„Azt mondtam a férjemnek: felakasztom magam” – Tabudöntő vallomás a szülés utáni depresszióról

Hogyan és mikor terveztél családot, gyereket?

Mindig is arra vágytam, hogy családanya legyek. Amikor összeházasodtunk a férjemmel, akkor már nagyon vágytam gyerekre. Arról álmodtam, hogy lesz egy közös házunk, és nyugodtan, békésen éldegélünk majd.

A ház meg is lett, és a baba is hírt adott magáról. Mikor kezdted úgy érezni, hogy valami nem úgy alakul, mint az álmaidban?

Vágytunk egy gyermekre, de az első terhességem nem sikerült, rossz állapotban kerültem a kórházba. Magas lázam volt, és erős vérzés mellett elvetéltem. Ez nagyon megviselt, ráadásul olyan helyre kerültem, ahol kisbabák sírtak. 

Az volt bennem, hogy én ezt annyira akartam, de nekem nem sikerült, és itt sírnak a babák, az enyém meg már nincs velem. 

A félelem bennem maradt, még akkor is, amikor hat hét múlva Virág megfogant. Nem volt egyszerű várandósság, újra véreztem, és a félelem is újra fellobbant. Terhességi toxémiát kaptam, magas lett a vérnyomásom, bevizesedtem, és végül programozott császárral szültem. Végig stresszben voltam, hogy őt majd tarthatom-e a karomban, azután beütött a covid is. 

Azok közé tartozol, akik maszkban szültek?

Igen, ez az az időszak, bár az én orvosom megengedte, hogy levegyem a maszkot. Akkor még olyan dolgok miatt bánkódtam, amik teljesen racionálisak voltak. Amikor Virág megszületett, a kezemben tarthattam, és nagyon boldog voltam, hogy sikerült. Az aranyóra csodálatos volt, de azután jöttek a nehézségek a szoptatással. 

A kórházban gyorsan megmutatták a technikát, de én sokat küzdöttem. Virág keveset szopott, és én úgy éreztem, már acetonos a lehelete, aggódni kezdtem, hogy kiszárad. Már a kórházban tápszeres megsegítést kapott, és itthon is pótolni kellett az anyatejet, újra hihetetlenül stresszes lettem. Alig aludtam, talán két órákat, kimerült voltam és teljesen rágörcsöltem a szoptatásra. 

Kéthónapos korára már nagyon elfáradtál.

Szinte az alvás és az ébrenlét határán lebegtem, alig tudtam megkülönböztetni az álmaimat a mindennapoktól, kezdett minden összemosódni. 

Az orvosom is aggódott, és azt tanácsolta, hogy mindig aludjak, ha a baba alszik. De nem tudtam aludni, mert az járt az agyamban, hogy mikor kell odamennem, a baba mikor fog felsírni. A terhesség alatt szedtem fel a kilókat, 117 kiló voltam szülés után, a stressz miatt lementem 95 kilóra. Se enni, se aludni nem tudtam, csak lebegtem a híg semmiben. 

Hogyan vette ki a részét mindebből a férjed?

Akadtak konfliktusos helyzeteink. Hamarabb csattantam, túlreagáltam dolgokat, lobbanékony voltam. Anyósom tanácsaitól is kiborultam néha, fáradt és türelmetlen voltam ehhez. Arra vágytam, hogy békén hagyjanak, hogy úgy csinálhassam, ahogy én szeretném. Például én napirenddel szerettem volna vinni a mindennapokat, de mindenki az igény szerinti szoptatásról szónokolt. A férjem érezte, hogy valami nincs rendben.

Mikor vallottad be magadnak, hogy nagy a baj?

Ez hosszú folyamat volt. Magányosságérzés volt bennem, hiszen új helyre költöztünk, új ház, új környezet, nem ismertünk senkit, a barátaim messze voltak, pedig társasági ember vagyok. Anyukám messze lakik, én erősen vágytam barátokra, de egyedül voltam, és minden új volt. Az álmosság ködében mozogtam, szinte mindennap sírtam. Úgy éreztem, hogy nincs kiút, minden sivár, üres vagyok és sosem lesz jobb. 

A férjed miként érzékelte az állapotodat?

Voltak kiborulásaim olyan dolgokon, mint a házban lévő rend és tisztaság, ami nem mindig jött össze. Amikor Virág aludt, én álló nap takarítottam, és belelovalltam magam a rendrakásba. Ha rend van, akkor én is rendben vagyok – ezt éreztem. 

Egyszer jött felém a férjem, miközben beszélt hozzám, én meg odavágtam a földhöz a szennyeskosarat, és kiabáltam: „Jól van, tudod mit, én most megyek és felakasztom magam az első fára!” 

Mindent szétdobáltam, párnákat, lepedőket… Mondtam, hogy köszönöm a tisztességet, hogy a feleséged lehettem, de rám itt nincs szükség, beveszem az összes vérnyomáscsökkentőt, és lelépek ebből a világból. Nem tudtam ránézni a babára, eltartottam magamtól, közönyös lettem, mintha Virág egy szobanövény lenne, nem érdekelt, ha sírt. Nem tudtam megmaradni a házban, kiborított a sötétítőfüggöny színe. Néztem, hogy miért ilyen fehérek a falak, a bútorok sem tetszettek, a csempe színe elborzasztott, pedig mindent együtt választottunk ki. Ez volt az a pillanat, amikor a férjem visszajelezte, hogy nagyon nagy itt a baj.

Haza akartál menni, oda, ahol fölnőttél.

Azt gondoltam, anyukámnál biztonságban leszek, és nem érdekelt az új házunk. Hazamentünk Mezőcsátra, de akkor már nem tudtam ellátni a babát. Csak feküdtem és néztem a plafont, pedig ott pszichológus kezelt.

