Elveszítjük-e önmagunkat, ha elveszítjük a nyelvünket? – Több mint alpesi képeslap Svájcból

Aki járt már Svájcban, tudja: a hely különlegessége nem csupán a hófödte hegycsúcsokban, a tiszta utcákban és a pontosan érkező, de méregdrága vonatokban rejlik. A svájci csodát a többnyelvűség, a kulturális sokszínűség is hordozza. Mi történik, ha valaki e gazdag szövetet egyetlen ollónyisszantással megrövidíti?

Peter Luisi rendező válasza egyszerre mulatságos és elgondolkodtató. Filmjében az egyetlen hivatalos nyelvről döntő népszavazás eredménye sokak megdöbbenésére – miután papíron a németeknek kellett volna többségbe kerülniük – francia „siker”. Az alulmaradtak hol megalázva, hol összezavarodva próbálnak alkalmazkodni, a nyelvek összegabalyodnak, az olasz többségű Ticino kanton pedig ösztönösen lázadni kezd.

Nincs azonban mit tenni, Svájc közvetlen demokrácia, ahol a valóságban 2009-ben arról is népszavazás útján határoztak, hogy nem épülhet több minaret az országban. A döntés ellen a vallásszabadság korlátozása címén sokan tiltakoztak, de a többség (57,5%) szava kötelezett.

Filmünk központi figurája Walter Egli (Beat Schlatter), egy kiégett, szürke életet élő szövetségi rendőr, aki azon túl, hogy a helyi sztereotípiák által unalmasnak tartott svájci németek sorát gyarapítja, franciául is siralmasan beszél. Az új helyzetben – hogy állását ideig-óráig mégis megtarthassa – feladatul kapja a ticinói lázadók lefülelését. Az „olasz Svájcban” persze olyan szenvedélyes emberekkel találkozik, akik magukkal ragadják, és belesodródik az ellenállásba, na meg egy Francesca nevű nő (Catherine Pagani) karjaiba. A helyzetet csak bonyolítja, hogy partnere egy arrogáns, gőgös francia ajkú kolléga, aki nem hajlandó németül szólni hozzá, és korábbi titkosügynökként egyfolytában röhejesen álcázza magát. Arról, hogy Walter anyja, a „terrorista mama” is föld alatti mozgalmat szervez és bevetésre készül, már ne is beszéljünk…

Svájci filmből igen kevés jut el hozzánk, így az alkotást inkább az összeurópai felhozatalhoz tudjuk mérni. Így pedig az a benyomásunk: a szűk másfél órás romantikus-szatirikus vígjáték addig igazán jó, amíg képes elég romantikus és szatirikus maradni. Remek tempóban, a nyelvi humor minden eszközét bedobva indul ugyanis, egy percig sem unatkozunk, a három „nagy” svájci nyelv közül legalább egyet beszélők különösen jól szórakozhatnak a dialektusok sajátos keveredésén. És önmagában az is üdítő, ahogy a svájciak képesek kikarikírozni saját magukat!

A Bonzsúr, Svájc! első fele épp ezért szinte elsuhan: gyönyörködünk a tájban, a fényképezés felér egy turisztikai ajánlóval, megkívánjuk a ticinói ételeket, fel-felnevetünk egy-egy képtelen szituáción: ahogy például a német ajkú vevő a német ajkú eladótól sajtot vásárol – franciául.

De Svájc minden lakója és régiója kap némi szeretetteljes fricskát: a mogorva német, a heves olasz, a fennhéjázó francia mind jelen van, ám nem bántó módon, hanem úgy, hogy együtt nevethetünk velük. A film első fele pazar társadalmi görbe tükör egy olyan állapotról, amikor egy leegyszerűsítő, populista politikai ötlet nyomán egy addig irigyelt, biztonságos ország lakossága nyelvi és identitásválságba, polgárháború küszöbére kerül.

Kép

Képkocka a filmből

Az alapötlet tehát működik: meghökkenünk, ahogy látjuk, amint német migránsok menekülnek Németországba, a rétoromán nyelvet beszélők illegalitásba kényszerülnek, a temperamentumos olaszok pedig nem hajlandók beletörődni gyökereik elvtelen kitépésébe. Elegendő kreatívan rajzolt karaktert is kapunk ahhoz, hogy beleérezzük magunkat a fura élethelyzetbe – külön sztori például az ellenállók papagájos, szivaros, Fidel Castrós vezére…

A döccenés ott következik be a történetben, amikor a prímán működő szatíra háttérbe szorul, és még mielőtt a személyes szálak elmélyülhetnének, egyszer csak átváltunk akció-vígjátékba. Ahhoz túl sokat akartak közölni az alkotók, hogy az még az innentől felülkerekedő félreértés-kavalkád mellett is kibontakozhasson, és ne írják felül a más mozikból már ismert sablonok.

Kép

Képkocka a filmből

Látszólag ellentmondás, de a film épp azzal lassul le, hogy a felénél lendületbe jön, mert az okos, ironikus szellemesség helyét átveszik a kiszámítható klisék. A készítők mentségére szóljon, hogy olyan hatékonyan összekuszálták a szálakat, hogy kibogozni őket ezek szerint csak bevált minták mentén lehetett. Mindenesetre kár, hogy nem társadalomkritikából kaptunk (még) többet, és James Bond-paródiából, Top Secret!-utóérzetből kevesebbet.

A lényeg persze a témafelvetés-kérdésfeltevés volt, amit a Bonzsúr, Svájc! ügyesen abszolvált – a válaszokat kereshetjük magunkban is, nem kell mindent a képsoroktól készen várni.

Számunkra az egyik tanulság, hogy a valódi egység sosem a kikényszerített egyformaságból születik, hanem abból, ha egymás kultúráját tisztelve ki-ki megőrizheti a maga gyökereit. Az így kialakuló összetartás nem kötelező teher lesz, hanem erőt adó kincs. Ahogy kincs az is, ha egy film úgy tud könnyed maradni, hogy közben komoly üzenetet közvetít. Aki megnézi a Bonzsúr-t – reméljük, sokan lesznek –, eltöprenghet azon, milyen törékenyek a közösségeink, mennyire fontos lenne a párbeszéd köztünk. Hogy végső soron ne azok legyünk, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, hanem akik képesek megérteni és tisztelni a másik nyelvét.

Ahelyett pedig, hogy szabályokon vitatkozunk, együtt is nevethetünk a saját hibáinkon.