Miért lett népbetegség a természethiány, és hogyan gyógyulhatunk belőle?

Már önmagában az, hogy kérdésként fogalmazódik meg bennünk, hogyan tudunk lelassulni, a nyárhoz képest visszafogottabb életritmusra váltani, árulkodó jele a kibillent egyensúlynak és a figyelmen kívül hagyott, a társadalmunk egészét érintő segélykiáltásnak, veti föl Üveges Anna. 

A pszichológus szerint ez azt sugallja: „Mintha az emberiségnek bizonyos értelemben újra kellene tanulnia valamit, amit voltaképpen évezredek óta tud. Manapság nincs egyszerű dolga annak, aki a modern kor diktálta mesterséges, sőt egészségtelen léptékű életmodell ellenére inkább a természetre hangolódna, az általa diktált ritmussal szeretne lépést tartani, abba belesimulni.” 

„Aki kitart a natúr életvitel mellett, annak többek között az idővel való versenyfutás, a státuszszorongásra épülő nyomásgyakorlás és a FOMO (fear of missing out) átláthatatlan filterein is át kell küzdenie magát, és lássuk be, a kultúránk nem éppen ezeket a törekvéseket díjazza.”

Ahogy a pszichológus fogalmaz, az évszakváltozásokkal összefüggő ritmusváltás azért is egyre nehezebb, mert a klímaváltozás hatására a határok elmosódnak: „Nehezebb érzékelni az átmeneteket, amelyek nélkül a váltásokat hirtelennek és kiszámíthatatlannak éljük meg, ami az idegrendszerünk finomhangolt működését megzavarja. A gyors áthangolás valójában megterhelő – elsősorban mentálisan, de a testünk már előbb is jelezhet” – teszi hozzá.

Eltávolodtunk, elfelejtettük, nem tartjuk fontosnak

„Azzal, hogy az emberiség természettel kapcsolatos ősi, főként tapasztalati tudása mára háttérbe szorult, kikopott, egy friss, ez év augusztusában megjelent tanulmány is kíméletlenül szembesít” – hívja fel a figyelmet a pszichológus. Az elemzés szerzője, Miles Richardson, a Derby Egyetem professzora olyan szempontból vizsgálta meg az emberi szokásrendszert, hogy milyen a természettel való kapcsolatunk, mennyi időt töltünk a természetben, s mindez hogyan hat ki általános jólléti állapotunkra. 

A 220 évre visszamenőleg elvégzett, összehasonlító kutatás meglehetősen sötét összképet vázol fel. A begyűjtött és kiértékelt adatok alapján Richardson arra a következtetésre jut, hogy az ember természethez való kötődése több mint 60 százalékos visszaesést mutat az 1800-as évektől napjainkig. Ezt a jelenséget tükrözi az egyes, természetre utaló szavak, mint a folyó, a moha és a virág eltűnése is a könyvekből. A számítógépes modellezés a természethez való kötődésünk drasztikusan alacsony szintre esését jósolja, hacsak nem történnek olyan politikai, társadalmi változások, amelyek képesek lennének megállítani az elszomorító folyamatot. 

A professzor itt egyrészt a városi környezetek radikális zöldítését, másfelől a legfiatalabb generáció természetközelibb nevelését sürgeti. 

Utóbbi kulcsfontosságú lenne különösen a kiskorúak mentális egészségével összefüggésben: ha a szülők visszatérnének ahhoz a gyakorlathoz, hogy már az egész kicsi gyerekeikkel megismertetik és megszerettetik a természetet. 

„A felnövekvő generáció testi és lelki egészségének alappillére a természettel való elemi kapcsolat magától értetődővé válása, ennek az elemi kapcsolatnak a mintakövetés általi gondozása. Óriási terhelés alatt vannak a modern érában élő szülők is, mert az idővel való versenyfutásban a prioritásoknak eleget kell tenniük, és ez gyakran az elemi dolgok önkéntelen háttérbe szorításával jár. A természet iránti elkötelezettség nyilvánvaló hiányának egyik szemmel látható és tapasztalható következménye az is, hogy a figyelemzavar és a szorongásos tünetképzés talán még sosem nyert akkora teret a gyerekek körében, mint napjainkban” – hívja fel a figyelmet Üveges Anna, hozzátéve, e drasztikus léptékű eltávolodás körülírására született meg az úgynevezett a természethiány-zavar (angolul nature deficit disorder – NDD) kifejezés. 

Bár hivatalosan nem diagnosztikai kategória, szindrómaként is szokás emlegetni. Abban viszont a legtöbb szakember egyetért, hogy a modern ember életstílusának tünetegyütteséről van szó. Az elnevezés Richard Louv amerikai szerző nevéhez fűződik, aki 2005-ben megjelent Utolsó gyermek az erdőben (Last Child in the Woods) című könyvében elsőként írta le így a jelenséget. Louv szerint mindannyiunk, különösen a kisgyermekek egyre kevesebb időt töltenek a szabadban, aminek egyenes következményeként egyre távolodnak, elidegenednek a természettől. Arra is rámutat, hogy ez a folyamat mennyire káros fizikai és mentális hatással járhat, mint például a figyelemzavarok, a hiperaktivitás, a stressz növekedése és a túlsúly.

