„Gyerekként azt hittem, hogy aki sportol, az egészséges, pedig az élsport tönkreteheti az egészséget”

Európa-bajnoki hetedik hely volt a legjobb nemzetközi eredményed, illetve olimpiára is eljutottál – szabadfogású birkózóként egyik sem lebecsülendő, mert a magyarok inkább kötöttfogásban gyűjtenek érmeket. Erre a pályafutásra nem sikeresként gondolsz vissza?

Kudarcélménnyel hagytam abba, de ahogy azóta haladok az utamon, a csalódottság átalakult elfogadássá. Kihoztam magamból, ami az akkor elérhető háttérrel bennem volt. De nem is az eredményeim inspirálták a sokak által olvasott posztomat, hanem az a felismerés, hogy a sikert a többség rosszul definiálja, objektív, anyagi dolgokhoz köti. Mert mi a siker, kérdezem én: az, ha valaki elsőnek fölér a hegycsúcsra, még akkor is, ha útközben megsérül meg előtte összeveszett a családjával, vagy az, ha két nappal tovább tart az útja, de nem sérül meg, és jó érzéssel ér fel, vagy esetleg fel sem jut a csúcsra, hanem megáll száz méterrel alatta?

Te hány éves korodtól hajszoltad a sikert?

Hétéves koromtól birkóztam körülbelül huszonöt éven át. Amikor felnőtt válogatott lettem, ez lett a fő fókuszom – tisztában voltam vele, mi történik, csak akkor ez normálisnak tűnt. 

Még büszkeséggel is töltött el, amikor edzés után mindenem fájt. 

Ha visszamehetnék az időben, más pályát választanék, vagy teljesen másképp edzenék. A kérdés, hogy ha mondjuk olimpiai bajnok lettem volna, akkor is ezt mondanám-e? De a mai énemmel úgy gondolom, nem szabad takargatnunk, hogy aki az élsportot választja, és mindent feltesz rá, az elveszít egy csomó más értéket. Gyerekként azt hittem, hogy aki sportol, az egészséges, pedig az élsport tönkreteheti az egészséget. Nekem hatszor műtötték a különböző végtagjaimat, rengeteg sérülésem, szakadásom volt.

A pályafutásod során magadtól érezted úgy, vagy a közeg sulykolta beléd, hogy a siker mindent megér?

Szerintem sok fiatalnál a mai napig az az általános hozzáállás, hogy minél sikeresebb legyek, minél több pénzt keressek, megmutassam a világnak, hogy enyém a legszebb nő, a legjobb autó, a legkockásabb has, és a dobogó tetején állva mindenki engem tapsoljon. Az életünk első szakaszában ilyen egocentrikus célok mozgatnak minket, ezért rendeltem alá én is mindent annak, hogy a sportban sikeres legyek. Nem kellett ezt másnak sulykolnia belém.

Kép

Fotó forrása: Kiss Gergely

Amikor elkezd egy gyerek sportolni, tudatosítja benne bárki, hogy a sikernek ára lesz?

Nem emlékszem, hogy nekem ezt így elmondták volna. Az életünk kezdetén kőkeményen kell dolgozni tanulásban, sportban, majd a munkában, és ezért fel kell áldoznunk dolgokat, ezzel nincs gond. A baj az, hogy sokan beleragadnak ebbe. 

Én is csak 35–40 körül jöttem rá, hogy nem az a siker, ha extrémen túltolok valamit, s közben lelkileg, érzelmileg, a kapcsolataimban kiüresedem.

Szerinted konkrétan a gyerekkora is „elveszik” annak, aki az élsportra teszi fel az életét?

Attól függ, milyen szinten merül bele. Egy csomó sportágból hallom, hogy a gyerekek napi négy–öt órát töltenek az edzőteremben, így viszont rengeteg időt veszítenek abból, hogy tapasztaljanak, gilisztát keressenek, barátkozzanak. Amikor 12 éves gyerekek jelennek meg az olimpián, az óriási teljesítmény, le a kalappal előttük, de vajon ők mennyit játszottak meg tapasztaltak a játszótéren, közösségekben? Felnézek az olimpiai érmesekre, de hánynak lesz a gyermeke is olimpikon? A legtöbben azt mondják, sportoljon, de azért legyen gyerekkora.

Ennek fényében mit gondolsz a média által a közvélemény, azon belül a gyerekek elé állított általános példakép-képről?

Hogy az egy olyan szuperhős, aki látjuk, hogy repül, de nem tudjuk, honnan szerzi az energiáját. Annak sajnos nincs hírértéke, hogy egészséges vagyok, húsz éve együtt vagyok a feleségemmel, mindennap három órát töltök a gyerekemmel, meditálok, jógázok. Ehelyett megtapsoljuk azt az embert, aki 48 órát biciklizett egyhuzamban, és tényleg óriási harcos, csak ez nem egy teljes, hanem egy sérült élet felé visz. Miközben vannak más területei az életnek, amik teljessé tesznek. Véleményem szerint nem tud egészséges lenni az, akinek az élete 99%-át a normál életterületekből csak az egyik viszi el. Ha a karrieremre áldozom az időm 99%-át, akkor a testem, a lelkem és a kapcsolataim sérülnek. 

