Letehetetlen könyvek az utóbbi száz év történetéről

A történelem szóról épp most tanultam meg Kő András Hermann Róbert történésszel készített interjújából, hogy Devecseri Gábornak, a huszadik századi ismert költőnek és műfordítónak a szüleménye. A történelemről a tantárgy, a tantárgyról a tankönyvek, a tankönyvekről a túl sok betű jut eszünkbe – ki szeret tankönyveket olvasgatni? (Én szerettem egyébként: amikor középiskolás voltam, a legtöbb könyvet szeptemberben elolvastam, mint egy regényt – törit, irodalmat, fizikát –, aztán persze emiatt év végéig unatkoztam az órákon. Lehet, hogy ezért volt a matek a kedvencem? Mert ott nem lehetett előre elolvasni a könyvet, ott muszáj volt használni az agyamat?)

Mostanában sok jó könyvet olvastam, ami érdekes, izgalmas, olykor letehetetlen volt, de mindenképpen élményszerű – és történelemről szólt. Néha irodalmi köntösben, vagy más formában, egyik sem tankönyvszerűen.

A legizgalmasabb persze a közelmúlt, minden, ami a 20. századról szól. Ezért is szeretem a Jaffa kiadó Modern magyar történelem sorozatát, ezek a kisméretű bordó kötetek többnyire egy-egy kortárs történésztől egy-egy erős, közelmúlthoz kapcsolódó témát tartalmaznak, inkább hosszabb tanulmányokat, de laikusok számára is olvashatóan (mégis sok hivatkozással, források feltüntetésével, tehát történészi alapossággal). Utoljára Hatos Pál könyvét olvastam az általános iskolai emlékeimből még könnyen előhúzható témáról, a Tanácsköztársaság „dicsőséges 133 napjáról” – a kötet címe Rosszfiúk világforradalma. De ebben a sorozatban jelent meg Pető Andrea Elmondani az elmondhatatlant című könyve is, a magyarországi nőket ért tömeges nemi erőszakról a II. világháború alatt, amely szintén fontos és sokat idézett forrása a tárgyban írt cikkeknek. A huszadik századról írni hálás téma: nagyon könnyen rákapcsolódik az olvasó érzelmileg, talál kapcsolódási pontot, és az érintettség miatt van egyfajta izgalmas bulvár-jellege is, olyasmi, mint a katasztrófa-turizmusnak.

Jó a kényelmes karosszékből ezt a borzongást átélni, és örülni neki, hogy nem velünk történik, amit olvasunk.

A huszadik század izgalmas jogtörténeti csomópontjáról, a nürnbergi perről is megjelent magyarul egy új könyv, a címe Kelet-nyugati utca, szerzője Philippe Sands, történész.

Ezt a könyvet nem tudtam letenni, pedig nem vagyok jogász, és ezt egy jogtörténész írta egy jogtörténeti problémáról. A populáris amerikai storytelling módszerével él – ettől lesz letehetetlen. A szerző ősei a mai Ukrajnában található Lvov, ismerősebb régi nevén Lemberg városából származnak. Feltűnt neki, hogy a nürnbergi per kapcsán bevezetett új jogi fogalmak (tényállások) fontos képviselői, megalkotói szintén lembergi származásúak. Az emberiesség elleni bűntett fogalmát kidolgozó Hersch Lauterpacht, a nemzetközi jog professzora, valamint a népirtás fogalma mellett kiálló Rafael Lemkin, jogász és ügyész egyaránt lembergi családból származtak, és mindhárom család sok emberi áldozatot hozott a világháborúban. Olyan érzése van tehát az embernek, hogy minden Lembergben kezdődött. A könyvben mindhárom család egykor élt tagjainak, sorsuknak utánajár a szerző, fejezetről fejezetre bomlik ki előttünk emberi történeteken keresztül azoknak a kormányzati rendszereknek, világrendszereknek a bűne, amelyek ezeket a családokat szétzilálták – legyenek ezek a bűnök népirtás jellegűek vagy emberiesség ellen elkövetettek. Izgalmas megérteni laikusként a jogi problémát is, amiben ez a két tényállás egymásnak feszül: az egyén védelme vagy a közösségek védelme az előbbre való vajon? Izgalmas a negyedik szál is, Hans Frank német miniszter családjáé, aki kormányzóként Lemberg és a nácik által megszállt Németország nagy része felett hatalommal bírt – és a másik három család tragédiáiért felelős volt.

De a legjobban talán az érintett meg, amikor a saját családja rejtett szövedékét próbálta felfejteni Sands professzor.

Bár igyekszik nem szolidárisabb lenni a saját felmenőivel, mint a kutatása tárgyát képező többi családéval, mégis mintha ezek lennének a legesendőbb, legemberibb, legszerethetőbb történetek. Történelem a családtörténetekben és fordítva.

Kép

Kép: Molnár-Bánffy Kata

A családtörténeti szálat folytatva egy az előzőeknél sokkal vékonyabb, kevésbé szívszorító, hazai történeteket mesélő kötetet is ajánlok, Saly Noémi Példabeszédek című könyvét.

