatosítani. Azt gondolják, hogy aki több „hangot” is hall a fejében, annak súlyos mentális problémája van. Pedig ez minden ember természetes működése, egyszerre több érzés, gondolat és szándék is megjelenik bennünk. Például, amikor jól érezzük magunkat a barátainkkal egy vacsorán, de másnap korán kell kelnünk, egyik részünk gondolhatja azt, hogy maradna még, a másik viszont tudja, hogy haza kell indulni. 

Amit „gondolkodásnak” nevezünk, valójában több, egymástól jól elkülöníthető belső hang párbeszéde. És ezek a hangok vitatkoznak, érvelnek, meggyőznek vagy éppen vigasztalnak bennünket. 

Ha a dühös részünk szerepet kap, utána megszólalhat bennünk a belső kritikus, aki megdorgál minket az indulatos viselkedés miatt. Majd a dühös hang megvédi magát, mondván, amit mondott, ahhoz joga volt, hiszen megbántották. Ha figyelmesek vagyunk, észrevehetjük, hogy gyakran a forgatókönyv ugyanaz, és a különböző hangok rendre ugyanazon szerepeket játszák le újra és újra. 

Amint egyre jobban megismerjük ezeket a belső szereplőket, felmerül a kérdés, hogy vajon honnan jönnek. Miért éppen ezek a hangok élnek bennünk? A dühös, a szorongó, a kritikus, a romantikus, a megmentő vagy éppen a szigorú? Ezen a ponton érdemes elkülöníteni a szükségleteket és az érzéseket, illetve a rájuk adott reakciókat. 

A szükségleteink, az ösztöneink és az érzéseink ugyanis a kezdetektől léteznek. A düh, a szomorúság, az öröm, a félelem, a kapcsolódási vágy, a biztonság iránti alapszükséglet és az összes többi érzés az emberi létezés természetes velejárói. Az, ahogyan ezekkel a belső hangokkal bánunk, valóságos élményből és tapasztalatból táplálkozik. 

E „bánásmód” legtöbbször még gyerekkorunkban jött létre, amikor segített alkalmazkodni, túlélni, szeretetet kapni vagy elkerülni a fájdalmat. Megtanultuk, hogy egy-egy helyzetben miként reagáljunk, milyen érzelmeket biztonságos kimutatnunk, és melyeket jobb elrejtenünk. 

A csecsemő túlélése ugyanis attól függ, hogy gondozói elfogadják-e és szeretettel fordulnak-e felé. Ha egy gyermek érzi ezt a megbecsülést és szeretetet, megnyugodhat: biztonságban van, életben marad. Éppen ezért mindent megtesz, hogy elfogadják, alkalmazkodik és igyekszik megfelelni, még ha ez azzal is jár, hogy bizonyos érzéseket és szükségleteket háttérbe szorít. 

Azok a belső részeink, amelyek miatt bizonyos érzéseket elfojtunk, túlkontrollálunk, túlkompenzálunk, amelyek miatt időnként embereknek, helyezeteknek behódolunk – valaha mind jót akartak. A túlélésünket és biztonságunkat szolgálták, és igyekeztek megvédeni a legbelső, sebezhető énünket a fájdalomtól egy olyan világban, ahol a szeretet, a gondoskodás vagy a figyelem feltételekhez volt kötött, vagy nehezen lehetett megszerezni. A problémák akkor kezdődnek, amikor ezek a belső hangok továbbra is a múltban megtanult szabályok szerint működnek, és emiatt túlreagálunk dolgokat, vagy bizonyos helyzetekben visszahúzódunk, éppenséggel lefagyunk. 

Éppen ezért fontos, hogy teret adjunk ezeknek a hangoknak és érzéseknek, hogy meghallgassuk őket, és képessé váljunk nem a múltbéli mintázat alapján, hanem a jelen eseményeire válaszolva működni.

A mellőzött szereplők bosszúja

A fentieket talán úgy is megfoghatjuk, hogy életünk során arra törekszünk, hogy egy élhető, boldog, szép, szerethető – vagyis vágyott – életet építsünk fel. Kiskorunktól fogva kísérnek minket azok a fantáziák, hiedelmek vagy vágyak, amelyek szerint definiáljuk, hogy milyen is az az élet, amelyet elképzelünk önmagunknak. A belső hangjaink és a vágyható életről alkotott elképzeléseink pedig egy idő után összhangba kerülnek egymással. 

Ha például az egyik legerősebb belső hangunk az egzisztenciális biztonság megalapozásának fontossága, akkor az életünket is úgy fogjuk szépnek látni, ha nincsenek anyagi gondjaink. Másfelől az is lehet, hogy a kiszolgáltatottság hangja a legerőteljesebb, és akkor az életünket eszerint fogjuk szervezni – a kiszolgáltatottságot választjuk, vagy éppen mindent megteszünk, hogy elkerüljük. 