A világ leggazdagabb embereiről szóló cikkekből, posztokból kimarad, hogy az illető napi 16 órát dolgozik, dopaminfüggő és drogokat szed, hogy ne bolonduljon meg.

Arra biztatnál, hogy az extrém teljesítmények helyett az egyensúlyt keressük?

Az egyensúlyt is sokan félreértik, mert az azt jelentené, hogy ugyanannyit dolgozom, amennyit a családommal vagyok, de ez kivitelezhetetlen. Mert vannak elbillent időszakok, amikor a cégnél kell megpörgetni a munkát, de akkor azt mondhatom a feleségemnek, hogy drágám, most két hétig kevesebbet érek rá, de utána elmegyünk egy hétre nyaralni. Ami felé én haladnék, az nem egyensúly, inkább harmónia: valahol elveszek, és máshol visszaadok.

Kép

Gergely feleségével – Fotó forrása: Kiss Gergely

Mióta vagytok együtt a feleségeddel – és szerinted mi a titkotok?

Tizenkilenc éve, de az első tíz évben csak hétvégenként vagy kéthetente találkoztunk egy-két napot. Több olyan barátom is van, aki állt olimpiai dobogón, de a gyerekét az első pár évben alig vagy kis túlzással csak képről látta. Nekünk az elején talán segített, hogy nem untuk meg egymást, a sportkarrierem után pedig mély válságba kerültem, ami elindított egy önismereti úton. A párom ezen jött velem, együtt fejlődtünk. Szerintem az a hosszú távú kapcsolat titka, hogy az ember állandóan átalakul. Ha a feleségem mai énjéhez odamenne a 19 évvel ezelőtti önmagam, ő határozott nemet mondana rám. Mert én már nem az az ember vagyok – hétévente az összes sejtünk kicserélődik, de én abban is hiszek, hogy a szokásaink, a rendszerünk, mindenünk átalakul. Ezzel válunk újra és újra izgalmassá egymás számára.

Mi okozta az említett mély válságodat, és mit tanultál belőle?

Harmincéves korom körül még azt hittem, normális, hogy mindenem fáj. Büszke voltam rá, hogy a sok edzés hatására a testem már „200 éves”, az ízületeim megették a kenyerük javát. Azóta folyamatosan gyógytornára járok és azon dolgozom, hogy a testem jól működjön, ami tudatosította: korábban nem jó úton jártam. Amikor kijöttem a sportból, már vállalkozásom volt, de rájöttem, hogy minden, amit csináltam, azért volt, hogy pénzt keressek, hogy megmutassam a világnak, de én nem voltam benne a történetben. 

Ma már vallom, hogy az igazi élet negyven fölött kezdődik, mert előtte nem a saját életedet éled, hanem megfelelésből, családi mintákat követve vagy elutasítva élsz. 

Ha valakinek elváltak a szülei, akkor vagy ő is elválik, vagy ha ez annyira zavarta, akkor sem válik el, ha el kellene. Orvos szülőnek sokszor orvos lesz a gyereke. 35–40 év körül az ember ráeszmél, hogy amit követett, abból mi boldogítja, mi nem. Ha akkor belemegy egy válságba, és elég bátor, leomlik az addig épített „szerkezethibás ház”, és tud építeni egy újat, ami már az ő vágyai szerint épül.

Ezzel azt is mondod, hogy a válság szükséges és jó?

Sőt a legjobb dolog, ami történhet, mert anélkül nincs változás, mindig csak a kisebb rossz felé halad az ember. Ha nincs igazi fájdalom, megmaradunk a régi megoldásoknál, próbáljuk fenntartani a konstrukcióhibás házat függőségekkel, fogyasztással, munkával, mobilozással. Egy csomóan olyan munkát végeznek, amit nem szeretnek, a pénzért csinálják, de bátorság kell eldobni ezeket a dolgokat, és a biztos rossz helyett a bizonytalant választani. A válságban a szenvedés, a fájdalom értünk történik, hogy az addigi zsoldosságunkból hivatás lehessen.

Neked a Warrior Tribe közösség lett a hivatásod, ahol sok más férfival beszélgetsz hétről hétre. Mennyire érzed, hogy azok a tanulságok, amiket te élsportolóként a karrieredből levontál, az átlagemberek életére is átültethetők?

Maximálisan. Csak a színpad más, de minden területen ugyanazok az energiák működnek. Az elvonulásokon, amiket tartunk, sokszor sport- vagy fizikai élményeken keresztül szereznek tapasztalatokat a férfiak. 

Ha valakire kesztyűt adunk, hogy kipróbálja a bokszot, ahogy ott viselkedik, ugyanúgy viselkedik a párkapcsolatban, a karrierben is.

Nem tudjuk levetni a szokásainkat, bármilyen körülmények közé kerülünk. Nagyon sok vállalkozó is van, akiknél ugyanaz a történet, mint az olimpiai bajnokoknál, csak ők a munkába teszik az idejük nagy részét. Én viszont hiszem, hogy mindenki okkal jön a világra, van egy küldetése. Nekem talán az, hogy olyan példa legyek, akit van értelme követni, aki kiteljesedett a férfiszerepeiben. A közösségemen keresztül minél több férfinak szeretnék segíteni ebben. A vízióm pedig akkor helyes, ha soha nem fogok a végére érni, viszont boldogan csinálom a hátralévő éveimben.