Eltűnhetnek az ékezetek a magyarból?

Az ékezet nemzeti védjeggyé vált országhatáron túl is, amikor az egyik legnépszerűbb magyar könyvkiadó, a Magvető a logójába emelte, és a nevében első helyen szereplő mássalhangzó fölé helyezte az ő betű ékezeteit. Sok kommentelő megjegyezte, hogy a nemzetközi piacon talán nem állja meg helyét ez a megoldás, de a kiadó megvédte magát. Ha jól emlékszem, a Magvető éppen a magyar nyelv különlegességével érvelt.

Ez a különlegesség megkopóban van. Tanárként azt tapasztalom, hogy a diákok már kézzel írt szövegeikben is egyre gyakrabban spórolnak az ékezeteken. A 16–17 évesek még csak elszórtan mondanak le róluk, és akár nyelvi hanyagságnak is tűnhet tintatakarékos megoldásuk.

A 13–15 évesektől azonban tömegével kapok olyan fogalmazásokat, amelyekből teljes egészében hiányoznak az ékezetek. Tehát értsd: ö, ő, ó helyett ott áll csupaszan az o; az á és é beleolvad az a és az e betűbe, és még sorolhatnám.

Amikor szóvá tettem a problémát, többen nem értették, miért vonom őket felelősségre. „Úgyis kiderül a szövegből, hogy á vagy é” – hangzott a válasz. „A Messengeren sem használok ékezeteket, mégis megértenek a barátaim” – válaszolták, amikor kérdőre vontam őket, és elmagyarázták, hogy a telefonon is milyen fárasztó kiválogatni azokat az ékezetes karaktereket. Inkább lemondanak róluk, immár kézzel írva is, nem csak digitálisan.

Nyelvszemléletemet tekintve konzervatív és liberális hibrid vagyok, ez már az egyetemen kiderült. Elfogadtam, hogy a nyelv változik, és ezt a folyamatot főleg a fiatalok irányítják. Nem futkos a hátamon a hideg, ha valaki vincsesztert ír és mond, nem pedig merevlemezt. Akkor sem szakítom félbe a diákot, ha az „örömet szerez” helyett az „örömet okoz” szókapcsolatot használja, bár utóbbi használatáért egykori főnököm levonást helyezett kilátásba a fizetésemből. Ezt a történetet gyakran elmondom nekik. Ha vaskalapos nyelvőrként minden változáson fennakadnánk, akkor Kazinczy Ferenccel sem tudnánk mit kezdeni, és időutazó akciócsoportok szerveződnének, hogy visszajutván a nyelvújítás korába elhallgattassák a magyar szavak egy részének keresztapját.

Szóval nem kellene üldöznöm a nyelvi változást, pláne nem inkvizítornak lenni, de az ékezetek elvesztésének lehetősége felébresztette bennem a nyelvőrt. Rájöttem, hogy annyira szeretem az ékezeteket, mint az a mesebeli király a sót. Az ékezetek nélkül a magyar nyelv sótlan.

Ráadásul még nem is beszéltünk jelentésmegkülönböztető szerepükről. Mert nem mindegy, hogy valami „szárba szökken” vagy „szarba szokken”. Az ékezetek elhagyása a gazdaságosság elvén nyugszik: időt és energiát spórolhatunk vele. Ezzel együtt gyakran megspóroljuk az egyértelműséget, az üzenetbe csomagolt jelentés lehetőségét. Az egyébként is képlékeny magyar valóságunk még cseppfolyósabb lesz. Hűtlen lesznek hozzánk a szavak – mondhatjuk szabadon idézve Babits Mihály gondolatait.

És ezen a ponton kell tisztázni a mi szerepünket: tanárokét, anyákét, tapasztalt nyelvhasználókét, ékezetes magyarokét. Hogyan mentsük meg az ékezeteket? Miként érveljünk az ékezetelleneseknek? Vajon a liberális nyelvészeknek még belefér ez a változás, vagy itt már ők is beavatkoznának a folyamatba? Előcsalogatható-e belőlük a nyelvőr, mint ahogy belőlem is előmászott?

Legelőször az fogalmazódott meg bennem, hogy tanárként tennem kell valamit. Mielőtt azonban elkezdeném jutalmazni az ékezeteseket, és büntetni a csupasz-magánhangzósokat, legalább egy órát érdemes szánnom arra, miért fontosak az ékezetek a magyarban. Viszem majd a saját példáimat, ötleteimet, de kiselőadásokkal be lehet kapcsolódni az érvelésbe. Például lehet képszerűsíteni az ékezethiányt.

A magyar nyelv ékezetek nélkül olyan, mint az okostelefon 4G nélkül, mint a sajtburesz hidegen stb. Nem az igazi.

Vitázzunk az ékezetekről, és remélhetőleg sikerül bebizonyítanunk, hogy van értelmük és szerepük a mai, végtelenül leegyszerűsödő, sótlan, és már ízfokozóval is gyakran alig élvezhető nyelvhasználatunkban.