Mit kezdtél ezekkel az érzésekkel, amelyek teljesen idegenek voltak a személyiségedtől?

Nem értettem, hogy miért zajlik ez bennem. Sejtettem, hogy nagy bajban vagyunk, az otthon töltött három-négy hónap alatt a férjem, aki minden hétvégén jött, azt mondogatta, hogy vissza akarja kapni a régi Juditot. Mondtam, hogy újat kapott, és kész. 

Ő végül talált egy szakembert, felvettük vele a kapcsolatot, és amikor meglátott, azt mondta: „Jó ég, magában alig él a lélek! Azonnal a János Kórházba!”

Amikor megtudtad, hogy a gondolataid valójában tünetek, megkönnyebbültél?

Egy kicsit igen, mert végre tudtuk, milyen lépéseket kell tenni. A János Kórház szakemberei csodálatosan értették a dolgukat, kaptam gyógyszert, jártam művészetterápiára. Jól szervezett program volt, és én önként vállaltam a zárt osztályon való kezdést a covid miatt. Meg akartam gyógyulni. A baba is ott volt a csecsemőosztályon a férjemmel, és várta, hogy el tudjam látni. Külön szobám volt a zárt osztályon, bíztam az orvosokban, és furcsán hangzik, de biztonságban tudtam magam. 

Először kísérettel mehettem át a lányomhoz, a program végén pedig egy üvegajtós szobában voltunk, amin át figyelték, hogy foglalkozom-e a gyerekkel. Először elláttam, azután ölbe is vettem, és végül énekeltem neki, ezt látva megnyugodva hazaengedtek. Beállították a gyógyszereket, és telefonon tartottuk a kapcsolatot. Lassan engedhettem el a gyógyszereket, a bordó függönyt kicseréltük zöldre, és magamtól mondtam a férjemnek, hogy jöjjünk haza a saját otthonunkba. Lett egy ismerősöm is, akivel kitaláltuk, hogyan csinosíthatjuk ki a falakat. Óriási imaháttér is volt mögöttem. 

A súlyod hogyan alakult a gyógyszerek mellett?

Aluszékony lettem, délután hatkor én már egy rom voltam, csak ettem és aludtam. A gyógyszer jelentős gyarapodást hozott a súlyomban, már 124 kiló voltam. Nem tudtam bekötni a cipőmet, igazi kihívás volt lehajolni. Amikor egy év után letettem a gyógyszereket, akkor szembesültem a külsőmmel. Nyoma maradt a testemen ennek az időszaknak, és újra nekiálltam küzdeni. 

Ma 64 kilót nyomsz.

Amikor lementem az edzőterembe, nagyon szégyelltem a testem. Szigorú edzőre volt szükségem, aki lépten-nyomon ellenőriz, és nem hagy lógni, pszichésen is kordában tart, szabályokat ad és következetes. Személyi edzőt választottam, aki táplálkozási tanácsot is adott, és egyfajta külső kontrollt is. A férjem ebben is támogatott. 

Kíméletesen kezdtük, egy perc gyaloglással… Az edzőm fogta a kezemet, hogy fel tudjak lépni a sztepp-padra. Megírta az étrendemet is. 

Ez a gyógyulásod utolsó szakasza. 

A férjemet is megviselte, amikor még öngyilkossági gondolataim voltak, és hogy eltervezett egy szép családi környezetet, mindent megtett, mégis kudarcot vallott a terv. Ő is megzuhant. A pszichiáterem rájött, hogy neki sem ártana egy pszichológus, így ő is járt egy ideig, azután ezzel a támogatással vissza tudtunk térni egymáshoz. Virág mosolya, ölelése, a vele töltött idő és a sport tartja most az életemben az egyensúlyt. 

Steixner-Keszi Viktória pszichológus szerint a szülés utáni depresszió családterápiás megközelítésben nem kizárólag egyéni pszichés zavarnak tekinthető, hanem a családi rendszer egyensúlyának megbillenését jelzi. 

A rendszerszemlélet szerint az anya depresszív tünetei a család egészének működésére adott válaszként, illetve a családi kapcsolati mintázatokban bekövetkező változások tüneteként jelennek meg. A gyermek születése alapvető életciklusváltást jelent a család számára: új szerepek, határok és kapcsolati dinamikák alakulnak ki. Ebben az átmenetben a korábbi egyensúly megbomlik, és a rendszernek újra kell szerveznie önmagát. Ha ez a rendszerszintű adaptáció elakad — például a párkapcsolati kommunikáció, a támogatás vagy a generációs határok bizonytalanná válnak —, az anya pszichés tünetei a rendszer feszültségeinek hordozóivá válhatnak. 

Egyéni szinten megfigyelhető jelek: tartós lehangoltság, fáradékonyság, érdeklődés- és örömvesztés. Bűntudat, alkalmatlanságérzés mint anya vagy partner. Alvás- és étvágyzavar, szorongás, fokozott ingerlékenység. A csecsemővel való kapcsolódás nehézsége, ambivalens érzések. 

Párkapcsolati szinten megfigyelhető jelek: a kommunikáció beszűkülése, gyakori félreértések vagy elhallgatások. A partner érzelmi vagy fizikai távolsága, visszahúzódása. A szerepek eltolódása: az anya túlterhelődik, az apa kirekesztődik az ellátásból. A korábbi intimitás, humor és közelség eltűnése.

Családi és tágabb rendszerszinten megfigyelhető jelek: családtagok közötti határok elmosódása (pl. a nagyszülők túlságosan beleszólnak a gyermeknevelésbe). Túlzott elvárások vagy kritikák az anya felé. A családi támogatás hiánya, izoláció. Feszültség a régi és új szerepek között („lányból anya”, „fiatal párból szülők”).