Fontos látni, hogy amikor a vágyhatóról, a szépről vagy a boldogról gondolkodunk, akkor jelen esetben nem az objektív jó mércéje szerint tesszük ezt, hanem a hiedelmeink alapján értékeljük az élet különböző területeit. Kinek, mikor és mit hittünk el, hogy hogyan kell működnünk ahhoz, hogy kapcsolatban legyünk, és ezáltal túléljünk? 

Ez lesz számunkra a meghatározó és a vágyott. Akkor is, amikor a külső szemlélőnek ez érthetetlen vagy logikátlan. Így például a már említett kiszolgáltatottság. Ha elhittük, hogy mi csak akkor vagyunk szerethetők, ha függünk valakitől vagy valamitől, akkor ezt fogjuk keresni. De ugyanígy vehetjük példának a szépséget, a kiemelkedő teljesítményt, a mások kiszolgálását is. 

Ilyen értelemben mi vagyunk életünk rendezői, szerepeket osztunk magunknak és vonunk meg magunktól. 

Automatikus működésünk jellemzője, hogy szelektálunk. Azokat az érzéseket, kapcsolatokat, élethelyzeteket, vágyakat, amelyekkel megtanultunk bánni, elfogadhatóknak tartjuk. Hiszen hiedelmünk szerint általuk vagyunk szerethetők, így előtérbe helyezzük őket. A többit, amelyekről azt gondoljuk, hogy elfogadhatatlanok, félelmetesek, megmutathatatlanok, a háttérbe szorítjuk. Ez utóbbiak azonban sértődékeny és bosszúálló jószágok, ezért feltétlenül hallatni akarják a hangjukat, és a legváratlanabb helyzetekben szólalnak meg. Megmutatkoznak a kapcsolatainkban, a munkánkban, a teljesítményünkben. 

Sokszor érezhetjük magunkat kétségbeesettnek amiatt, hogy az életet igazságtalannak látjuk, és sokszor gondoljuk azt, hogy újra kell kezdenünk mindent. A lényeges kérdés azonban az, hogy hogyan irányítsuk úgy az életünket, hogy közben ne szabotáljuk el a lehetőségeinket.

Újraosztott szerepek

Amikor életünk krízishez ér, akkor – a gyakori vélekedéssel ellentétben – a legtöbb esetben nem arról van szó, hogy éppen elromlott valami, vagy megbetegedtünk. Általában ilyenkor is úgy működünk, ahogyan azt megtanultuk, de a körülmények változása miatt a meglévő stratégiáink és képünk a világról vagy önmagunkról elavulttá válik. Ilyenkor engedjük felszínre a gyermeki kíváncsiságunkat! Fedezzük fel, hogy életünknek melyek azok a belső hangjai, amelyek meghatározóak lehetnek, és melyek azok, amelyek jobb, ha nem szólalnak meg. Miért éppen az egyiket vagy a másikat hanyagoljuk el, és kinek/mikor hittük el, hogy így érdemes tennünk? 

Ha például következetesen azt tapasztaltjuk, hogy a nagy teljesítményeink után szeretetet kapunk, a hibák miatt pedig a környezetünk megvonja tőlünk ezt a jó érzést, akkor a teljesítményt mindig előtérbe fogjuk helyezni, a hibákat pedig kénytelenek leszünk elrejteni. 

Ugyanakkor hibázni az élet velejárója. Ha úgy teszünk, mintha az életünkhöz ez nem tartozna hozzá, attól még nem leszünk hibátlanok. Ugyanakkor értetlenkedni fogunk és tehetetlenné válunk, amikor a hibáink következményeivel szembesülünk. 

Érdemes engedni, hogy mindaz, ami bennünk van, létezhessen. Miután megértettük, hogy mely belső szereplőinket szorítottuk háttérbe és miért, elkezdhetjük őket láthatóvá és érzékelhetővé tenni. Ez persze elsőre furcsa lesz. Nem lesznek vonzók, így az összképet is rontani fogják, de az összeomlás valószínűsége jelentősen csökken. 

Lara és Piero is hasonló dilemmákon megy keresztül a film cselekménye során. Megélik, hogy ameddig válogatnak és elzárnak, addig nem jöhet létre köztük valóságos kapcsolat és intimitás. Ehelyett kínos, kényelmetlen és szégyenteljes pillanatokat élnek át, olyasmiket, amiket egy randin senki sem szeretne megtapasztalni. Amikor aztán engedik, hogy mindaz legyen, ami van, létrejön a valódi és izgalmas találkozás.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.