Noémi is a saját családtagjairól ír, talán egyszerűen azért, hogy ne vesszenek el az ő történeteik. Ő aztán tényleg nagyon személyes, a történetek egy része a saját gyerekkoráról szól, szinte kézzel tapinthatóan megelevenednek képzeletünkben anyák, nagyanyák, testvérek, nagynénik, és persze itt-ott férfiak is, de azért a nők dominálnak. Mert a férfiakat lecsukták, háborúba vitték, betegek lettek, meghaltak – jellegzetes huszadik századi sors volt ez, asszonyként vinni tovább a családot, egyedül, kicsit megkeményedve, hagyományokba és olykor talán közhelyes tudásokba kapaszkodva, összeszorított fogakkal. Én bírom nagyon Saly Noémi őseit, ahogy a könyvből kirajzolódnak előttem: emlékeztetnek a sajátjaimra, a mondásaik is, a tárgyaik is, a viselkedésük egyéb mintázatai is. A „Nem kell mindent akarni!” meg az „Utálsz mosogatni? Szeresd meg!” mondásaik különösen. Az illusztrációként összeszedett családi fotók, tárgyak, emberek, enteriőrök meg egyenesen lebilincselőek.

Mindenkinek meg kellene írnia a maga „példabeszédeit”, amíg még tudjuk őket, amíg emlékszünk rájuk.

Ugyanilyen ismerős a környezet, a stílus meg a valóság összes szelete Bereményi Géza Magyar Copperfieldjében is.

A most Libri-díjra is jelölt kötetet jegyző szerzőt elsősorban mindannyian Cseh Tamás dalszövegeinek költőjeként ismertük, meg persze azt is tudtuk, hogy a zseniális, 1988-ban készült Eldorádót, a rendszerváltás időszakának egyik kultikus filmjét is az ő önéletrajzi novellája alapján készítették. Ebben a kötetben az Eldorádó világa bomlik ki, hosszabban és részletesebben: a pesti proletárvilág, a Teleki téri piac kiskirályai és katonái, a kommunizmust kiszolgáló és nem kiszolgáló emberek különféle közösségei. Mivel a saját életének az állomásait követjük nyomon, érezhetően változik az idővel a közeg is: a körülmények, a lehetőségek, az emberek érzései és félelmei. Ez a világ mindenkinek, aki emlékszik a kommunizmus és a gulyáskommunizmus éveire, ismerős, felismerhető, reális. Ennyi humorral szemlélni ezeket az évtizedeket és Magyarország történetét ezekben az időkben – nos, ez egészen egyedi, és lenyűgöző. Amit még nehéz tankönyvekből tanítani a kilencvenes és kétezres években születetteknek, amiről nehéz egzakt mondatokban beszélni azoknak, akik benne éltek, arról a korról egy ilyen szépirodalmi eszközökkel dolgozó kötet elképesztő érzékeny képet mutat.

Nálam biztosan ez a könyv az idei Libri-díjas, szurkolok is Bereményinek, hogy nyerjen.

Végül, teljesen rákanyarodva a szépirodalomra, egy egészen friss élményemet is meg szeretném osztani itt. Mara Zalite lett írónő könyvét, az Öt ujjat olvastam barátok ajánlására, Jávorszky Béla fordításában.

A könyv egy olyan kislány szemével festi meg az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Lettország képét, aki Szibériában született, munkatáborban, odahurcolt fiatal szülőktől. A szerencsések között van, akik hazatérnek és újra próbálhatják építeni az életüket a mesebeli hazában – ami persze nem bizonyul olyan mesebelinek, mint ahogy arról a munkatáborban álmodoztak. Az írónő saját gyermekkori emlékeiből, történeteiből építkezik. Minden nemzetállam történelemszemlélete szubjektív és öncentrikus, milyen is lehetne, és a miénkből teljesen kiszorulnak a balti államok. Amikor Közép-Kelet-Európáról beszélünk, bajtársainknak a lengyeleket, cseheket, szlovákokat érezzük, de ebbe a táborba tartoznak a fejünkben Románia és a volt Jugoszlávia utódállamai is – a Baltikumról azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Ez a második regény, amit ennek a térségnek a modernkori, szubjektív nézőpontú történetéről olvastam (az első Sofi Oksanen Sztálin tehenei című könyve volt, sokkal brutálisabb olvasmány, amelyben az észtek és a finnek drámájának utórezgéseit látjuk, szintén egy nő szemével, nagyon személyes történeteken keresztül).

Az Öt ujj azonban nem brutális, sőt, finom és törékeny.

Az elbeszélő csupán néhány éves, a történetvezetés ezt a töredezett, világot felfedező, arra rácsodálkozó gyermeki gondolkodást tökéletesen visszaadja. Minket is rácsodálkoztat a magunk történetére – erdélyi gyökerű magyaroknak szerintem különösen is ismerős lesz az alapszituáció: visszaköltözés a szétromboltba, a tönkretettbe és az újraépítésére tett kísérlet, összeszorított fogakkal, személyes drámákon keresztül. Elfogadni, mert nem tehetsz mást, mint hogy elfogadod, hogy amit einstandoltak, azt hagyják tönkremenni, elpusztulni. És közben megtanulni az álmokat meg a valóságot úgy szétválasztani a fejünkben, hogy a végén a valóságot is a sajátunknak tudjuk érezni, és megtaláljuk benne a helyünket, feladatunkat. Itt-ott még a szépséget is.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.