A természetességtől, a természettől való általános elidegenedésben Üveges Anna szerint az is szerepet játszhat, amiről a sokkönyves sikerszerző, Iain McGilchrist beszél. 

A brit idegtudós, pszichiáter, a „félteke elmélet” megalkotója úgy látja, az emberiség egyfajta intellektuális, morális öngyilkosságot hajt végre. 

Megfogalmazása szerint a nyugati ember „bal agyfélteke dominanciában szenved”, aminek következtében egy reduktív, mechanisztikus gondolkodásmód vette át az irányítást. A megosztott agy című könyvében azt fejtegeti, hogy ennek hatására az emberiség oly módon formálja saját képére a világot, ami se neki nem jó, se a bolygónak és mindannak, ami rajta él.

Így tudunk visszatalálni, belesimulni

„Az ember nemcsak része a természetnek, hanem a természet valósággal leképeződik az emberben. Ha ennek törvényszerűségeitől függetlenül igyekszünk élni, mert tévesen azt hisszük, meghaladtuk azt a kort, amiben ez fontos volt, a biztonságérzetünk előbb vagy utóbb, de meg fog rendülni, és ennek egyéni és társadalmi szintű tüneteivel elkerülhetetlen lesz szembesülnünk. Az ember lokálisan és globálisan is a biztonságát keresi. Ez nem korszellem kérdése, ez élettörvény, akár egyetértünk vele, akár nem. A biztonság a termőtalaja a magasabb rendű életcéloknak” – mondja Üveges Anna. 

Kérdésünkre, hogy az eltávolodás, feledés visszafordítható-e, a szakember a modern traumakutatások eredményeire hivatkozva úgy fogalmaz, társadalmi szinten egyfajta válaszút előtt állunk. Az emberiség most olyan időszakát éli, amelyben a „stresszbetegség” már népbetegséggé vált. Az ezekből következő testi és pszichés tünetek intenzitása és gyakorisága olyan mértéket ölt, amelyre már nem lehet nem odafigyelni. 

„Elértük azt a kollektív mélypontot, ami bizonyos értelemben rákényszerít arra, hogy visszatérjünk az alapokhoz és aktívan keressük a jelenlétbe hívó tevékenyégeket, közegeket” – mondja a pszichológus. 

A szakember szerint ez szimbolikusan történhet például a művészeten keresztül, ami számára kiemelten kedvelt kifejezési forma, de olyan testhezálló módszer választását javasolja mindenkinek, amivel azonosulni tud. 

Az integrálást segítő őszi periódus közeledtével eszünkbe juthat Albert Camus egyik ismert gondolata: „az ősz egy második tavasz, amikor minden levél virággá változik”. Üveges Anna szerint érdemes figyelnünk a tavaszi és őszi megújulás jelentésbéli különbségére is: „Ez a fajta megújulás nem azonos a tavaszival, mégis arra utal, hogy a természet a nyár végével is azt mutatja, hogy az őszben is benne van a megújulás, a szépség és a teljesség lehetősége – kevésbé a szárba szökkenés, mint inkább az aratás, az elengedés, a beépült tapasztalatok által, amikből a téli időszakban is meríteni tudunk.”

A szakember szerint ugyanakkor azt is nagyon fontos leszögezni, hogy alapvetően nem döntés kérdése, hogy valamire szorongással reagálunk, vagy depressziósak leszünk-e. „Nem elvárható, hogy jól érezzük magunkat az évkör valamennyi időszakában, és nem tudatosan választjuk a nehéz testi-lelki megéléseinket, akár betegségeinket – ezek gyökere mélyebb és komplexebb, mint puszta fejben eldönthető kérdés. Érdemes szelíden és kíváncsisággal közelíteni magunkhoz, ha nehéz időszakban vagyunk. 

A tüneteink nem ellenségek, hanem irányjelzők a fejlődéshez. 

Kérhetünk és kérjünk is segítséget, ha egyedül nem megy.”

Üveges Anna szerint érdemes tudatosan keresni az úgynevezett mikro-örömöket is, amelyek segítenek a jelenben lenni és azt megélni. A kifejezést Barbara Fredrickson, a pozitív pszichológia egyik úttörő alakja alkotta meg. „A pozitív érzelmeink pszichológiai erőforrások, amelyekre hosszú távon építkezhetünk – fogalmaz a szakember. A praktikus megközelítéseknél maradva a pszichológus remek lehetőséget lát a természettel való újrakapcsolódásra az úgynevezett erdőterápiás sétákban is: a Japánban jellegzetes shinrin-yoku (ejtsd: sinrin joku), az „erdőfürdő” módszer lényege például a természetben tett lassú séták jótékony, elsősorban stresszoldó és jelenlétbe hívó hatása.