A főzni tudás csak elhatározás kérdése? – avagy miért érdemes főzni...

Megjegyezném, a Horváth Ilona-könyv bár elavultabb, de biztosabb. Ugyanis itt az író tényleg azt vette alapul, hogy az ifjú szárnypróbálgató titán nem tud főzni, az elronthatatlan receptekről viszont gyakran kiderül, hogy nagyon is elronthatók. Persze, ha már néhány étel jól megy, elkezdhetünk kísérletezni nyugodtan az internetes receptekkel is.

De hát mi vesz rá valakit a 21. században arra, hogy főzzön? Legelőször is az édesanyja, már ha ő tud főzni. A miénk tud – nagyon is! Nála jobb szakácsot keveset ismerek. Egy a baj: azt szereti, ha az étel tökéletes lesz, és adott idő alatt el is készül. Ezt pedig kezdő szakácsként nehéz elérni, lássuk be. Szóval, így megmaradtunk mi, lányok az örök kukta szerepében. Nem mintha nem próbálta volna minden fogás csínját-bínját átadni nekünk, de valahogy sem az ügyességünk, sem az érdeklődésünk nem találkozott az ő tanító szándékával.

Én különösen reménytelen esetnek számítottam álmodozó, állandóan és mindenhol a könyvek világában kalandozó tinédzserként.

Határozottan emlékszem egy esetre, amikor édesanyám rám bízta egy paradicsomos-húsos-káposztás leves befejezését. Annyi volt csupán a feladatom, hogy figyelni kellett, mikor fő meg a káposzta, és hozzá kellett keverni a rántást. Ez fontos bizalmi feladatnak számított, mert a rántás elkészítése igényelt némi figyelmet és gyorsaságot. El is határoztam, hogy komolyan veszem a dolgot, és kiültem a konyhába lesni a készülő ételt. De hogy ne unatkozzak nagyon, magammal vittem az épp aktuálisan olvasott regényemet is. Én olvastam – az étel békésen főtt… aztán kezdtek terjengeni a szagok. Kétségbeesetten pattantam föl és kaptam le a levest a tűzről, de már késő volt: menthetetlenül ujjnyi vastagon odaégett.

Azt csináltam, amit olyankor szoktam, ha tudtam, hogy benne vagyok a pácban: rögtön hívtam a nagynéném számát, aki tőlünk nem messze lakott. Szerencsére otthon volt, és sietett is az ételt – és az én becsületemet – menteni. Átöntöttük egy másik fazékba a levest (azt már előre mondta, hogy meg ne próbáljam megkeverni, mert az égett íz belemegy a még használható részekbe is). Fedő nélkül kitettük az egészet az erkélyre szellőzni. Az eredeti fazekat pedig addig áztattuk szódabikarbónás vízbe és dörzsöltük, ameddig használható nem lett újra.

Akkor a szellőzött levest visszaöntöttük bele, egy pici vizet öntött hozzá, megsózta, berántotta, majd szent esküvéssel megfogadta, hogy nem márt be édesanyámnál – soha nem is tette.

Mire hazajöttek, a kész leves ott várta őket az asztalon. Nem mondom, kissé remegő gyomorral kérdeztem édesapámtól, hogy ízlik neki az étel, de amikor nyugtázta, hogy egész jó lett, én is megnyugodtam. Édesanyám annyit mondott, hogy úgy látszik, tényleg finom, ha én ennyit ettem belőle – utalva a hiányzó (odaégett) részekre. Hát, mit ne mondjak, aznap este alig vártam a vacsorát, mert azt ugye mégse mondhattam, hogy én ebből bizony egy falatot se ettem még… Szóval a kezdeti kapcsolat a főzés és köztem, mondjuk úgy, nem volt zökkenőmentes.

Kép

Kép: Pexels / Cottonbro

Aztán jött a lánykollégium sok jófej, vidám, okos egyetemista csajjal, akik közül alig volt olyan, aki bármit is el tudott volna készíteni főtt étel kategóriában. Szóval hasonszőrű társaságba kerültem. Ámulattal vegyes tisztelettel figyeltük a végzősöket, akik már komplett ebédeket készítettek az egy szál rezsón, amely emeletenként rendelkezésre állt. Mi leginkább az otthonról hozott ételt melegítettük rajta, és virslit főztünk. De azért pár hónap koleszos lét után megkopik a négy napja hozott pörkölt varázsa, akármilyen szakértelemmel is készítették otthon. Az egyetemi menzát pedig egy teljes hétre a zsebpénz nem fedezi, főleg, ha ugyanaz a pénzkeret szolgál a mozijegy, az új könyvek és a bulik finanszírozására is. Szóval nem volt mese: főzni kellett. Az első lépést a zacskós rizs és a porszósszal készült hús jelentette. Ez már adott némi változatosságot. A következő szintet a „te milyen egyszerű kaját tudsz főzni?” nevű tapasztalatcsere jelentette. Így tanultam meg háromféle spagettit készíteni és néhány levest.

Harmadik évre a rizs már nem zacskós volt, és a szósz sem porból készült.

De az igazi kibontakozást az önálló felnőtt albérletes lét jelentette! Már volt saját keresetem, igazi konyhánk a barátaimmal és rengeteg szakácskönyvünk, hála a szüleinknek és egy szakács-testvérrel rendelkező főbérlőnek. Beleszerettem az olasz konyhába, majd Jamie Oliver receptjeibe, és elkezdtem fűszereket használni, sőt, fűszernövényeket termeszteni az erkélyen. Az ételeim pedig egyre jobbak és változatosabbak lettek.

Majd jött a férjem és a gyerekek, és nekem egyre inkább hiányoztak a régi ízek: édesanyám főztje. Így került elő ismét a Horváth Ilona-féle és a „Vasi-zalai parasztételek” című szakácskönyv. Sokat segítettek az intenzív telefonos receptcserék is édesanyámmal. („Apa, add anyát, főzök, és nem tudom, hogy kell…”) Persze beépültek a családi recepttárba anyósom receptjei is, illetve van, amit a szomszédasszonyomtól tanultam, az internetről néztem ki, vagy saját kísérlet eredménye. A paradicsomos-húsos-káposztás levesben azóta profi vagyok, bár nem teljesen édesanyám receptje szerint készítem, de már nem égetem oda legalább.

Szóval, ha úgy érzed, a főzés nem a te asztalod, szólok, hogy sohasem késő kipróbálni!

Végy egy jó szakácskönyvet, és hajrá! Vagy egy finom ebéd lesz a vége, vagy egy vicces történet. De te mindenképp jól jársz…